A szlovák film története – A szlovák filmművészet hepehupás útja: 1970

Csehszlovákia megszállása 1968. augusztus 21-én a Varsói Egyezmény csapataival több mint húsz évre lelassította és majdnem megbénította a filmművészetet.

Az 1970. május 6-án aláírt csehszlovák–szovjet szövetségi szerződés végérvényesen elsöpörte azt az illúziót, hogy a szocializmusnak emberi arca is lehetne. Ettől a naptól fogva az egész társadalom önkritikát gyakorolt, és aki nem hajolt meg, azt elbocsájtották és szinte csak segédmunkásként érvényesülhetett. Ez a sors várt a filmművészekre is. Ahelyett, hogy filmmel foglalkoztak volna, az elvtársak nagy buzgalommal folytatták a Koliba Filmstúdió építését (ezt gúnyosan „a század építkezésének” nevezték) és másodrangú rendezőkből próbáltak „sztárokat” faragni a munkatéma visszacsempészésével. Még szerencse, hogy ez nem sikerült. A legnagyobb paradoxon az, hogy a sok tilalom és cenzúra ellenére mai szemmel nézve is sok értékes film jött létre ebben az időszakban.

A normalizáció évei

Stefan Uher, Martin Hollý, Dusan Trancík, Dusan Hanák, Miloslav Luther és Stanislav Párnický megbirkózott a nyomással, de Peter Solan és Elo Havetta sorsa drámaian alakult. Solant a hetvenes évek elején politikai okokból áthelyezték a Rövidfilmstúdióba, ahol sok kiváló dokumentumot forgatott. Havetta sorsa szomorúbb. A mezők liliomai (Lalie polné, 1972), Vincent Sikula művének csodálatos filmváltozata provokatív mondaniválójával irritálta a hatalmat. Hősei társadalmi hiábavalóságának érzése indítja a történtet és az ötletek gejzírje ámulatba ejti a nézőt. Az új poétika ebben a keserű bohókás vándortörténetben nem érvényesül olyan fejlett formában, mint más filmekben. Havetta második és egyben utolsó játekfilmjét (1975-en tragikusan elhunyt) betiltották, de ma a szlovák filmművészet legértékesebb filmjei közé tartozik. „Trezorfilmeknek” nevezték el azokat a műveket, amelyeket a cenzúra betiltott és csak húsz év után kerültek a napvilágra. Csehszlovákiában túl sok trezorfilm volt,Forman és Jakubisko filmjei is például közéjük tartoztak.

Elo Havetta: A mezők liliomai (Lalie polné, 1972)

