A balerinából modell, majd modellből színésznő pályája cseppet sem számít rendhagyónak Hollywoodban. A színésznők számára a szépség szinte kötelező, elsősorban a pályakezdéskor, később viszont, ha fenn akarnak maradni a szakmában, ahol minden nap jön valaki, aki még szebb és még fiatalabb náluk, muszáj bizonyítaniuk is.
Ennek egyik legmerészebb, ugyanakkor leghatásosabb eszköze, ha kevésbé előnyös oldalukat is megmutatják, ahogy Halle Berry tette a Szörnyek keringőjében, vagy Charlize Theron, aki A rém című filmben nyújtott alakításáért kapott 2004-ben Oscart. Bár a vásznon kevesebbet látni mostanában, a színésznő nem fordított hátat a filmezésnek, csak most éppen producerként próbál szerencsét. 2006 augusztusában mutatták be Edinburghban legújabb produceri munkáját, az East of Havanna című dokumentumfilmet. Theron nem csak a filmet igyekezett népszerűsíteni, de ő volt a Reel Life interjúsorozat egyik vendége, akivel Shane Danielsen, a fesztivál művészeti igazgatója beszélgetett.
Modellből lett Oscar-díjas színésznő, majd producer. Ez talán minden fiatal pályakezdő álma, de csak nagyon keveseknek sikerül. Mielőtt megnéznénk ennek a sikersorozatnak az állomásait, ugorjunk vissza rögtön az elejére. Mikor és hogyan indult a pályája?
Dél-Afrikában nőttem fel, ahonnan körülbelül három héttel a tizenhatodik születésnapom után kerültem Olaszországba, egy modellszerződésnek köszönhetően. Igazság szerint sosem akartam modell lenni. Számomra sokkal fontosabb volt a tánc. Kicsi koromtól klasszikus balettre jártam, és balerinának tanultam egy művészeti iskolában. Csak jó heccnek indult, amikor a szüleim biztatására beneveztem egy modellversenyre, aminek a főnyereménye a már említett olaszországi modellszerződés volt. Jókor jött, mert így egy kicsit kimozdulhattam otthonról, és szétnézhettem a világban. Soha sem tekintettem hivatásnak a modellkedést. Sokkal inkább pincérnői állásnak, amely hozzásegített ahhoz, hogy a magam lábára tudjak állni. Persze a táncot sem hagytam abba, Olaszországban is folytattam a rendszeres gyakorlást. A balett ugyanis sokkal kreatívabb, és több teret ad az önkifejezésre. A modellkedésben nincs meg ez a plusz. Ott nem tudsz történetet mesélni, csupán báb vagy a fényképezőgép előtt. Ugyanakkor nem akarom leszólni a modellséget, mert biztos vagyok benne, hogy sokan ezt tekintik a hivatásuknak, és ugyanúgy megtalálják a módját, hogy kifejezzék általa önmagukat. Ráadásul, amint mondtam, remekül megéltem belőle és Olaszország után hamarosan New York majd Los Angeles következett.
…ahol pedig már mindenki színész akar lenni.
Én Los Angelesbe is modellként jutottam el. Aztán egyik nap a bankban egy férfi odajött hozzám, azzal hogy ő „manager” és ha érdekel a színészi pálya, akkor bátran keressem meg. Elraktam a névjegyét a kesztyűtartómba, és boldogan rohantam haza elújságolni a barátnőmnek, hogy mi történet. Mire ő „Jó reggelt drágám! Ideje felébredned! Ez itt Hollywood! Itt mindenki »manager«.” Így aztán a névjegy maradt a kesztyűtartóban, de mégis megmozdított bennem valamit, mert elkezdtem színitanodába járni, és elsajátítani a színészi technikát, megtanulni a gesztusokat, ami annyira különbözött a modellségtől. Ott ugyanis a lencsén keresztül látod magad, míg a színészetnél el kell felejtened a kamerát. Ráadásul a színészetben a test sokkal nagyobb szerepet kap a kifejezésben, ami nagyon hasonlatos a baletthez. Sosem értettem azokat, akik számára a színészi tréning csak a szöveg ismétléséből áll, ezeket az órákat nem is igazán kedveltem, mert minél többet ismételsz egy sort, annál üresebbé válik, mint a tehén, amit addig fejnek, míg ki nem szárad.
Nem okozott ez a későbbiekben gondot a rendezőkkel való kapcsolatában? Woody Allen például olyan rendező, akinél sokkal inkább a szavakon múlik minden.
