Nagyjából 30 éve újfajta televíziós műsorok forradalmasították a médiát és a populáris kultúrát Olaszországban. A képernyőt ellepték a félmeztelen tánckarok és a sztárságra vágyó különcök, akik hírnévért és pénzért cserébe készséggel bocsátották nyilvánosságra magánéletüket. Bárki bekerülhetett a TV-be és ez összefonódott egy politikai rendszerrel. Erik Gandini, Videocracy című dokumentumfilmjében ezt a folyamatot mutatja be.
A filmnek kevés főszereplője van: Ricky, aki az olasz Van Damme szeretne lenni, Lele Mora, a legbefolyásosabb televíziós producer, Marella, Berlusconi szardíniai villatelepi szomszédnője, aki az exkluzív partik fotósa, Fabrizio Corona, a „modern Robin Hood”, aki elveszi a pénzt a gazdagoknak és megtartja magának, és persze maga Silvio Berlusconi, Olaszország miniszterelnöke, az ország TV-adói 90%-ának a tulajdonosa.
A bevezetőben elhangzik, hogy ahhoz, hogy megértsük a mai olasz televíziót, belülről kell megvizsgálni azt, hogy hogyan működik és hat. Ennek megfelelően, első szereplőnk egy hírnévre vágyakozó fiatal férfi, aki elszántan edz és dolgozik annak érdekében, hogy elérje célját, amiben a képernyőt elárasztó, véleménye szerint gátlástalan táncoslányok akadályozzák meg. Neki az egyedüli lehetősége, hogy egy karakterré váljék: Ricky Martin és Van Damme keverékévé, ami egyedi tánctehetsége és harcművészeti gyakorlata miatt válhat lehetővé. A kisvárosi autójavító már tudatában van annak, hogy stratégiájának legfontosabb része az ikon.
Lele Mora is ikon, Fabrizio Corona is ikon, Berlusconi pedig az abszolút ikon. Mindegyikőjük másképp érte el ezt a rangot. Az első sztárokat gyárt, a második sztárokat ítél el nyilvánosan, az utóbbi pedig maga a fősztár. Hogyan ábrázolja ezt Gandini? Az egyik módja ennek, hogy bizonyos kulcsszavakat, kulcsképeket kapcsol minden egyes szereplőhöz, játszik az arányokkal és leegyszerűsíti a filmben megjelenő sztárokat. Állandó jellemzők veszik őket körül, az imidzsüket biztosító és erősítő mellékszereplők: kisportolt fiatal férfiak Lele Mora körül, csinos lányok a tévéműsorok vezetői körül.
Lele Mora elsődleges környezete az általa létrehozott díszlet, hófehér villája, amiben minden bútor, tárgy, ruhadarab, még ő maga is – fehér. Nyugodtnak szánt, gépies mosollyal néz a kamerába. Tesz néhány lépést, megáll. Kitartóan mosolyog mozdulatlanul, attól függetlenül, hogy épp befejezte mondanivalóját vagy az általa példaképnek tekintett Mussolini egyik himnuszát játssza le a nézőknek.
Fabrizio Corona abból él, hogy különböző hírességeknek ad el számukra előnytelen fotókat, amiket a paparazzijai kaptak el. Saját magát többször is „modern Robin Hood”-nak nevezi, aki megbünteti a közéleti szereplőket, azzal zsarolva, hogy kiszolgáltatja őket a pletykalapoknak. Ő a rosszfiú.
Silvio Berlusconi az a férfi, aki sikerre vitte minden nagyszabású tervét és ezáltal kiérdemli minden férfi és nő elismerését. Bárhol, bármilyen körülmények között is ábrázolják, mindig mosolyog. Televíziós adója a „személyiségét ábrázolja”, ahogy azt az egyik tévés rendező magyarázza: gazdagság, siker, szép nők, életöröm, szórakozás. Ő nem szólal meg a film folyamán külön interjúban. Ő csak nyilatkozik a sajtónak, sokat és gyakran, és minden egyes szereplő megemlíti. A folyamatosan ikonokra csupaszított jelenségek és a szereplők után az ő képe zárja a filmet. A videokrácia lényege végső soron Silvio Berlusconi mosolyában összpontosul.
