A filmszakma iránt érdeklődők többsége valószínűleg nem tud róla, hogy a 40-es évek végén egy bukaresti székhelyű román filmstúdió, a Sahia létrehozásánál öt erdélyi fiatalember bábáskodott: Placsintár András, Horváth István, Szeler Ervin, Patakfalvi Ferenc és az operatőr Jeney Ádám, aki idén, november 18-án lett volna 80 éves – erről a Kolozsvári Református Kollégium dísztermében emlékeztek meg nemrégiben.
Jeney Ádám 1928. november 18-án született, a Petrozsényi-medence Vulkán nevű helységében. Gyermekkora a Parâng, a Sztrázsa és a Retyezát tövében telik. Édesapja Jeney Lajos orvos. Mint több erdélyi értelmiségi kortársa, kenyérkereső foglalkozása mellett a művészetek valamely ágát is műveli. Művészi munkáit nagyenyedi Jeney Lajos néven jegyzi.
Édesanyja, Wieder Erzsébet is rendkívüli kézügyességgel rendelkezik, varr, sző, hímez. Szőnyegei, kézimunkái tették meleggé a Jeney család otthonát. Ádinak volt kitől örökölni szépérzékét, a világ művész-szemmel való látását.
Édesapjának terepjárás közben gyakran kerülnek útjába megsebzett állatkák, fészekből kiesett madarak. Hazaviszi és Ádi, nővérével, Katóval együtt nevelgeti, ápolgatja őket. Így telel ki a vulkáni körorvosi lakásban egy kis mókus, egy fürj, és lesz Ádi kiránduló pajtása Snipi, a tacskó. A kis kölyökkutyát édesanyja veszi a vásárban.
1940-ben a család Snipivel együtt Kolozsvárra költözik. Ádi a Református Kollégium tanulója lesz. Kedvenc tanára Tulogdy János, aki a kisdiákokat természetjárásra és természetszeretetre neveli. Ádi a természetet nemcsak látni, megismerni akarja, hanem láttatni is. Kedvenc olvasmányai A zöld pokol – egy, az Amazonas vidékéről szóló írás –, A filmszalag útja és A győzelmes film. Érettségi után elhatározza, hogy a filmszakmát választja – 1948-ban nincs még főiskola Romániában, de a bukaresti filmstúdió már létezett. Itt alkalmazzák Jeneyt opratőrasszisztensként.
1949-ben dolgozik első nagyobb lélegzetű filmjén, az Erdők (Pădurile) címűn. 1953-ban a Román Népköztársaságról szóló dokumentumfilm forgatásakor bejárja az egész országot. Ezért a filmjéért kitüntetik a Munka Érdemrenddel. 26 éves, amikor 1954. augusztus 13-i dátummal naplójába a következőt jegyzi fel: „A filmen keresztül mozgalmas életem volt. Megfigyeléseim tapasztalatokká kristályosodtak, ezek érettebbé tettek koromnál. A filmezést hivatásomnak érzem. Munkálkodni, a szépet gondozni sokféleképpen lehet. A dokumentumfilm ennek a tevékenységnek csak egy parányi része, de az eredményes élet ilyen parányokból tevődik össze...”
1955 nyarán megházasodik. Felesége Lám Erzsébet-Koszinka, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola végzőse. Eljegyzésüket a Pányiki-szorosban tartják. A Kapus-patak völgyének különleges mikroklímájára felfigyelve Ádi itt egy természetfilmek forgatását elősegítő rezerváció létesítését tervezte.
Az 1955-ös év nemcsak a családalapítás esztendeje, hanem szakmai vonalon is jelentős teljesítmény éve: Jeney Ádám a Retyezát Nemzeti Parkról szóló első román természettudományi dokumentumfilm operatőre. A film forgatókönyvét Xántusz János kolozsvári tanár írja, akivel a közös munka során szoros baráti kapcsolatba kerül. A film sikeresen szerepelt több külföldi filmfesztiválon.
1956-ban 6 hónapos tanulmányútra küldik a Szovjetunióba. Leningrádi és moszkvai stúdiókat látogat. Szakmailag felkészül életének sajnos utolsó, a scărişoarai jégbarlangról szóló, Mélységek varázsa (Farmecul adâncurilor) című dokumentumfilmjének forgatására.
A forgatásra 1957 februárjában kerül sor. Európai mércével mérve is egyedülálló teljesítmény volt. A csapat 18 tagból állt, a forgatókönyvet a kolozsvári Speológiai Intézet munkatársai írták (r. Székler Ervin, o. Jeney Ádám).