Stefan Uhert kritizálták, de sokoldalú tehetsége és erős egyénisége megmentette. Zaklatni nem merték, csak kellemetlenné tették az életét, ami talán ellenkező hatást váltott ki, mert egymás után forgatta a filmeket. A Ha nekem puskám volna (Keby som mal pusku, 1971) Milan Ferko regényének filmváltozata. A tény, hogy a háborút gyerekszemmel nézi és ítéli meg, hozzájárult a művészi szabadság gondolatának a diadalához is. A komikum és a tragikum váltakoztatásával a háború heroizálásának pátoszából űz gúnyt. A filmnek nagy sikere volt, de a rendezőnek kedve támadt egy másik műfajhoz is, így készült el a Juharfa és Julianna (Javor a Julianna, 1972) című lírai ballada. A Völgy (Dolina, 1973) című film ismét háborús téma, de bukás volt, talán kevésbé sikerült szövegkönyve miatt. Jó tanulság volt, és talán azért történt, hogy újból visszatérjen Alfonz Bednár íróhoz és megszülessen A nagy éjszaka és nagy nap (Velká noc a velký deo, 1974) nagy eposza, amely ismét a háború dogmatikus ábrázolása ellen emel szót. A Penelopé (Penelopa, 1977) című filmben ismét hátat fordít a háborúnak, hogy visszatérjen meditatív balladisztikus világába. Aztán az Arany időkben (Zlaté casy, 1978) a maga módján ismét háborúzik. A mű szakmai szempontból kiváló, de a „puska” szuggesztivitását nem éri el. Uher később is több érdekes filmet forgatott, de a nagy meglepetést a Milka Zimková regénye nyomán készült A betonon legeltette a lovakat (Pásla kone na betóne, 1982) című tragikomédiája hozta. Uher ekkor rejtett arcát mutatta, és bizonyította, hogy tud ironikus és szarkasztikus is lenni, de emberszeretete erősebb mindennél – a filmet talán ezért is lírai komédiaként karakterizálják. Uher és a főszerepet játszó Emília Zimková két egymással teljességgel ellentétes egyéniség, mégis megtalálták a kompromisszumot, és munkájukat siker koronázta. A Hatodik mondat (Siesta veta, 1986) című, kicsivel több mint életrajzi filmnek tekinthető műve Bozena Slancíkováról szól, aki Timrava néven írt. Uher utolsó filmjében, A szkanzen gondnokában (Správca skanzenu, 1988) az 1970–1971-ben élő generáció morális csődjét próbálja rehabilitálni. Szerintem még 1989 után is tudott lett volna értékes mondanivalója, de az a sors várt rá is, mint a többiekre – Szlovákiában nem volt producer, az állam bezárta a pénztárt és a művészeknek pénzkeresésről fogalmuk sem volt.

Az elbeszélő és a mágus

A nagy elbeszélő – ez a legtalálóbb kifejezés Martin Hollý rendezőre. Hollý nem kísérletezett, de bravúrosan művelte mesterségét. A hetvenes években jól döntött, amikor Ivan Bukovèan „tátrai történeteinek” két részét filmvászonra vitte. Nem volt más ambíciójuk, csak szórakoztatni, és ez sikerült. A Réztorony (Medená veza, 1970) volt az első, a másik a Sastoll (Orlie pierko, 1971). Hollý példásan megbirkózott a pszichológiai dráma műfajával is a Katarína Padychová bűne (Hriech Kataríny Padychovej, 1973) című filmben, és bravúrosan elbúcsúzott a kolektivizáció propagandista sémájától a Ki megy el az esőben (Kto odchádza v dazdi, 1974) című művében.

Mielőtt még a legnagyobbra becsült filmjéhez kezdett volna, a magyar író Illés Béla vázlata nyomán és Tibor Vichta szövegkönyvíró közreműködésével egy horrorelemekkel fűszerezett, érdekes pszichológiai drámát forgatott Méretre vart halál (Smrt sitá na mieru, 1979) címmel. A Signum laudis (Signum laudis, 1983) című film nem csak Hollý remekműve, de a szlovák film történetének is kiemelkedő alkotása. A nagy háborús filmek közé sorolható, mégis átlépte ezt a korlátot és mondanivalójának általános érvényével új dimenziót kapott. Megemlítendő még Vlado Müller kitűnő alakítása, aki nagy mértékben hozzájárult a film sikeréhez. Hollý később még filmet készített – meséket, krimitörténeteket, pszichológiai drámákat –, de a Signum laudis színvonalát egyik sem érte el.