Igen, de a verbalitáson túl van egy nagyon is a gesztusokra és mozdulatokra épülő humor is a filmjeiben.
Ha már itt tartunk, milyen volt vele dolgozni?
Nagyon furcsa. Ő ugyanis nem rendez. Az első alkalommal, amikor vele dolgoztam semmit nem mondott. Azt hittem, hogy itt van vége az egésznek, és csomagolhatok. Azért odamentem hozzá, és megkérdeztem, hogy mégis mit kellene csinálnom, hogy jó legyen. Mire ő azt mondta, hogy ha nem csinálnám pontosan azt, amit ő elvár tőlem, akkor már rég nem itt lennék. Számára ugyanis minden a válogatáson múlik. Mindent megtesz, hogy a legmegfelelőbb színészeket válassza ki a szerepekre, és ezzel el is dől nála minden. Soha nem próbál, és a történetből sem mond el sokat. Egyébként, ilyenkor mindig eszembe jut, amit egyszer Harvey Keitel mondott, hogy „nem az a jó színész, aki elmondhatja magáról, hogy soha sem hibázott vagy soha sem volt rossz, hanem az, aki nem tanul ezekből, és nem próbálja meg újra meg újra”. Én nem akarok olyan színész lenni, aki utólag azon bánkódik, hogy bárcsak megpróbálta volna ezt vagy azt. De ott van egy másik példa is: Al Pacino, akit mindig is nagyon nagyra tartottam. Közös munkánk közben láttam, hogy mennyire pocsék tud lenni. Nem akartam hinni a szememnek, hogy egy ilyen nagy színész ilyen dolgokat csinál, de addig-addig próbálta, míg végre sikerült egészen odatennie magát. Ez az, ami valóban naggyá teszi a legnagyobbakat. Az, hogy mindent beleadnak, és mindent megpróbálnak, mert tényleg csak a gyakorlatban derül ki, hogy működik-e valami, vagy sem. Érezned kell, hogy képes vagy rá, ugyanakkor nem szabad attól sem félned, hogy időnként belebuksz.
És a forgatások? Milyen élményeket őriz róluk?
Azokat szeretem, amelyeken az elejétől a végéig ott lehetek. Az egész forgatás olyan ugyanis, mint egy cigánykaraván. Felkerekedünk és hónapokig lakókocsikban élünk, együtt kelünk, együtt fekszünk. Ilyenkor mindig nagyon jól összekovácsolódik a társaság, olyan az egész, mint egy nagy család. Azt viszont nagyon nem szeretem, ha csak pár napot kell dolgoznom, mert olyankor úgy érzem magam, mintha betolakodó lennék. Számomra igazi rémálom volt a Peter Sellers élete és halálának a forgatása, ahol csak tíz napot forgattam. Olyan voltam, mint egy hívatlan vendég, amikor a nagy szőke sörénnyel és kiöltözve belibegtem a forgatásra. Lelombozó és kicsit félelmetes volt az egész.
Mi a helyzet a beleéléssel? Vannak színészek, akik körül ilyenkor megszűnik minden külső kötelék.
A rém forgatása során velem is ez történt. A rém után nem is vállaltam munkát. Egyszerűen azt vettem észre, hogy megszűnt az életem. Ez nem egészséges. Én ugyanis nem hiszek abban, hogy megkínzott léleknek kell ahhoz lenned, hogy igazán hitelesen tudj megkínzott lelkeket játszani. Azt hiszem, sok sötét dolgot fel tudunk venni anélkül, hogy azonosulnánk vele. Nem kell tehát teljesen lemondanunk az életről, de nekem mégis könnyebb volt elvágni magam a családomtól. A fegyelmezettségem is sokat segített ebben az időszakban, de meg kell vallanom, a vígjátékok forgatása azért mindig sokkal felemelőbb és élvezetesebb.
Kritikus önmagával szemben? Egyáltalán viszsza szokta magát nézni a vásznon?
Igen, mert ez is része a kreatív folyamatnak. Azt is érzem, hogy még mindig rengeteg tanulnivalóm van. De ha már vannak filmek, amiket megcsináltam, akkor miért ne nézném meg magam? Csak akkor mondok ugyanis igent egy szerepre, ha maximálisan megbízom a rendezőben és tudom, hogy én is 110%-ot tudok nyújtani a szerepben. Persze, még így is lehet, hogy vitatható a végeredmény, mert a színpaddal ellentétben a filmnél minden a te irányításodon kívül van. Nem mintha mindent kézben akarnék tartani, szó sincs róla, de a bizalomnak meg kell lennie. Amikor például Patty Jenkins felvetette A rém ötletét, azelőtt még soha nem fogott kamerát a kezében. Mégis éreztem, hogy meg tudja csinálni, sőt csak ő tudja megcsinálni. Persze van, amikor az ember még a forgatás során is azt érzi, hogy jó és hozzáértő kezekben van, aztán amikor a végeredményt látja, legszívesebben felkötné magát.
