A két hölgy nemrég a Bem 1/2 10 nevű budapesti filmklub vendége volt. Néhány általuk vágott film részleteinek a vetítése után arról beszélgettünk, mit jelentett a vágás mestersége (művészete?) néhány évtizeddel ezelőtt, és mi a vágó feladata ma.
Ha gyerekkorotokban feltették nektek azt a kérdést, hogy mi leszel, ha nagy leszel, mit válaszoltatok? Már akkor is vágók szerettetek volna lenni?
Lemhényi Réka: Amikor felvettek a főiskolára és bevittek a 16-os vágóba, akkor elrettentem, hogy én tényleg akarom-e ezt, mert előtte sosem láttam sem vágószobát, sem vágógépet. Úgyhogy abszolút nem tudtam, hogy mire jelentkezem. Előtte esztétika szakos voltam, és szerettem filmet nézni. Nagyon szerettem fotózni, és akkor még rendszeresen jelentkeztem az Iparművészetire, fotószakra, ahova rendszeresen nem vettek fel. Majd jött egy barátom – aki színházrendezőire felvételizett volna – és azt mondta, hogy ezt a szélmalomharcot abba kéne hagyni. Mondta, hogy holnap van a leadás, és hallotta, hogy indul vágószak is. Nincs-e kedvem, kérdezte – dehogy nincs. Beadtam a jelentkezést, és felvettek. Az esztétika szakos elméleti képzés képessé tett arra, hogy iszonyatosan sokat tudjak beszélni a filmekről, de hogy gyakorlatban hogy készülnek, arról semmit nem tudtam.
Csákány Zsuzsa: Ahhoz, hogy valaki a főiskolára mehessen, a szakmában kellett dolgozni. Ezt az esti iskolát leginkább vágóasszisztenseknek, sőt tévés vágóknak indították. Nappal jártunk, reggeltől estig, de csak kétszer egy héten. Úgyhogy mi nem ott tanultunk vágni, hanem a munkahelyünkön. Olyan filmekben voltunk asszisztensek, ahol meg lehetett tanulni ezt a szakmát.
L. R.: Sajnos meg is szűnt ez a mester-tanítvány, asszisztensi hierarchia, ahogy a filmgyár megszűnt. És ez nagyon nagy kár.
Cs. Zs.: Annak idején a tanulási idő alatt egy asszisztens majdnem mindig ugyanannál a vágónál dolgozott, és a rendezők változtak. Ritka volt az, hogy ha valaki nem dolgozott jól, akkor lecserélték. Ha mindent jól csinált, akkor volt egy fix helye, sok-sok rendezővel dolgozhatott, és sokat tanulhatott. Attól, hogy a filmgyár megváltozott, ennek nem kellett volna megszűnnie, mert a kezdők most is lehetnének asszisztensek. A technikát elég hamar megtanulják – könnyebben is, mint mi – és végigcsinálhatnának egy-két filmet. Mert nem csupán a technikát kell megtanulni, hanem minél többféle filmet, forgatást kell látni. Ma már komputeren vágunk – ez történhetne úgy, hogy az asszisztens lenne a technikus. Az az általános, hogy rengeteg helyen a vágó a saját maga technikusa, mert csak egy embert fizetnek… Akkor, amikor még filmen dolgoztunk, és igazi vágóasztalon, akkor az asszisztensnek a külön lévő képet és hangot kellett szinkronba hoznia. A rendező a stábbal minden este megnézte a leforgatott anyagot. Ez általában a forgatás után volt, addigra kész kellett lenni – akár esett akár fújt – az előző napi vagy az az előtti napi anyaggal, attól függően, hogy a laboratórium mennyi idő alatt tudott elkészülni. Mindig rohanás és hisztéria volt, én mégis úgy emlékszem rá, hogy nagyon jó volt a hangulat.
L. R.: Én már nem vágtam ilyen hagyományos módon. Nekem a rémálmom a snittkosár. Az a sok minden a vágószobában valami olyan rendszerezettséget követelt volna meg tőlem, amiről tudtam, hogy soha az életben nem tudnám megcsinálni. Amikor kezdtem, a főiskola akkor kapta meg az első kompjuteres vágórendszerét, és azt hét lakat alatt őrizték, oda nem mehettünk be vágódiákként. Sellő Hajnal volt a mesterem, elméletet tanultunk, kimentünk a gyárba megnézni, hogy ő hogyan dolgozik. A kollegáim, akik velem együtt jelentkeztek, mind vágók voltak, tehát ez csak az én történetem, hogy ilyet nem láttam előtte. Én már ismertem akkor a számítógépet, és időnként a főiskola technikusával megbeszéltem, hogy adja ide a kulcsot, hadd nézzem meg közelről is, milyen. Így a főiskolán autodidakta módon elsők között tanultam meg a vágást. Még könyv sem volt, és így próbálgattuk, hogy mi lesz.
Tudsz esetleg olyan példát mondani, amiért sajnálod az egykori analóg vágást?
