A bukaresti I. L. Caragiale Színház- és Filmművészeti Egyetemen négy mozgóképes szak működik: az 1950-ben indított Film- és televíziós rendezői, Film- és televíziós operatőri, illetve a kilencvenes években startoló Multimédia – hang és vágás, illetve Audiovizuális kommunikáció szak. A négyéves képzés programját úgy alakították ki, hogy a különböző szakok hallgatói együtt dolgozhassanak, és a majdani stábok többé-kevésbé stabil magja már az egyetemen létrejöjjön. Florin Mihăilescu, a Filmművészeti Kar tanára a bukaresti iskola sajátosságairól, a pályakezdő román filmesek esélyeiről beszélt a Filmtettnek.
Hogyan látja a bukaresti filmes iskola szerepét a román filmművészetben? Minden szakember itt végez, vagy ismer autodidaktákat is?
Szakemberként kizárólag az intézményes keretek között elsajátított filmezésben hiszek. Vagyis azt gondolom, a filmkészítést elsősorban a mesterektől kell megtanulni, nem feltétlenül tőlem, de mindenképpen kell egy modell, amely szerint a mesterségbeli tudás megszerezhető. Ha körülnéz, azt látja, mindenki filmet készít már, kisujjnyi digitális kamerákkal forgatnak, és száz videokamerát feltesznek egy vonatra, az eredmény pedig még érdekes is lehet, attól függetlenül, hogy a táncos sötétben marad-e vagy sem. De ha Chaplinre, Michelangelóra, Jókaira, Beethovenre gondol, amikor moziba megy, tehát amikor a filmművészetet a többi művészeti ág testvéreként kezeli, akkor belátja, hogy a mozgóképnek igenis kulturált nyelvezeten kell szólnia. Legyen modern, kevésbé modern, szikárabb, színesebb, de látszódjon a film nyelvezetén az európai iskolák enciklopédizmusa. Ezért azt gondolom, a filmes szakembernek képzésen kell részt vennie, és oda kell mennie, ahol a képzés jó, mert nem hiszem, hogy ha valaki a cinegeröcsögei filmklubban tanult, akkor annak a kezére rá lehetne bízni nyolc-tízmilliárd lejt – ennyibe kerül ma Romániában egy nagyjátékfilm.
Nálunk nyolc filmet készít el egy hallgató, és ezáltal minimális tapasztalatot szerezhet, elsősorban a csapatmunkáról. Ha elolvassa a tanrendet, látni fogja, hogy a különböző szakok tárgyai összefüggnek anélkül, hogy erre külön figyelni kellene a képzés során. Az oktatás sokéves tapasztalata természetesen vezetett arra bennünket, hogy észrevétlenül segítsünk a csapatok kialakításban, a rendező-operatőr pároshoz most már a hangmérnök-vágó és multimédia szakos hallgatók is beléphetnek ezekbe a mikrostábokba. A közös nyelvezetet csak egy iskolában tanulhatja meg a diák, a közös szakmai kultúra nem születik meg abból, ha internetről vagy könyvtárakban egymagában olvas. És még ha be is kerül egy filmes stábba, miután rengeteg könyvet elolvasott, akkor sem kezdheti mással, mint kávétöltögetéssel, ahogyan az amerikai hagyomány is mutatja. Aztán tejet is tölthet a kávéba, fagyit is hozhat, és lassacskán növekszik a filmről szerzett tudása. Ez is képzés, csak intézményen kívül történik, és húsz évig tart. Az egyetemen négy év alatt juthat el ugyanoda, már amennyire a képességei engedik.
Milyen sajátos vonások különböztetik meg a bukaresti iskolát a térségben levő többi ilyen jellegű intézménytől?
