Ritka pillanat: négy rendező áll egyidőben a színpadon, egyetlen film bemutatója előtt. Nem négykezes szkeccset, csak egyetlen rendhagyó portréfilmet vezetnek fel: Tóth Barnabás faggatja benne Bereményi Gézát Papp Gábor Zsigmond rendezői utasításai nyomán, és minderről Lévai Balázsnak mesélnek a veszprémi ősbemutató színpadán.
A Magyar Mozgókép Fesztivál mindössze két dokumentumfilmet mutatott be központi helyszínén, a veszprémi Hangvilla nagytermében: az egyik Pigniczky Réka Memory Project 1956/2021 című munkája volt, amely egy hatalmas életműinterjú-sorozat anyagából ollózza össze az 1956-os forradalom és az utána kivándorolt magyarok történetét – kristálytiszta oral history –, a másik pedig a Bereményi-film volt, amelyről rendezője korábbi munkáit ismerve sejteni lehetett, hogy nem egy szokványos, beszélő fejes, televíziós félórát fogunk kapni. Papp Gábor Zsigmond ugyanis a mozivászonra kívánkozó kreatív dokumentumfilm mestere, játékfilmes erővel tud megszerkeszteni és (újra)értelmezni archív felvételeket, humort csempészni a legsúlyosabb helyzetekbe, s ha hiányos a képanyag, újrajátszatja az eseményeket.
Valószínűleg unalmas lett volna a Bereményi kalapja, ha egyszerűen csak követi kamerájával alanyát, Bereményi Géza ugyanis nyilvánvalóan két lábon járó irodalom-, film- és könnyűzenetörténet, tele rengeteg tapasztalattal, sztorival, anekdotával, humorral – beszéltetni kell és érdemes, minden szava érdekes és értékes. Szükség volt tehát egy beszélgetőtársra, de a kamera mögül felhangzó kérdések vagy a képbe belemászó rendező figurája általában a lehető legsutább dokumentumfilmes megoldás – izgalmasabb leosztani ezt a szerepet valakire, aki nem is idegen a történetben. Ezt a szereplőt sikerült megtalálni Tóth Barnabás személyében: az 1988-ban bemutatott Eldorádó Valkai Imije azóta felnőtt, filmrendező lett – sőt, fordult a kocka: ő is rendezte már Bereményit egy kisjátékfilmben –, most ő faggatja mesterét. Talán a jelenlétét jobban is ki lehetett volna aknázni, talán kialakulhatott volna egy-egy generációs vita idős és fiatal kolléga között, amilyen egy adott pillanatban mintha el is indulna egy mozibeli jelenet során, de nyilvánvaló az alkotói szándék: hiába egy fiatal pályatárs a riporter, egyetlen percig sem dominálhatja le a címszereplőt. Nyoma sincs itt konfliktusnak, a fiatal – egyfajta rendezői alteregóként is, ha úgy tetszik – szívja magába a nagy öreg történeteit, s az azonosulásban épp a láthatatlan, játékos rendezői kéz segíti: Barna a film legelején Géza cipőjébe kalapja alá bújik, amint utóbbi a gyerekkora helyszínén jár.
Beszélgetnek múltról, gyökerekről, barátságokról, névváltoztatásokról, történelemről és persze filmekről – Bereményi első forgatókönyvírói és írói kalandjairól, a Kézdi-Kovács Zsolt rendezte, 1972-es Romantikáról, első saját rendezése, A tanítványok születéséről, A turnéról, A hídemberről –, majd dalszövegírásról, Cseh Tamásról, és a többiekről. Megszólalnak természetesen pályatársak, barátok, rokonok is – Cserhalmi György, Sőth Sándor, Can Togay, Cserna-Szabó András, Ónodi Eszter, Vetró András stb. –, és mindannyian hozzátesznek egy-egy mozaikkockát egy sokoldalú sokkalapú művész lassacskán összeálló portréjához. Miközben kibontakozik előttünk egy rendkívüli alkotó profilja és filmográfiájának olykor vicces kulisszatitkokkal tűzdelt (ld. a Bereményi és a Böszörményi név összekeverése miatt véletlenül átvett francia fesztiváldíj esete) teljes íve, rendkívüli erővel szólal meg a zene: a Bereményi által írt dalszövegek hihetetlen erővel illusztrálják, egészítik ki vagy értelmezik az éppen elhangzottakat, látottakat, formálják a film hangulatát. A múltidézés eszköze lenne, vagy/és kitekintés a jövő felé Bereményi együttműködése Járai Márkkal, a lényeg, hogy „akció közben” is láthatjuk a mestert: a Halott Pénz énekese gitáron játszik le egy-egy dallamot, amihez Bereményi azonnal papírra is vési a találó szöveget (és hamiskásan nevetgél, amikor elégedett egy-egy gondolat hangzásával).
Tovább gazdagítja a film világát Tóth Barnabás gyerekkori naplója, amelyet az Eldorádó forgatása alatt írt, illetve a megrendezett jelenetek játékossága. Papp Gábor Zsigmond belerendezi két szereplőjét egy-egy Bereményi-filmjelenetbe vagy az archív dokumentumfelvételekbe (így szaladhat át pl. Bereményi Géza az 1956-os eseményektől feldúlt utcán, és dobálhat Molotov-koktélt ifjú forradalmárként Tóth Barnabás).
Kérdezés és emlékezés dinamikája viszi tehát előre a sztorit, és szinte mindegy, milyen helyszínen zajlik a beszélgetés: nagyvárosi utcán, balatoni stégen vagy egy családi ház kertjében, végül egyetlen gazdag életútinterjúvá alakul a film.
A bemutató előtt a négy rendező ott állt a színpadon. Nagyjából mindegy is volt, mivel indult a beszélgetés, a színpad irányába szinte tapinthatóan sugárzott a tisztelet és a rokonszenv, pedig nyilván nem csupán szakmabeliek vagy személyes ismerősök ültek a teltházban. A vetítés után a négy rendezővel együtt lépett a színpadra a stáb többi, jelen lévő tagja is, és tapsukban – ahogy közös munkájukban is – volt egy főhajtás Bereményi Géza előtt. Akin ezúttal nem volt kalap.
