Legtöbben színházból vagy a Süsüből ismerik, de mi most kevésbé ismert oldaláról, a filmes karakterszínészről és a viccpárt-alapító humoristáról kérdeztük a friss életműdíjas Bodrogi Gyulát, aki áprilisban töltötte be a 85-öt, de esze ágában sincs még visszavonulni.
Már a főiskoláról is azért rúgták ki, mert mindenáron meg akart nézni egy amerikai filmet. Ekkora filmrajongó volt?
Érdekeltek a filmek. A Színművészetin 16 intőt gyűjtöttem össze, az egyiket azért, mert felálltam a marxista előadáson, hogy nem tudok maradni, moziba kell mennem. Azért meg már ki is rúgtak, amikor az Ódry Terembe akartunk bejutni, ahol a filmeseknek vetítettek egy amerikai filmet. Minket, színészeket nem engedtek be, mondván, az amerikai film árt nekünk. Ezért megszerveztem az osztályt, és összekapaszkodva addig-addig rángattuk az ajtót, amíg kijött keretestől. Fiatalos hetvenkedés volt ez: nem a filmet akartuk látni, az járhatott a fejünkben, hogy minket sehonnan se lehet kitiltani.
Azt szokta mondani, hogy egy színész életében három fontos állomás van: először hogy megismerjék, aztán megszeressék, majd elismerjék. A filmezésben mi hozta el ezeket a fordulópontokat?
Szerencsénk volt, mert ’58-ban végeztünk, amikor indult a televízió, és a magyar filmgyártás is jött felfelé. Eleinte csak egy csatorna volt, egy bérházban pedig kb. három tévé, és az emberek a kis székeikkel vonultak abba a lakásba, ahol valaki engedte, hogy mások is nézzék a tévéjét. Azt a színészt, aki tévében és filmekben játszott, hamar megismerte a közönség, mert rengetegen jártak moziba, a tévében pedig mindent megnéztek az emberek.
És miben szerették meg?
Talán a Hattyúdalban. A tévéfilmek közül a Só Mihály kalandjaiban, a Kristóf, a magánzóban, később a Linda-sorozatban.
A Hattyúdalról az a legenda járja, hogy szinte az egész filmet a forgatáson improvizálták. Igaz ez?
Az inkább egy másik Keleti Márton-filmre, A tizedes meg a többiekre igaz. Ott állítólag előző este írták, amit másnap felvettek. A Hattyúdalban csak apróságokat improvizáltunk. Keleti Márton nagyon értett a filmezéshez, alaposan kitalálta, mit hogyan csináljunk. Páger Antallal és Sztankay Istvánnal olyan hitelesen cipekedtünk a piacon, hogy a hordárok főnöke le is akart szerződtetni minket. „Mennyit kaptok egy nap?” – kérdezte. „140 forintot.” „Megadom a dupláját, csak gyertek hozzám dolgozni.”
Ha a legfontosabb filmszerepeit kérdeznék, rávágnám, hogy Szépek és bolondok és Szerencsés Dániel. Egyetért?
Mindkettőt nagyon szerettem. Szász Péter csuda tehetséges ember volt. Dramaturgként kezdte, aztán olyan szép filmeket rendezett, mint a Szépek és bolondok.
A Szerencsés Dánielben volt egy nagy zabálása, cipót és szalámit tömött magába, míg azon filozofált, miért falták fel a kommunisták a kommunistákat.
Az az ’56-os, disszidálós történet nagyon aktuális volt akkor. Szívfacsaró, jó film. A jelenetnek többször is nekifutottunk, mert először nem látszott a képen a feszültség, hogy mi fortyog bennem. Mondtam a szöveget, Sándor Pali meg ordított, hogy „Zabálj, bazmeg, zabálj!”. Úgyhogy zabáltam, és közben nagyon mérges voltam a rendezőre, mert olyan vehemensen hajszolt bele a jelenetbe. Aztán persze jó jelenet lett belőle. Hiába, a filmrendező tudja, mit kell csinálni.