Cs. Zs.: Nem. Az analóg vágás koszos volt és lassú. Össze lehet hasonlítani, hogy akkoriban Szabó Istvánnál fél évig vágtunk egy filmet, most a Rokonokat két hónap alatt megvágtuk. És nem azért, mert Szabó most már tapasztaltabb, mint annak idején, hanem egyszerűen a módszer gyorsabb. Most nagyobbak a lehetőségek, számítógépen vágni például sokkal előnyösebb azoknak a rendezőknek, akik bizonytalanok, nem tudják eldönteni, hogy melyik verzió is tetszene nekik jobban. Nevet nem említenék, de volt olyan film, amit háromszor-négyszer át- meg átvágtunk. Ez filmen nagyon macerás. Fizikálisan is megterhelő, kell hozzá csukló, kar meg minden, de közben összevissza szabdalsz egy filmet, amit celluxszal összeragasztasz, aztán a végén már nézhetetlenné válik a dolog, mert ugrál a vetítőben, és látszik minden egyes ragasztás. Most ha ugyanezt komputeren csinálod, akkor minden egyes verziót el lehet menteni, és utólag eldönteni, hogy melyik tetszik. Volt olyan rendező, hogy megcsináltunk egy verziót, levetítettük, nem tetszett, megcsináltunk egy másikat, levetítettük, nem tetszett, és aztán jött ugyanazzal az ötlettel, amivel legelőször. Én mondtam neki, hogy ezt már csináltuk, és azt válaszolta, hogy már nem emlékszik – akkor kezdhettük elölről.
Ha egy filmet dicsérnek vagy lehúznak, abból mennyi jut a vágónak?
Cs. Zs.: A szakmabeli szokott olyat mondani, hogy nagyon jól volt vágva, gratulálok, vagy túl hosszú, lehetett volna rövidebb is, de gyakran ők sem nagyon tudják, hogy ez nem rajtunk múlik.
L. R.: Nem azt mondják, hogy az a jó vágás, ami nem látszik? (Nevet.)
Cs. Zs.: Sokan dolgoznak egy rendező keze alá. Azt gondolom, valójában a rendező viszi el a balhét, akkor is, ha jó a film, akkor is, ha rossz. Hogy a vágónak mennyi szerepe van, az a rendezőtől függ. Van, aki azt szereti, ha beledumálnak, van, aki azt, ha végrehajtják, amit ő szeretne. Mindkettő lehet jó, erre nincs recept. Mi azért vagyunk ott, hogy segítsünk bizonyos dolgokat eldönteni, bizonyos javaslatokat tenni – ezeket vagy elfogadja, vagy nem.
Néha kiderül a vágószobában, hogy a felvett anyag használhatatlan, legalábbis olyan értelemben, hogy nem a forgatókönyvet tükrözi. Ehhez képest, mégis sikerül valami használhatót összevágni, aminek szintén nincs köze a forgatókönyvhöz, de valami remekmű születik. A pályátok során volt ilyenre példa?
L. R.: Én eddig csak ezzel találkoztam. (Nevet.) Olyan anyagot még nem láttam, ami teljes mértékben követi a forgatókönyvet.
Cs. Zs.: Nem gondolom, hogy nem az sikeredik, amit a rendező elképzel. A forgatáson már kitalált valamit, ha el is tér vele a forgatókönyvtől. Ritka az, amikor a vágószobában kell kitalálni történeteket. A rendezőnek van egy elképzelése, és azt ő tudja. Aztán van persze olyan, hogy nem nagyon tudja – na az olyan is lesz.
Mennyire van jelen a vágó az előkészületeknél és a forgatáson?
Cs. Zs.: Ebből a szempontból én még a régi iskolához tartozom. Rózsa Jancsi azt mondta, hogy ő azért nem szereti, ha a vágó kint van a forgatáson, mert végül is a vágó az első „szűz szem”, aki a muszteren látja az anyagot. Neki van egy elképzelése, amit meg akar csinálni, az a felvételkor el is hangzik nem egyszer, nem kétszer, tehát ha ott vagy, óhatatlanul beavatódsz abba, amit ő akar. Neked viszont azt kéne megmondanod, hogy ez lejön a vászonról vagy sem. Azt szokták mondani, hogy az első kritikus a vágó, tehát jobb, ha nincs ott a forgatáson. De hallottam már olyat is, hogy valaki rendezőasszisztensként végigasszisztálta a forgatást…
L. R.: Én is olyan alkotókkal dolgozom, akik ódzkodnak attól, hogy kint legyek. Két napra vendégként ki szoktam menni a forgatásra, de egyikük sem szeretné, ha végig ott lennék – főleg, ha meg is szólalnék – na azt aztán végképp nem.
Hallani olyanról, hogy egy rendező már a forgatás során, „a fejében” vágja a filmet, majd ennek köszönhetően a vágószobában villámgyorsan készül el a kész verzió.