Sok színésznő panaszkodik, hogy a szépsége miatt beskatulyázzák, és nem engedik kibontakozni? Ön is akadályként éli meg a szépségét?
Az élet mindenkinek oszt bizonyos lapokat. Én ezt kaptam, és hálás vagyok érte, és mi tagadás meg is dolgoztam azért, hogy jó kondiban legyek, de nem szeretem, ha ez behatárolja a lehetőségeimet, sőt inkább azt szeretem, ha a kondíciómon is dolgoznom kell azért, hogy igazán jó lehessek. Persze volt olyan, amikor könnyebb lett volna, ha kevésbé jól nézek ki. Az ördög ügyvédje forgatókönyvének elolvasása után nagyon szerettem volna megkapni a szerepet, de a rendező hallani sem akart rólam, mert nem tudta elképzelni, hogy hiteles tudnék lenni a mellőzött és lelkileg meggyötört feleség szerepében. „Miből gondolod, hogy az emberek elhinnék, hogy Keanu Reeves egy másik nő után ácsingózik, amikor olyan nő várja otthon, mint te?” – kérdezte. Mire én csak azt mondtam, hogy azért a férfiak nem így működnek. Akármilyen szép is vagy, mindig jöhet egy másik, aki szebb vagy izgalmasabb nálad. Ennek ellenére nagyon sok győzködés és próbafelvétel kellett hozzá, hogy meggyőzzem. Örültem a szerepnek, és a mai napig szeretem a filmet. Látom ugyan a hibáit, de a segítségével be tudtam bizonyítani, hogy többre is képes vagyok. Ezek után pedig már tudatosan kerestem az ilyen szerepeket.
Így jött A rém?
Igen. Tulajdonképpen Az ördög ügyvédjének köszönhetően hullott az ölembe. Ott látott meg a rendezőnő, és tudta, hogy csakis én tudnám eljátszani Aileen szerepét, mert képes vagyok a teljes fizikai átalakulásra. Persze ő volt az egyetlen, mert a producerek már korántsem hittek így bennem. Képtelenek voltak elképzelni, hogy meg tudom csinálni, még akkor is, amikor pedig megmutattam nekik miként fodrozódik a háj a hasamon. Meg voltak győződve róla, hogy valami forró leszbi filmet akarunk csinálni. Pattyvel tulajdonképpen együtt írtuk a forgatókönyvet, barátok lettünk és úgy éreztem, muszáj producerként is beszállnom a filmbe és kiállnom az ügy mellett.
Találkozott Aileen Wuornosszal?
Nem, mert kivégezték. Ő maga szabotálta az utolsó fellebbezési kérelmét. Szerette volna, ha egyszer és mindenkorra véget ér számára ez a rémálom. Tizenkét évet töltött halálraítéltként, és nem akart tovább szenvedni. Gyermekkorától kezdve rengeteg rosszat kapott az élettől, de azt is tudta, hogy ő is szörnyű dolgokat tett. Egyszerűen csak itt akarta hagyni ezt a világot. A leveleiből tudom, hogy milyen volt. Őszinte és végtelen leveleket írt, amelyek híven tükrözték a lelkiállapotát. Innen tudtam meg, milyen is volt. Nem hiszem, hogy egy személyes találkozás segített volna. Az ő tragédiáját ugyanis rengetegen kihasználták. Könyvek, dokumentumfilmek születtek róla, mind-mind kihasználva a nyomorúságát, úgyhogy neki semmi haszna nem származott belőle, sőt. Egyiknek sem sikerült igazán híven visszaadni, milyen is volt. Ezek után pedig eléggé ízléstelen lett volna, ha megjelenik nála egy hollywoodi színésznő a cellájában, mondván, hogy filmet akar csinálni az életéből. Ráadásul, mint utóbb kiderült, ezek voltak az utolsó napjai, amelyeket nem akartam elvenni tőle.
Többször játszott már valós személyeket, legyenek élők vagy olyanok, akik már meghaltak. Mit gondol mit szólnának, ha találkoznának Önnel?