Igaz, hogy ’56-ban majdnem elvitték Szibériába?
Haberman Karcsi barátommal a Sportcsarnok felől jöttünk, ahol ránk lőttek, és négykézláb kellett átmásznunk a betonkerítés alatt, hogy elmeneküljünk. Utána szétváltunk: ő megnézte, mi van a Keletinél, én meg mentem a Hernád utcába, mert állítólag ott lehetett kapni kenyeret. Őt elfogták a Keletinél, bevagonírozták, és elvitték Szibériába. A forradalom miatt összeszedték akkor a fiatalokat, de túlélte, hazajött később.
Nem jutott eszébe, hogy disszidáljon?
Nem.
Miért?
Talán mert nem tudok nyelveket, és elveszettnek éreztem volna magam külföldön. Mondom ezt most, idős fejjel, de az az igazság, hogy akkor eszembe se jutott elmenni. Jól éreztem magam, a pálya elején voltam, és azt csinálhattam, amit szeretek. Egyszer szóltak, hogy itt a teherautó, menjünk Ausztriába, de nem volt kedvem. Maradtam.
Más fontos dolog is történt ’56-ban: összeházasodott Törőcsik Marival, akivel sok filmben játszott együtt, a Házasságból elégségesben, az Elsietett házasságban, a Só Mihály kalandjaiban. Miért alkottak olyan jó párost a vásznon is?
Ezt nem tudom. Kitalálhatnék rá valami történetet, de mi se tudtuk. Szerelmesek voltunk: ennyi.
A Házasságból elégséges című filmben Wiedermann Károly, Törőcsik első férje rendezte önöket. Adódott ebből feszültség?
Eleinte valószínűleg haragudott ránk, de a forgatás idején már jóban voltunk. Az élet olyan, hogy bizonyos dolgok megszületnek, bizonyos dolgok elmúlnak. És ami elmúlt, azon nem érdemes rágódni. Van olyan ember, aki szeret rágódni, szeret haragudni. Mi nem szerettünk.
A szocializmusra se haragudott? Nem volt súrlódása a rendszerrel?
Nem volt, de a mostanival sincs. Nem foglalkozom ugyanis politizálással. A politikusnak az a feladata, hogy ne értsen egyet az ellenfelével. Csinálja az, aki ezt élvezi.
Mégis ön hozta létre Magyarország első viccpártját.
A rendszerváltás után minden bokorban született egy új párt, ezt kifigurázva hoztam létre az SZCSP-t, a Színes Csokornyakkendősök Pártját. Az volt a jelszavunk, hogy jó lé nélkül nincs jólét. A televízióban is bemutattak minket, úgyhogy népszerűek lettünk, és tömegével kaptuk a leveleket az emberektől, hogy szeretnének belépni.
Mi volt a kritérium: egy színes csokornyakkendő?
Ha felveszi, bent van a pártban, ha leveszi, kilépett – ilyen butaságokat hoztunk szabályként. Ha bejegyeztettem volna a pártot, még pénzt is adtak volna rá. Ötezer ember kellett hozzá, de a tízszerese is összejött. Akkor mondtam, hogy ebből gyorsan ki kell szállni, mert nem lesz jó vége, még megnyerem a választásokat.
Táncosként kezdte a pályát, de onnan is kilépett.
A SZOT együttesben táncoltam három évig, egy erdélyi néptáncos, Molnár István volt a vezetőnk, koreográfusunk. Remek három év volt az, ’51-től ’53-ig. Kint nehéz idők jártak, dúlt a Rákosi-korszak, de mi nagyon jól éreztük magunkat a tánccsoportban. Csak én sajnos túl későn kezdtem a táncot, ezért abbahagytam, mert egy 45 éves táncos már aggastyánnak számít.
Tudatosan váltott a színészetre?
Tudatosan menekültem, mert szomorú táncosnak lenni szörnyű dolog. Sokan megzavarodnak, ha később nem találják meg másban, koreografálásban, rendezésben a helyüket. A tánc az egyik legszebb művészeti ág, de rövid életű pálya.