Cs. Zs.: Én például ezeket a Kapa-Pepe filmeket így vágtam. Ezeknél a maximum talán egy hét volt, az első, a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten tartott ennyi ideig. Most a legutóbbinál az Ede megevé ebédemnél, ha összeadjuk, akkor kijön majdnem három nap. A végén még feliratozgattunk, molyoltunk, mintha valamit csinálnánk, mert ciki volt, hogy annyira hamar elkészültünk. Vannak rendezők, akik tudják, hogy mit akarnak. Az még hozzá tartozik, hogy ezek nem snittfilmek, mivel csak egy kameraállásból készülnek. Könnyebb ezeket összevágni, mint a Rokonokat, ahol 16 felvételből egy mondat innen, egy mondat onnan, több kameraállásból van fölvéve mindkettő – szóval ez nehezebb, időigényesebb.
Honnantól művészet a vágás?
Cs. Zs.: Nem gondolom, hogy ez művészet. Tudok olyan filmet mondani, amiről tudom, hogy azt nagyrészt a vágó csinálta. Huszárik Elégiáját Morell Misi bácsi vágta egyedül, és ha művészetnek tartod az Elégiát, mint filmet, akkor arra mondhatod, hogy Misi bácsi munkája is művészet. Mi nem is művészeti dolgozók voltunk, hanem művészeti szakalkalmazottak.
Mennyire tanulható a szakma? Születni kell hozzá, vagy bárki elsajátíthatja?
Cs. Zs.: Biztos kell hozzá érzék. Ez attól is függ, hogy egy rendezőnek milyen elvárásai vannak. Volt két rendező, Rózsa János és Kardos Ferenc, aki egymás filmjét vágta. Aztán elkövetkezett egy pillanat, amikor egyszerre csináltak filmet. Galamb Margittal ketten voltunk vágóasszisztensek, nekik pedig el kellett dönteni, hogy ki hova menjen. Így kerültem én Rózsához. És akkor kiderült, hogy bár Margit nagyon helyes volt, nagyon régóta dolgoztak együtt, Kardos nehezen viselte, ha valaki állandóan az orra alá dörgöli, hogy ezt most nem így kellett volna – szóval ha valaki folyamatosan elmondja a véleményét. Ő azt szerette, ha megcsináljuk, amit mond. Rózsa meg azt szerette, ha még időben kritizáltam a munkáját.
Ismerünk férfi vágókat is, de talán a vágás női szakmának tekinthető. Mi lehet ennek az oka?
L. R.: Szerintem nem női szakma. Persze lehet, hogy elnőiesedett egy időben, de most viszszafiúsodik…
Cs. Zs.: Igaza van Rékának, mert amikor én bekerültem a filmgyárba, akkor volt Morell Misi bácsi, Zákonyi Sanyi bácsi, Boronkay Sándor, Szécsényiné, Singer Éva és Farkas Zoli bácsi. Tehát a neves vágók majdnem mind férfiak voltak. Aztán való igaz, hogy elnőiesedett a szakma – mielőtt a digitális technika betette volna a lábát csak női vágók voltak – legalább négy generáción keresztül. És talán veletek kezdtek a fiúk visszajönni, mert a számítógép használatát valahogy jobban meg tudták tanulni. Már a Beta-montírozásnál is nagyon sok fiú volt, a lányok kevésbé tudták ezt elsajátítani. Annak hál’ istennek hamar vége is lett, mert azt aztán végképp nem értettem, hogy hogyan működik.
Eddig szerzői filmekről beszéltünk, mivel jórészt ilyenekben dolgoztatok. Volt-e már lehetőségetek, vagy szeretnétek-e kommerszfilmben dolgozni? Ilyenkor mi történik a vágószobában?
L. R.: Én soha nem kaptam ilyen felkérést. Ebben a bolyban benne vagyok – mármint a Simó-osztályban –, és ebből nem nagyon tekintettem kifelé. Szeretném, ha lenne jó közönségfilm.
Cs. Zs.: Volt is. Ott van például a Kontroll. Hogy a mostani közönségfilmeknél mi történik a vágószobában, azt nem tudom. Arról tudok beszélni, ami annak idején volt, mint a Bob herceg, Csínom Palkó – tehát Keleti Márton filmjeiben, ha még valaki emlékszik erre a névre. Én vágóasszisztens voltam Sellő Hajnal mellett. Marci bácsi nem tette be a lábát a vágószobába; ott volt egy forgatókönyv, és az precízen le volt forgatva. Talán Marci bácsi muszterolt vagy az asszisztense, már nem emlékszem. Le volt írva, hogy mit mihez kell hozzávágni, és azt hozzá is vágtuk. Ennek megfelelően Marci bácsi megnézte a vetítőben, azt mondta, hogy azt a kettőt cseréld föl, fölcseréltük, és kész volt a film.
Új filmek, filmtervek?
L. R.: A Taxidermiát a hetekben fogják a nagyközönség előtt bemutatni. Mostanában Pálfival kísérletezünk, de konkrétabbat erről még nem mondhatok.
Cs. Zs.: Az Ede megevé ebédem már megy a mozikban. Van egy terv, amiből gondolom, hogy film lesz, mivel a rendező kitartó – Mészáros Mártáról van szó.
