Adele Kim első rendezése nagyon fontos és komoly témákat érint, a Joy Ride imádnivalóan mocskos komédiáját végső soron azonban négy kitűnő ázsiai-amerikai színésznő fergeteges poénkodása miatt érdemes bevállalni.

Végre. Végre egy vígjáték, amiben az egyik főszereplő – egy csodás nő a négyből – nyolc csomag kokaint dug fel a seggébe. Végre egy film, amiben az egyik csomag szét is robban, hatalmas hormonfelhőt és állatias szexéhséget elszabadítva a vadkeresztény vőlegénye miatt évek óta önmegtartóztatásra kényszerült nőben. Végre egy film, amiben egy nőnek – a kokainkúptól megvadultnak – a Sátán van a csúnyájára tetoválva, és nem ám csak kívül, a Patás szarvai odabent is kanyarognak. Tudjuk, mert látjuk, mert megmutatják, a punciperspektíva gyönyörű képe pedig – és az, ahogy barátnői bekukkantanak – nehezen felejthető. Végre egy film, amiben számtalan kínai száznapos tojással feldobott feles után egy nő szanaszéjjel okádja az egyetlen férfit, akit nagyon nem kellett volna szanaszéjjel okádnia. Végre egy film, amiben egy túlfűtött édeshármas-jelenet, egy túlfűtött masszírozás-jelenet és egy röhejes táncpárbaj a kínai kosárlabda-válogatott végnapjaihoz vezet (bevert férfifejek, megsorozott herék, kikattant csípők). Végre egy szégyentelenül felizgult film, rogyásig megpakolva imádni valóan övön aluli trágársággal, tündöklő toaletthumorral, rekeszizom-gyilkos kreténségekkel. Végre egy film, amelynek egyik legviccesebb jelenete egy idegesítően kotkodácsoló csirke kivégzése. És persze végre egy film, tele a szerepeikben és a hülyébbnél hülyébb szituációkban lubickoló fantasztikus ázsiai-amerikai színésznőkkel.

A Joy Ride az a rohadtul vicces film, amit viszont azok egyáltalán nem fognak annak találni, akik valamilyen érthetetlen módon nem bírták a Koszorúslányokat vagy a Csajos utazást, a Lánytesókat, a Bébi mamát, a Borvidéket, vagy az Éretlenségit. Csak kapkodjuk a fejünket az ezerrel repkedő, Apatow-stílusban improvizált fergeteges aranyköpések és kacagtatóan brutális inzultusok elől, és ámulunk a helyenként döcögős, bicsakló, suta forgatókönyvön – amit amúgy két Family Guy-író követett el – és a kissé jellegtelen, szóra sem érdemes rendezést ökörködve felvirágoztató színésznők tehetségén. Ashley Park, Sherry Cola, Sabrina Wu és a mindig nagyszerű Stephanie Hsu óriásit mennek, és ha a Joy Ride nem szólna sokkal többről a parádésan gyökér poénkodásuknál, akkor akár azt is le lehetne írni, hogy már csak miattuk is érdemes egy esélyt adni filmnek. De szerencsére a Joy Ride többről szól.

A heveny altesti barmulások közepette Adele Lim (a Kőgazdag ázsiaiak társírója) első filmje kifejezetten súlyos kérdéseket jár körbe. A főhősök mindegyike vaskos személyes problémákkal küzd, menekülnek valami – főként saját maguk – elől és keresik azt az akármit, amitől végre igazán boldogok lehetnek, ami hiányzik életükből. A K-pop rajongói csetszobák társas magányában búsuló Deadeye (Wu) keservesen vágyik az esszenciális emberi kapcsolatokra. Az ázsiai nők szexualitását infantilis és pajzán műtárgyakkal boncolgató Lolo (Cola) fél megtenni az első lépéseket a tényleges művésszé válás és az önálló élet felé. A sikeres kínai szappanoperasztár Kat (Hsu) szeretne még sikeresebb lenni, de ennél sokkal nagyobb szüksége van egy kiadós dugásra (igen, ő seggeli be a kokaint).

A legfontosabb azonban Audrey (Park) szála. Audrey az Államokban nőtt fel, egy kedves fehér pár örökbefogadott lányaként. Amikor a nagyreményű ügyvédet főnöke (Timothy Simonsszal minden jobb) Kínába küldi, hogy zárjon le egy üzletet, Audrey kénytelen szembenézni legbelső félelmével. Azzal, hogy nem tartozik és nem illik sehova. Kínainak túl amerikai, amerikainak túl kínai. Identitása elveszett a hovatartozás senkiföldjén. A tetemes hányadában Kínában (és egy kicsit Dél-Koreában) zajló cselekmény során ez a méretes kulturális szakadék nyilván sok-sok humoros és jó pár szomorkás, elgondolkodtató jelenethez vezet. Ahogy viszont Audrey gyökereinek felkutatása egyre hangsúlyosabbá válik (miközben társainak is van épp elég komoly gondja), az arányok kicsúsznak Lim kezéből. Ez is amolyan Apatow-jellegzetesség, nem csak a Joy Ride pazar humora.

Félreértés ne essék, baromira példás, hogy Lim és a személyes élményeikből, tapasztalataikból dolgozó írók olyan hiánypótló témákat érintenek (inkább nagyobb, mint kisebb sikerrel), mint az önkifejezés és a szabadon vállalt szárnyaló szexualitás kapcsolata, az identitáskeresés egy rasszista világban (halálos, ahogy a kínaiak gyalázzák a koreaiakat és a japánokat), vagy a barátság és a karriervágy egzisztenciális konfliktusa. Az viszont fájó, hogy a film drámaibb, szentimentálisabb aspektusai rákönyökölnek a komikumra. A színészek ugyanakkor simán mentik a menthetőt, de a Joy Ride utolsó harmadában már nem fogunk hahotázni. Meghatódni viszont annál is inkább. Végül is az se rossz, csak nem számítottunk rá, és annyira nem is volt rá igényünk. De annyi baj legyen, a Joy Ride ettől még – avagy bizonyos szempontból épp ezért – egy rendkívül fontos és rendkívül vicces film, amit nem csak az olyan ázsiai-amerikai gyöngyszemekhez kell hasonlítani, mint az Amerika Huangjai, az Awkwafina Is Nora from Queens, a Balhé, a Minden, mindenhol, mindenkor és persze a Kőgazdag ázsiaiak, hanem egyszerűen csak a műfaj legjobbjaihoz.