Ha ez egy Bruce Willis-monográfia lenne, akkor fejezetcímként a következőt olvashatnánk itt: Bruce Willis harmadik korszaka, avagy a színésszé válás útja (pontosabban a Sin City és következményei a színművészetében).
Persze, ez nem monográfia, így csak megköszönhetjük Rodrigueznek, hogy újra felfedezte hősünket, akire időszakonként, úgy látszik, igencsak ráfér ez (gondoljunk a Ponyvaregényre). Szerencsére őt is utolérte az öregedő hősök betegsége, akik levetkőzve saját mítoszukba vetett hitüket, átlagossá válnak, ami együtt jár saját színészmesterségük megújításával is (lásd Clint Eastwood). Bruce Willis sohasem volt kigyúrt pusztító: filmjei elején általában alkoholproblémákkal küszködve szedik össze, mert nincs más, és általában passzívan belecsöppen valamibe, mintsem keresi a bajt – ez teszi igazán naggyá.
Az alaphelyzet ebben a filmben is átlagos: Jack Talley (Bruce Willis) a rendőrség közvetítője, a túszügyek szakértője, aki régi hollywoodi hagyomány szerint nem képes megmenteni a túszul ejtett családot, részben makacsságának köszönhetően. Ezért egy világvégéhez közeli kis amerikai városban lesz rendőrfőnök, mert ott kicsi a felelőssége, és munkája sincsen (ismerős: kis pénz, kis foci). A Bruce Willis-filmekben megszokhattuk, hogy a családi háttere zűrös (majdnem olyan trade mark lett, mint a balkezes pisztolytartása), feleségével nem tudják eldönteni, ki, kivel, merre, meddig, ráadásul van egy tinédzser lányuk is. A történetet három fiatal rosszfiú mozdítja előre, amikor a helyi boltnál meglátják a gazdag család autóját, amelyet osztályharcos érvelésük alapján el kívánnak lopni. Ez balul sül el (pontosabban egy fegyver sül el), így egy hihetetlen felszereltségű luxusházban kétségbeesésükben túszul ejtenek egy lányt, egy kisfiút és a majdnem végig ájultan fekvő apát (Kevin Pollak).
A jól kiválasztott, szigorúan zárt ház tökéletes hátteret nyújt a feszültségkeltéshez, illetve a szereplők belső frusztrációinak, érzelmeinek a bemutatásához. A kamera a ház minden részét bejárja, amint az egy Bruce Willis-filmhez illik, bár itt a kisfiú közlekedik a szellőzőjáratban, mint hősünk fénykorában. A Túszdráma egyszerű B-film maradna, ha időnként nem csavarnának váratlanul a történetvezetésen egyet: kiderül ugyanis, hogy a szuperházban túszul ejtett apa mossa tisztára a maffia pénzét, és nem szeretnék, ha ez a kis turpisság kiderülne. A végig arctalan gonoszok túszul ejtik Bruce Willis családját, mert szükségük van egy DVD-re, amelyre az apa adatokat rejtett. Ez már éppen elég indok ahhoz, hogy az ágya alól (!) előkaparja a SWAT-os cuccait, és megoldja az ügyet úgy, hogy egyszerre dolgozik a maffiának, és segít a rendőröknek (nagyobb szavakkal: a szív és az ész harca, de szép). A megoldás természetesen nem túl egyszerű akkor, ha sorban állnak a megmentésre váró családok, de azért valahogy sikerül – azt hiszem, ezzel nem árultam el túl sokat.
Florent Emilio Siri eddig videojátékokat rendezett. Ez az első nagyjátékfilmje, ami látható is a filmje vizuális arculatán, hiszen szépen fényképezett, gondosan megtervezett akciójeleneteket hozott létre, amelyek állandó feszültséget képesek teremteni. A színészekkel már kevesebb sikere van, hiszen a három gonosz fiatal srác mindegyike gyengén felskicceit karakter, de a legnagyobb hiba a főgonosz fiú, aki általában szomorú-némán néz bele a kamerába, néha vizes tekintettel, amelyet csak kósza emberölései tesznek érdekesebbé. A film végén, a leszámolós-nagyjelenetben, amely mintha egy videojáték demója lenne, teljesen úgy néz ki, mint Brandon Lee A hollóban. A legjobb választás Bruce Willis volt, aki saját mítoszának kifigurázását mutatja be, szinte mindig elsírja magát: ha öl, akkor is, ha nem, akkor is. Az elérzékenyült, frusztrált átlaghős szerepét elég hitelesen alakítja, sőt eddigi akciófilmjeivel ellentétben állandóan kimutatja érzelmeit, itt már nem a beszólós McClane-nel van dolgunk. Erről a filmről nehéz összegzést írni, mert folyamatosan fogynak el a rendező képességei, és a történetben rejlő lehetőségeket is egyre ötlettelenebbül oldják meg, amit néhány fáradtan grandiózus jelenettel igyekeznek feledtetni, és az régen rossz.
