A sötét moziterem tele van kíváncsi érdeklődőkkel, amikor harsányan megszólal egy kisfiú hangja, hogy „Heti Hirdetőt tessék...!” majd lassan kibontakoznak azok az apró örömök, amelyeket a városka lakói az apróhirdetések által élhetnek át. A székelyudvarhelyi Bálint Ibolya először mutatkozik be a Magyar Filmszemle közönségének.
A fiatal alkotó mindeddig két dokumentumfilmet készített, és a másodikkal bekerült a 40. szemle versenyprogramjába. Ennek apropóján egy kávé mellett beszélgettünk tapasztalatokról, tervekről és a filmről, amellyel apró kisvárosi történetek nyomába eredt. A film különböző sorsokat köt össze: vannak, akik társat keresnek, vannak, akik megoldást a problémáikra, de akad olyan is, aki régiséget vásárolna. Ibolya filmjeinek operatőre nem más, mint férje, a rendezőként is sikeres Bálint Arthur, aki már több díjat is nyert a korábbi filmszemléken.
Hogyan kerültél kapcsolatba a filmmel?
Arthur mellett. Ahogy megismertem őt, úgy szerettem bele a filmezésbe is. Láttam őt dolgozni. Mindig elolvastam a forgatókönyveit, kíváncsi voltam, hogy mivel foglalkozik, és néhány forgatásra is elmentem, de inkább csak kirándulóként, megfigyelőként. Közben egyre komolyabbá vált bennem is az érdeklődés. Egyre közelebb éreztem magam a filmezéshez, és a saját ötleteket is meg akartam valósítani.
Mennyire hatottak rád Arthur szituációs dokumentumfilmjei, amelyekben olyan őszintén közel tud kerülni a szereplőihez?
Ismerem Arthurt, tudom, hogy ő ilyen, meg tudja nyitni az embereket – ez egy olyan adottság, ami kiváltja a közvetlenséget és a természetességet azokból az emberekből, akikkel dolgozik.
Mi volt az első filmes próbálkozásod?
Az Asszonyélet előtt volt egy kisebb filmecske, az Üzenet, amit még a sajtókollégiumban készítettem. De az egy délutáni forgatás volt, amivel a vágást tanultam egy kicsit. Az első igazi, amiben keményebb munka volt, az az Asszonyélet című dokumentumfilmem volt.
Mennyire volt nehéz feladat az Asszonyélet témáját feldolgozni?
Nagymamám a főszereplője, tehát családi vonal. Érdekes volt számomra nagymamám és nagytatám életében gyerekként látni a „szeretlek, mégsem” hangulatot. Soha nem értettem meg igazából, furcsa volt mindig a viszony. Nagymamámmal nem volt gond a filmezés alatt. Körülbelül a harmadik verzió után mondhatom, hogy elkészült a film. Megvágtuk egyféleképpen, majd hagytuk pihenni az anyagot. De végül nagyjából az lett, amire eredetileg számítottam, mivel nem egy történést ír le, hanem egy élethelyzetet mutat be. Nagymamámnak, a szomszédasszonynak, Lacinak, aki bejár segíteni a néninek, nincs nagy változás a mindennapi életében, mindennap a megszokott rend szerint történik minden.
Mennyit segített ebben a filmben Arthur?
Nagyon-nagyon sokat, igazáből én még akkor nagyon sokat tanultam. Nemcsak mint operatőr volt jelen, hanem mindent átbeszéltünk, viszont nagyon nagy szabadságot adott és elvárta, hogy én dolgozzak. Ő igazából ott volt és ha kellett, igazított, ha valami nem volt jó megmondta. Sokat segített rendezés szempontjából is, hogy a szálak hogyan fussanak, az apróbb történetek hogyan kapcsolódjanak össze.
Honnan származik a második film, az Apró örömök ötlete?
A tavaly, éppen mielőtt a filmszemlére jöttünk volna, volt egy olyan hirdetés az újságban, ami szerint valaki hajat vásárolna – szerettem volna ebből filmet készíteni. Az illető a felvásárolt hosszú hajat, elhozta Magyarországra, és itt abből később parókát készített. Nagyon érdekelt ez az út, hogy egészséges hajból kialakított parókák néha beteg, többnyire rákos embereknek is készülhetnek. Ennek a folyamatát szerettem volna megmutatni, de sajnos nem jött össze, mert a hirdetés feladója nem vállalta el a forgatást. Akkor döntöttem el, hogy annyi érdekes hirdetés van ebben az újságban, hogy miért ne nyúljak más témához. Olyan is volt benne, hogy valaki anyatejet árult... Így már könnyű volt, és néhány telefonhívással elindult minden.
Mennyit kellett telefonálnod, amíg meglettek a szereplők?
Valójában a film szereplői többnyire ismerősök, barátok, úgyhogy nem volt túl nehéz dolgom ilyen szempontból. Egyetlen egy nehezebb feladat volt: a társkereső hirdetés alanyainak a megtalálása. Két hónapon keresztül az összes társkereső hirdetést felhívtam, sokszor mondtam el, hogy miről van szó. Nagyon nehezen találtam rá Milánra és Hildára, de a többi könyebben összejött.
Nem nehéz meggyőzni egy kisvárosban az embereket, hogy vállalják a nyilvános szereplést?