Nem úgy a színészet, amiről azt szokta mondani, hogy a nőktől tanulta el a mesterfogásait.
Ez védekezés volt, hogy ne utánozzam a kor nagy színészeit, akiket szerettem. Pécsi Sándort, Darvas Ivánt, Sinkovics Imrét, Mádi Szabó Gábort, Ráday Imrét, és még sorolhatnám. Valahol mégis kellett tanulgatni a szakmát, ezért a színésznőket figyeltem, hogyan néznek, mit hangsúlyoznak, hol tartanak szünetet, ha ki akarnak fejezni egy gondolatot. Dajka Margitot, Mészáros Ágit, Komlós Jucit.
Törőcsiktől is tanult?
Nekem mindenben tetszett, ahogy játszott. Ő ugyanis nem játszott. Saját magát adta, és ezt nagyon megszerette a közönség.
Ez önre is igaz?
Megpróbáltam magamat adni. Addig-addig olvasgatom a szerepemet, amíg azt nem érzem, hogy ez tulajdonképpen én vagyok, ezt nekem írták.
A Süsüt is?
Akkoriban még sokat szinkronizáltunk, a szinkronrendezők jártak a színházba, és hallgatták, kinek milyen hangja van. Így hívtak el engem is, aztán a Süsü sláger lett. Több száz gyerekfilm született abban az időben, de csak egy-kettő lett sláger. Bárhol lépek fel, ha belekezdek a Süsübe, mindenki énekli velem.
Ebben nagy szerepet játszott az is, hogy sajátos hangot alakított ki az egyfejű sárkánynak.
Nehogy azt hidd, hogy sokat készültünk rá. Megmutatták a mesét, én meg gondoltam, körülbelül ilyen lehet a sárkány hangja. Valahogy összepasszolt a figura az én érdes hangommal.
Van hiányérzete a filmes pályájával kapcsolatban? Nem akart volna a nagy művészrendezőkkel, Szabó Istvánnal, Tarr Bélával forgatni?
Én mindig azzal szerettem dolgozni, akivel épp dolgoztam. Nem vágytam rá soha, hogy ezzel vagy azzal forgassak. Szerepvágyaim se voltak. Szerettem, amit az élet adott, és azt igyekeztem jól és becsülettel eljátszani.
Azért meséljen, milyen volt Jancsóval dolgozni az Oldás és kötésben?
Fogalmam sincs. Már elfelejtettem. Biztos jó volt, mert barátságban voltunk.
Hogyan forrt össze a neve a humoros vígjátéki szerepekkel?
Így alakult. Egy pillanatra se bántam, mert nagyon szívesen játszottam ezeket. Azt szoktam mondani, hogy a színész számára nincs műfaj. Az csak a közönség szemében létezik, aki azt mondja, most nevetni szeretnék, vagy valami komolyat nézni, amin gondolkodni lehet. A színésznek viszont csak a szerep van, amit el kell játszani. Ezért is tartom rossz kifejezésnek azt, hogy könnyű műfaj, vagy szórakoztató műfaj. Már mitől lenne könnyebb? Ugyanúgy meg kell tanulni a szöveget, elő kell adni a szerepet. Ha nem szórakozom a Hamleten, az egy rossz Hamlet. Tévedés azt hívni szórakoztatásnak, amin csak nevetnek az emberek. Valakinek a horgászat a szórakozás, ott azért sok röhögés nincsen.
Honnan fakad az affinitása a humorra? Családi örökség?
A vágy a jókedvre mindenkiben megvan. Néha szomorúnak is jó lenni, ha az ember nagyon bele tud feledkezni a fájdalomba. De azért az öröm jobb. Hát, talán innen.
Áprilisban volt 85 éves. A visszavonulás, gondolom, még nem foglalkoztatja.
Majd az élet visszavonultat, ha akar. Amíg hagyja, csinálom.