A mi iskolánk orosz és francia hagyományokra épít, az előbbi pedig a harmincas években az Egyesült Államokban folytatott képzések példájára alakult ki. Nem különösen eredeti a bukaresti iskola, inkább a hagyományok folyamatossága jellemzi: komoly elméleti és technikai megalapozás, a filmkészítés kultúrájának elsajátítása, na meg az előbb említett alapkoncepció, hogy a hallgató mozgóképes nyelvezete csapatban alakuljon ki. Ugyanilyen modell szerint szerveződik a képzés Amsterdamban és a New York Egyetemen (egyesek hét, mások nyolc filmet készítenek az egyetemen), nemrég indított egy volt kollegám, losif Demian Ausztráliában a bukarestihez hasonló filmes iskolát. Ami nem azt jelenti, hogy Bukarest a világ közepe; azért beszélek erről, mert én is itt végeztem, és itt tanítok.
A környéken nagyon jó iskolák működnek, ahol nagyjából a miénkhez hasonló koncepció szerint oktatják a filmművészetet, de olyan sajnos kevés van, ahol ugyanolyan hangsúlyt fektetnének a filmek gyakorlati elkészítésére. Beengedték a „vadkapitalizmust" az egyetemre, vagyis a diákok nagyrészt önmaguk gyűjtik össze a pénzt a filmjeikre, így anyagi eszközök nélkül túlságosan is elméleti marad a képzés. Ez a helyzet a cseh FAVU-n, a lengyel lodzi iskolában és Budapesten, meg a román magánegyetemeken is. Jó elméleti alapokat nyújtanak nekik, de a diákok keveset filmeznek, hiszen ki ad akkora összegeket egy másod-harmadévesnek, akinek még nincs mit felmutatnia? Nekünk szerencsénk volt, néhány fanatikusnak köszönhetően mindegyik kulturális minisztériumnál el tudtuk érni, hogy a diákok egyetemi évei alatt elkészítendő filmekre különítsenek el alapokat. Ebben a térségben sajnos még a művészetis hallgatók támogatásának a politikája sincs kidolgozva. Mondok egy példát: Franciaországban a Kodak évente ártámogatásban részesíti a nyersanyagokat azok számára, akik filmművészet tanulására adták a fejüket. Természetesen a romániai Kodak is megtesz bizonyos biztató gesztusokat, de a francia esetben ez a viszony már intézményesült formában működik. A bukaresti diákok tehát 100-150 millió lejt kapnak egy-egy mozgóképre, aminek a felhasználásáról teljes egészében ők döntenek, a gyártás során pedig gyakorlati tapasztalatra tesznek szert. Ahol ez hiányzik, a képzés egyik alapkövétől fosztják meg a diákokat.
Létezik-e az iskolán belül egy közmegegyezés arra vonatkozóan, hogy milyen filmművészeti áramlatokat részesítsenek előnyben a képzés során?
Valóban gyakori volt a művészeti iskolákban, hogy egy mester diákjai hozzá hasonlókká váltak, a festészetben például, aki Corneliu Baba osztályában végzett, az „babistává" lett. Ez a konvenció azonban változóban van. Én azon a nézeten vagyok – és azt hiszem, a kollegáim nagy része is ezt mondaná –, hogy a diákot azért vesszük fel erre a szakra, mert tehetséges, megtanítunk neki bizonyos alapdolgokat, aztán arra irányul, amerre akar. A felvételi vizsgán tulajdonképpen elhivatottságot és tehetséget keresünk, na meg néhány alapismeretet, amint azonban bekerült az egyetemre, mindezt el kell felejtenie, mert két-három évig a filmes nyelvtant tanuljuk, a „Lali ír" mondattól kezdődően. Harmadéven ismét beszélhetünk kinek-kinek a tehetségéről, és akkor már az ízléséről, művészeti vonzalmairól is. Ha minimalista vagy avantgárd filmet szeretne készíteni, ha a kísérletezést vagy a hagyományos alkotásmódot választja, mi mindenképpen támogatjuk. Szerintem a legnehezebb még mindig vígjátékot rendezni vagy éppen filmezni, mert a komédia felvételének is megvannak a maga szabályai. Ez az egyetlen kényes műfaj, amelynél a tanárnak fokozottan oda kell figyelnie, ha a végeredményen valóban derülni akarunk. A megszorítások általában anyagi természetűek, hiszen az a 150 millióig elmenő összeg nem futja azért nagyon sok mindenre, például nem lehet Bukaresttől 30 kilométernél távolabb filmezni. A diák azonban itt is bepótolhat saját forrásokból a költségekbe, és akkor mások a játékszabályok.