Nagyon jó emberekre akadtam, még ha véletlenszerűen is. Pár dolog volt csak, amit kért az egyik szereplő, hogy ne kerüljön bele a filmbe, mondva, hogy kisvárosban él, és nem akarja, hogy mindenki megtudja róla. A többiek vállalták, hogy „ez vagyok én”.
Mennyire voltak „megrendezve” a szituációk?
Mindent nagyon gyorsan kellett felvenni, egy-két órát forgattunk és szaladtunk a másik szereplőhöz, de közben mindenkivel folyamatosan tartottam a kapcsolatot. Felhívtam őket gyakran, hogy megkérdezzem történik-e éppen velük valami. Mindig egyből elmondták, hogy épp mivel foglalkoznak. De azt is megbeszéltük mindenkivel, hogy ha valami olyasmi történik, ami a film szempontjából fontos, akkor mindenképp szólnak. Tehát mindig úgy mentünk forgatni, hogy tudtuk azt, hogy éppen mi fog történni: Goziéknak előadásuk lesz, vagy Zsolti éppen a kocsmában olvassa az újságot és felhív hirdetőket... Ennyit tudtunk, de hogy ezen belül mi fog történni, az mindig a helyszínen derült ki és magától alakult.
A társkereső részben valóban meglepő a szereplők közvetlensége. Mennyi idő kellett ahhoz, hogy ilyen nyitottak legyenek?
Amikor először beszéltem telefonon Milánnal, akkor elmondta, hogy ő nagyon bevállalós és a kövér lányokat szereti. Elmentünk beszélgetni, majd egyik percről a másikra már őszintén és nyitottan indult a kapcsolat. Hilda és Milán tényleg ott a kocsmában találkozott először egymással.
Tudod-e, hogy azóta mi történt velük?
Persze, nagyon jó barátok vagyunk. Folyamatosan tartom velük a kapcsolatot azóta is. Goziékkal régi barátok, Gyöngyi a legjobb barátnőm, Arthur és Zsolt a legjobb barátaim. Kisváros, összefutunk, tehát folyamatosan tudom, éppen mi történik velük.
Tervezed-e ennek a filmnek a folytatását?
Nem, ennek nem. Nagyon sokszor eszembe jutott, hogy mennyi minden van még abban az újságban, vagy ezekkel a szereplőkkel épp mi történik. Lehetne ezt a végtelenségig folytatni, de nem szeretném. Úgy érzem ez így kerek egész, és itt be lehetett fejezni.
Hogyan fogadták Udvarhelyen a filmet?
Minden szereplőtől megkérdeztem, hogy szeretnék-e látni a filmet bemutató előtt. Két szereplő nézte meg, a gyerekek és Öllerer, a képzőművész. A többiek nem akarták, azt mondták, hogy ott voltak a forgatáson, tudják, hogy mit vettünk fel, mi van benne...
Mennyi ideig forgattatok? Hány perc anyag lett a végeredmény?
45 óra nyersanyag van és a tavalyi szemle után fogtunk neki. A tavaszi ritkább forgatásokat nyár eleji intenzív munka követte, amikor szinte éjjel-nappal dolgoztunk. Most készült el az angol felirat, tehát azt lehet mondani, hogy két nappal ezelőttig egyfolytában zajlott a munka.
Nem volt nehéz a vágáskor 45 óra anyaggal dolgozni?
Nem volt könnyű, valóban: sok volt a szereplő, sok a vágás és nehezebb volt a történetet felépíteni. Kilenc vagy tíz variáns készült, amelyekben kísérleteztünk, hogy hogyan álljon össze a film, hogy leginkább érthető legyen. Nemrég a kezembe került az eredeti forgatókönyv: nagyjából amiatt, hogy jól ismertem a szereplőket, nem sokban tértem el tőle. Az lett benne a filmben, amire számítottam, de természetesen sokat alakult a forgatások közben is.
Amikor elkészült gondoltál-e arra, hogy a szemlén versenyprogramban lesz?
Nagyon örültem, amikor bejutott a filmszemle versenyprogramjába a film. Az első vetítésnek csak az elejére mentem be, mert nagyon izgultam, hogy hogyan fognak reagálni a nézők. De szerencsére jól fogadták a bemutatón.
Hogyan látod a film jövőjét?
Remélem, hogy sikerül még más fesztiválokra is elküldenem, illetve ennek a szemleszereplésnek köszönhetően a következő filmemhez is kapok támogatást. Durst György producerrel dolgoztam együtt, és kíváncsian várom, hogy mit szól majd a következő tervemhez.
Mi lenne a következő terved?
Nem akarok már most erről beszélni, mert a szereplővel még nem egyeztettem. És addig nem akartam vele beszélni, amíg az Apró örömök el nem készült teljesen. Azonban ahogy hazamegyek, gyorsan neki is állok.
Maradsz a dokumentumfilm műfajánál?
Ez érdekes, mert Arthur mellett és már azelőtt is fotóztam, a beállított képeket is szerettem. Sokszor megfordult a fejemben egyes szituációs dokumentumfilmes helyzetekben, hogy milyen jó lenne, ha megrendezhetném. Tehát én mindenképp szeretnék hamarosan kisjátékfilmet is készíteni, de addig is marad a dokumentumfilm.
