A Trancsírák felszabadítóan blőd, egycsattanós slasher-paródia, amely pengeéles iróniával veri el a port a rasszista redneck-horrorokon, A texasi láncfűrészes mészárlástól a Halálos kitérőig. Fanyar, keresetlen B-filmes humora pedig kielégítő alternatívát kínál az ellaposodó (Doghouse) vagy elkommerszesedő (Zombieland) zombiparódiákkal szemben.
Ideje volt már, hogy újabb horrortematikát fertőzzön meg az Edgar Wright (Haláli hullák hajnala, Vaskabátok) által vászonra álmodott trend, amely kiöregedett, önismétlésbe fulladt, de amúgy patinás múlttal (és ezért jelentős kifiguráznivalóval) bíró zsánerekbe pumpál friss vért földhözragadt humorával és kisrealista látószögével. Az áldozat ezúttal a „redneck-horror”, amikben tisztességesen hülye fiúk és garantáltan nagymellű szőke lányok utaznak le egy déli vityillóba, ahol a helyiek – egytől-egyig degenerált parasztok – lassan, de biztosan megölik, megeszik, vagy megerőszakolják őket. A Trancsírák zseniális, de pofonegyszerű csattanója csupán annyi, hogy a déli állampolgárokat nem vérfertőző (Halálos kitérő), vírusos (Kabinláz), homoszexuális (Gyilkos túra) vagy kannibál (A texasi láncfűrészes mészárlás) barmoknak, hanem többé-kevésbé jóképű, többnyire jószívű, békésen pecázgató fiataloknak ábrázolja, és erről az ötletről nyúz le annyi bőrt, amennyit emberileg lehetséges.
Fő trancsíráink, Dale (Tyler Labine) és Tucker (Alan Tudyk) frissen vásárolt, de lepukkant erdei nyaralójukba tartanak, hogy a felújítás közben elszopogassák pár láda sörüket. A helyi kisboltban akadnak össze az erdei viskó mellett fekvő tóhoz igyekvő egyetemista csoporttal, akik rögtön összecsinálják magukat, amikor Dale kétméteres kaszájával (Eaten Alive, valaki?) feléjük veszi az irányt – pedig csak az egyik értelmesebbnek tűnő szöszit szeretné befűzni. A békés pecázás során aztán úgy alakul, hogy ez a lány, Allison, beleesik a tóba, és Tuckeréknek kell kimenteni, majd a házukban ápolni őt. A halálosan rasszista Chad vezette társaság persze azt hiszi, Tuckerék elrabolták a kis szöszit, így felfegyverkeznek, hogy kifüstöljék őket békés nyári hajlékukból.
A Trancsírák láthatóan inkább a tini-slasherek bibliáját szentségteleníti meg, és nem a horror-alapvetések (Texasi láncfűrészes, Gyilkos túra) szabálykönyvét lapozza fel. A klasszikusok (és sajnos már az Ideglelés is ide tartozik) egy-egy beállításban kapják meg a kötelező, idézőjelezett megidézést, amelyek közül legemlékezetesebbek a Leatherface imbolygó rohanásán, ill. az első Evil Dead avarban suhanó kameráján élcelődő jelenetek. Az is az elsőfilmes Eli Craig rendezői vénáját dicséri, ahogy szimpla perspektívaváltásokkal eltérő moziuniverzumba helyezi az egymást gyilkoló társaságokat: míg az egyetemisták a belezős tini-slasher kliséiben gondolkodnak, addig Tucker, de főleg Dale egy lúzer-csajozós romkomban csetlik-botlik. A Trancsírák így igazi 2in1-filmmé avanzsál, amiben majdnem akkora hangsúlyt kapnak a Seth Rogen déli kiadásának számító Dale esetlen csajozási kísérletei, mint a saját karójukba dőlő fiatalok agymenése és bélömlése.
Dale és Tucker még a légynek sem tudna ártani, így az egyetemistákra marad a feladat, hogy kicsinálják magukat. Egy ilyen B-filmes gyöngyszemet még véletlenül sem vádolnánk meg azzal, hogy műfajújító lenne, de ezzel a kis trükkel válik a Trancsírák burleszk-horrorrá, ami olyan ritka, mint horrorfilmben a fehér holló. Mintha ezek a főiskolás, önjelölt Chaplinek minden hasra eséskor szétloccsantanák az agyukat a puha avarban, hogy kellő morbiditással dobják fel a véresen egyszerű scriptet. Merthogy tagadhatatlan, a film legalább annyiszor akad meg, mint Tucker láncfűrésze, és egyes poénok, „fordulatok” olyan kiszámíthatóak, mint egy pornófilm csavarjai. Azonban Eli Craig filmje ilyenkor rendre feléleszti magát, és jól elhelyezett, váratlan és metsző iróniával gördíti tovább a cselekményt, hogy a film végére a hagyományos horror-effektekre vágyókat ugyanúgy kiszolgálja, mint az abszurd brit humor szerelmeseit.
A Trancsírák olajozott működésének záloga a Simon Pegg-Nick Frost párossal rokon komikusduó, akik a horror- és romkom-mentes jelenetekből is képesek humort fakasztani. Karaktereik kellően tömörek, jól megrajzoltak, így az önbizalomhiányban szenvedő Dale és a jótanácsokból, álmokból ki nem fogyó Tucker hagyományosabb poénjai a vérszegény büdzsé hiányosságait is feledtetni tudják. Ha ez nem lenne elég, a film végére még egy velős tanulságot is zsebre vághatunk a redneck-filmek rasszista világképét illetően, ami igaz, hogy manapság már lerágott csont, de mivel a csomagolás új és B-filmesen harsány, így könnyedén és jó szívvel emészthető. Habár összességében a Trancsírák nem szövi olyan sűrűn a poénokat, mint a Haláli hullák hajnala, de stílusosan befér egy otthoni double feature-matiné első etapjába – mondjuk pont egy Edgar Wright-műremek mellé.