Aileen például már nem láthatott, Brit Ekland viszont ott ült mellettem Cannes-ban a bemutatón, amikor őt játszottam, a Kőkemény Minnesota forgatásán pedig ott volt végig a nő, aki keresztülment a filmben látottakon, és tanácsaival segítette a munkámat. Egyébként, számomra mindig is az volt a legfontosabb, hogy megtaláljam a kapcsolódási pontot a figurához, és ne csak utánozzam a valós személy alapján. Így biztos vagyok benne, hogy vannak eltérések, de összhatásában mégis ugyanaz az ember köszön vissza a vászonról, akit az emberek a leírások, felvételek alapján megismerhettek.
A rém forgatásakor kezdett producerkedni, amit a mai napig folytat. Mi vonzza ebben a leginkább?
Egyrészt az, hogy így teljesen részese lehetek az egésznek, ráadásul magam választhatom meg a témát, aszerint, hogy mi érdekel. Abból a szempontból is szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem kell a számláim miatt aggódnom. Színésznőként átélhetem, hogy milyen nevetségesen túlfizetettek is vagyunk mi ott Hollywoodban. Így legalább valami értelmes dologba fektethetem a pénzem, és meglehet az az érzésem, hogy valami jó ügyre fordítom.
Legutóbb miért éppen egy dokumentumfilmet választott?
Mindig is szerettem a dokumentumfilmeket, és mindig is érdekelt a politika. Nálunk otthon mindenki olvasott újságot, és nagyon sokat politizált az egész család. Ebben a légkörben nőttem fel. Aztán, amikor Amerikába jöttem, nagyon meglepett, hogy a barátaimat egyáltalán nem érdekli a politika, nem olvassák a napilapokat, csak a propagandahíradót nézik a tévében.
Mi az oka annak, hogy éppen egy Kubáról szóló filmet választott? Van ennek valami köze ahhoz, hogy hazája Dél-Afrika is igen viharos időszakokat és nagy változásokat élt meg?
Az egyik legrégebbi barátom egy kubai–amerikai lány volt, akivel egy darabig együtt is laktam, még tizenhét éves koromban. Imádtam a családját is, mert teljesen befogadtak. Aztán később, egy rendező barátnőm mesélte milyen is volt számára visszamenni Kubába. Rávett, hogy tartsak vele. 2001-ben jártam ott először és addig fogalmam sem volt arról, hogy mire számítsak. A családját próbáltuk felkutatni, ami nagyon megrázó, ugyanakkor valahogy mégis felemelő volt mindkettőnk számára. Az is érdekelt, miért ilyen nagy nyűg az amerikaiak számára Kuba. Különösen Miami számára. Az amerikai–kubai viszonyban még Kennedy idejében végérvényesen megváltozott valami, amit azóta sem sikerült helyre hozni. Fontos volt számomra, hogy megértsem a két ország kapcsolatát. Sok dolog van, ami jó mindkettőben. Kubában például ingyenes az egészségügyi ellátás és az oktatás, ami jó, ugyanakkor az emberek teljesen meg vannak fosztva a szólásszabadságtól, ami az amerikai társadalom egyik alappillére.
Mennyire változott meg az élete az Oscar-díj óta?
Sokan azt hiszik, hogy most már fürödni is csak pezsgőben fürdöm, és irigykednek a partik miatt, amikre meghívást kapok. Igaz, hogy tényleg sok helyre meghívnak, és sok luxus van az életemben, de ez nagyon üressé és unalmassá tud válni egy idő után. Persze óriási dolog az Oscar, de ha porszívózni is tudna…! Az lenne csak az igazi!
Mi a legközelebbi munkája? Ismét producerséget vállal?
Inkább valami jó szerepet szeretnék. Az igazság az, hogy A rém rengeteget kivett belőlem, majd két év szünetre volt szükségem, aztán pedig teljes gőzzel belevetettem magam a produkciós cégembe, és az East of Havanna munkálataiba, ami szintén nagyon megerőltető volt. Jodi Foster mondta egyszer, hogy „a színészet jó móka, de a producerség alaposan megrágja az ember lelkét”. Nos, ezt most a saját bőrömön tapasztaltam. Megtudtam, mit is jelent az anyagi felelősség, a piac megértése, és mit is jelent az, amikor olcsóbban kell valakit felbérelned a munkára. Mindehhez jön az is, hogy nap, mint nap akadnak, akik éreztetik veled, hogy nem bíznak abban, hogy képes leszel végigvinni a projektet.
Milyen műfajú szerepre vágyik?
A műfaj kevésbé fontos számomra. Sokkal inkább a téma vagy, ami a legeslegfontosabb, a rendező. Leginkább a rendező alapján választok szerepet.