A Filmművészeti Kar évente megrendezi a CineMaiubit nemzetközi fesztivált, ahol két évben egymás után egyik diákjuk, Geanina Grigoraş kapta a nagydíjat. Szintén ott tanul Cătălin Mitulescu, akinek a Trafic című rövidfilmje Arany Pálmát nyert Cannes-ban, Corneliu Porumboiut ugyanott díjazták, tavaly Cătălin Nemescu tarolt a különböző fesztiválokon. Mi történik? Jelentkezett egy új, erősebb generáció a bukaresti iskolában?
Azt gondolom, hogy a román filmművészetben egy újabb hullám indult el az utóbbi években. A legutóbbi ilyen erős mozgás szerintem 1970-74 között jelentkezett, olyan személyiségekkel, mint Dan Piţa, Mircea Danieliuc, Alexandru Tatos, aztán Dinu Tănase és Vivi Drăgan Vasile mint operatőrök. Én is ehhez a nemzedékhez tartozom. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy akkortól máig nem jelentkeztek értékes rendezők, filmkészítők, csupán annyit, hogy azóta sem lépett fel egy nemzedék, amelynek a tagjai egymás között tudtak volna versengeni. Ezek periodikus jelenségek, és amit mondani fogok, talán meglepi Önt: ahogyan vannak jó borászati évek, ugyanúgy vannak termékeny évek a filmes tehetségek felbukkanásának szempontjából. Mi minden évben felveszünk kilenc diákot a rendezői szakra, azokat, akiket a legjobbaknak találunk, ez azonban nem jelenti azt, hogy akik az idén jutnak be, nem lesznek rátermettebbek, mint a tavaly vagy a jövőben felvételizők. A tehetség skálája nyilván itt is relatív, mint minden művészeti ágban. Úgy tűnik, néhány jó évjárat gyűlt most össze, elhivatott fiatalok, akikben szenvedély él a filmművészet iránt. Ezen kívül pedig nemcsak a CineMaiubit fesztiválon, de minden szinten mozgás észlelhető a román filmművészet körül, a versengés szele fúj. így a fiatalok reményei felerősödtek, ők maguk agresszívebbek, szemtelenebbek, a szó lehető legjobb értelmében. Én mindannyiuknak szerencsét kívánok.
Ebből a kilenc diákból, akit évente felvesznek a rendezői szakra, hányan rendeznek majd folyamatosan nagyjátékfilmeket?
A nagyjátékfilm ebben a szakmában ahhoz hasonlatos, mint amikor valaki zenét tanul, és szólista lesz belőle. Tehát a diákok nem nagy százalékának sikerül majd erre a pályára lépni. Ha valaki komolyan ezt szeretné, akkor már az egyetemen nagyon következetesen kell ezért dolgoznia. Meggondolt életmódot, áldozatot és absztinenciát követel.
És milyen a dokumentumfilmesek helyzete?
Nincs kiváló sorsa a dokumentumfilmesnek Romániában, és ennek oka a kereskedelmi tévék túltengésében keresendő. Ők ugye nem vásárolnak egyedi műalkotásokat, csak nagy filmcsomagokat, melyek nagy részében felhasítják egymás hasát, és annyi. A dokumentumfilmek piacát kizárólag a közszolgálati adó csatornái jelentik, na meg az erre szakosodott intézmények, mint az antropológiai kutatóintézetek, de hát a megrendelések száma nagyon kicsi. Nagy gond ez, hiszen eltelik így egy bizonyos időszak, melyben egy halom kitűnő téma és tehetséges filmkészítő nem talál egymásra. A videoszalag használata olcsóbbá teszi a filmeket, de még így sem ad senki egy vasat sem, ha nem tudja, hogy befektetése legalább megtérül. Nem nagyon éri meg ebben a műfajban elmélyülni. így aztán, bár a Nemzeti Filmművészeti Központ támogatja a dokumentumfilmeket, azok szerintem meg sem közelítik azt a szintet, melyhez pedig a téma és a tehetséges diák megvolna.