A filmezés körülményei nagyon nehezek. Egész nap a föld alatt, állandó nedvességben, vízben, sárban dolgoznak. Fanatikus szakmaszeretet kellett ahhoz, hogy fizikailag és szellemileg kibírhassa ezeket a körülményeket. Naplórészletei erről vallanak:
„1957. II. 17. a filmezés tehnikai feltételeit bíztosító 7000 kg terhet 17 ökrös szekérre tettük fel. A 30 km-s gyalogúton az ökrök hasáig ér a hó. Több, mint egy hét telt el és még nem filmeztem egy métert sem, csak az áramfejlesztők beszerelésével vagyunk elfoglalva. 18 fős csapatunkban a hangulat jó, már amennyiben a sok át- meg beázott dolog ezt megengedi. [...] Az élen fenyőszálak állnak. Közöttük lépteim ritmusát követve szalad a napkorong. Sugarai belém hatolnak és felmelegítenek. Önkéntelenül is, egy kurjantás szalad ki mellemből: Hollá-rió! Társaim mosolyognak bolondos kedvemen. Szeretnék valami nagyszerűt csinálni! Szeretném ölembe kapni a csodás tájat, és úgy vinni oda mindenkihez és szólni: Nézdd csak milyen szép, és ez a mienk! [...] Gyönyörű jégképződmények lettek az állandóan befolyó víz miatt. A kristályképződmények is csodálatosak. Fantasztikus formáikat fénnyel pillanatok alatt át lehet változtatni. [...] El sem hihető első hallásra, hogy a barlangoknak hangja is lehet. A filmben majd meghallják azt a harangjátékot, amit a kristályképződmények ütögetésével értünk el. [...] Igazi bányász életet élek. Este amikor feljövünk a barlangból, sokszáz ragyogó csillaggal teli égbolt fogad. A hóban kitaposott ösvényen megindulnk a menedékház felé. Karbid lámpáink fénye, mint megannyi földi csillag ragyog. Ilyenkor mindnyájan hallgatni szoktunk. Ezalatt a 20–30 perces út alatt mindegyikünk hazaszalad gondolataiban...”
1957 júniusában egy új román film kísérőműsoraként mutatják be Bukarestben a Mélységek varázsát. A bemutatóról így ír feleségének:
„Ervinnel [Székler Ervin] és a játékfilm hat főszereplőjével együtt felléptünk az Aro mozi díszbe öltözött pódiumára, hogy a közönségnek bemutassanak. Furcsa érzések leptek el. Te, kicsi asszonyom, nagyon hiányoztál. Úgy szerettem volna nekik odakiáltani, hogy hát van egy kislányom is!...”
1957 nyarán felkérésre elkészíti a román dokumentumfilm-stúdió megszervezésének tervét és újabb filmje, a Lesen (La pândă) vázlatát. Ennek főszereplője a havasi patakok kis halászmadara, a vízirigó lenne. Részlet a forgatókönyvből: „...a film alapgondolata: ismerje meg minden kiránduló az igazi természetet, tudja megfigyelni annak megnyilvánulásait, tanulja meg látni a természetet úgy, ahogy azt kevesen tudják. A kevesek közé tartozik a kamera szeme is.”
1957. szeptember 24-én, egy szolgálati úton tragikus kimenetelű autóbaleset véget vet ennek a ragyogó tehetségű, ambícióval, tudással és akaraterővel induló életpályának. A család, kolozsvári és bukaresti barátai, kollégái, ismerősei mély megrendüléssel veszik tudomásul a tragédiát. Az erdélyi magyarság elvesztette a filmgyártás területén tevékenykedő egyik legtehetségesebb képviselőjét.
Nővérem, Koszinka hagyatékát rendezve néhány soros írásra bukkantam a Epilógus cím alatt – megemlékezésemet ezzel zárnám:
„Elment, mint tüzes nyilvessző. Az elpattant húr még sokáig rezgett, a körülöttem levő sötétségben. Hiányodat nem tudtam elfogadni. 40 éve állok sírod felett Szervátiusz Jenő csodálatos szobrán a Hazsongardi temetőben. Kezemben tartalak. Szárnyad gyöngéden arcomra simul drága elszálló lélek. Most elengedlek, eredj utadra. Hinni akarom, hogy találkozunk még talán egy más csillagzaton...”
.jpg)