Melyek azok a fórumok, ahová az egyetemet frissen befejezett filmkészítő fordulhat, ha egy tervét meg akarja valósítani?
Ha az egyetem védelméből kikerült, a pályakezdő azt fogja tapasztalni, hogy Romániában jelenleg olyan időszakot élünk, mint a húszas évek Amerikájában. Tehát: irány a nagymama, hátha ékszereivel és antik bútoraival hozzájárul a rendező pályájának fellendítéséhez. Aztán irány apuka és így tovább – tehát kezdetben saját források után kell kutakodnia, aztán lehet az államhoz fordulni. Az állam kötelessége a polgárai kikapcsolódás-igényének a kielégítése, többek között a filmművészet által is. Ha a román állam pénzén évente tizenöt jó filmet készítenének, az már elég is volna, hiszen a néző – aki általában szereti az anyanyelvén született filmeket, bárhol is legyen – havonta legfeljebb egyszer néz meg egy ilyen alkotást. A Nemzeti Filmművészeti Központ igyekszik is ilyen téren eleget tenni az elvárásoknak, ahol a pályakezdő rendező egy gyártó közvetítésével pályázhat is, akár rövidfilmre, akár nagyjátékfilmre. De a Filmközpont nem közhasznú intézmény, ahová mindenki eljárhat megkapni a maga tej- és kifliadagját. Létezik egy filmtörvény, amely meghatározza, milyen módon oszlanak el a pénzalapok. Reméljük, hogy a pályázás és támogatás egyre átláthatóbban zajlik majd, de én nem hiszem, hogy eddig is annyi visszaélés történt volna, ahogyan azt a sajtó egy része megszellőztette. Egy kezdő kezére én nem is adnék nagyjátékfilmet anélkül, hogy egy neves stúdióban végzett gyakorlatról néhány ajánlólevelet fel ne mutatna. Az egyetem négy éve alatt a tanárok és az intézmény támogatják a hallgatót, azután neki kell vágni a gyártásnak. Nem kávétöltögetőként, de egy rendező vagy látványtervező asszisztenseként mindenképpen célszerű egy-két filmek végigcsinálni. Eközben sokan rá fognak jönni, hogy energiájuk, ötleteik, rátermettségük nem elegendők ehhez a szakmához, és abbahagyják. Mások asszisztensek maradnak egész életükben, és ez is nagyon korrekt foglalkozás. De kár lenne tízmilliárd lej és egy másik rendező helye árán jönni rá saját határainkra.
Milyen román filmeket ajánl figyelmünkbe az elkövetkező évadban?
Idén sok fiatal debütál nagyjátékfilmmel éppúgy, mint rövidfilmmel, és úgy látom, minőségi alkotások születnek. Örültem, hogy tavaly látványtervezőként dolgoztam együtt egy pályakezdővel, Napoleon Helmisszel, és elkészítettük az Olasz lányokat (Italiencele), amely közönségsikert aratott, de amelyet a kritika sajnos félreértett. Érdeklődve várom Cristi Puiu új filmét, aki különösen éles elme, és remélem, hogy ez az alkotása is jól sikerül. Aztán volt még egy közös munkám Claudiu Romilával, aki a Nottara Színház színésze, és volt bátorsága filmrendezőként is megmutatkozni. így született egy rendőrfilm, amely ismét érdeklődésre számíthat, mert olyan humoros és feszültséggel teli az előadásmódja, amilyenre tudom, hogy a romániai közönségnek szüksége van.