Juraj Jakubiskót szintén a Rövidfilmstúdióban „pihentették”, de már 1975-ben Peter Solannal együtt ő is visszatérhetett a játékfilmhez. Mielőtt azonban ez megtörtént volna, sikerült létrehozni a Madarak, árvák és bolondok (Vtáckovia, siroty a blázni, 1969) című tragikus bohózatot, amely egy bolond, ideál nélküli,erőszakkal, cinizmussal és reménytelenséggel teli világban játszódik. Mondanom sem kell, hogy a filmet a Viszontlátásra a pokolban, barátaim (Dovidenia v pekle, priatelia, 1970) című következő munkájával együtt betiltották, úgymint a már említett Szökevényeket és zarándokokat – művei trezorfilmek lettek. Csak 1979-ben kapott megint lehetőséget filmet készíteni. Az Építs házat, ültes fát (Postav dom, zasad strom, 1979) a jelen moráljáról szólt, fittyet hányva az akkor annyira preferált didaktikának. Hiába próbált realista eszközöket is előtérbe helyezni, a film mégsem tetszett a hatalomnak – megint „pihentették” egy ideig. 1983 után azonban már semmi sem állt útjába, ugyanis a szerencse úgy hozta, hogy Peter Jaros regényéből Ezeréves méh (Tisícrocná vcela, 1983) címmel kétrészes filmet készíthetett. Maga a regény is nagyon érdekes, de halhatatlanná Jakubisko tette. Mágikus realizmus szlovák módra – így írtak róla. Röviden nehéz jellemezni az egy család ezeréves életéről, bánatáról, szerelmi gondjairól, tragédiájáról és boldogságáról szóló művet. Az első részben a Jozef Kroner által megisméthetetlenül alakított nagyapa körül forog minden. A másodikban is fantasztikus gyorsasággal peregnek a történtek, de ez a rész főleg Jakubisko képzőművészeti kompozíciói miatt felejthetetlen.

Juraj Jakubisko: Építs házat, ültes fát (Postav dom, zasad strom, 1979)

E nagy siker után a rendező két mesét forgatott. Az első, a Dunyhaanyóka (Perinbaba, 1985) arról is ismeretes, hogy az egyik szerepét Giulietta Masina vállalta el; a másik film címe Max és a kísértések (Max a strasidlá, 1987). Elhagyva a mesevilágot, Jakubisko merészebb lett, és a rendszer kritikáját is válalta az Ülök az ágon és jól vagyok (Sedím na konári a je mi dobre, 1989) című munkájával. A mű a hatalom karikatúrája: a rendező „szépen” mesél róla és a néző szórakozik. Játszva mesélni komoly dolgokról – ez Jakubisko sajátossága és egyben legnagyobb erénye is.

Egy régi világ képei és a jelen

Dusan Hanák pályafutását dokumentumfilmmel kezdte, és máig szeret visszatérni ehhez. Első játékfilmje után a 322 (322, 1969) rákos megbetegedése diagnózisának száma, aztán az egyszerű emberek életéről szóló szuggesztív filozófiai meditációjával, az Egy régi világ képei (Obrazy starého sveta, 1972) című dokumentumfilmjével aratott nagy sikert. A film alapjai a híres fényképész, Martin Martinèek képei voltak, melyeket új motívumokkal bővített ki. Ki lehet találni, hogy a cenzoroknak ez nem nagyon tetszett, de egyelőre békén hagyták. Rózsaszín álmok (Ruzové sny, 1976) című játékfilmje a Rómeo és Júlia történet poetikus variációja, majd egyszerű emberek szerelmi problémáit fejtegeti az Én szeretek, te szeretsz (Ja milujem, ty milujes, 1980) című filmben. Normális embernek eszébe sem jutott volna, hogy ez az ártatlan téma annyi zajt csaphat. A cenzorok nem találták szépeknek a hősöket és a „csúnyaság esztétikája” alapján betiltották a filmet. Ennek ellenére még sikerült megrendeznie a Csendes öröm (Tichá radost, 1985) című filmet, amely az emberi élet értékeinek kereséséről szól.

Dusan Hanák: Rózsaszín álmok (Ruzové sny, 1976)

Dusan Trancík két kiváló dokumentumfilmmel – A ház lakóinak fényképezésével (Fotografovanie obyvatel’ov domu, 1968), de főleg az Akasztófával (Sibenica, 1969) – vonta magára a figyelmet. Játékfilmes debütje, a Koncert a hátramatradottaknak (Koncert pre pozostalých, 1976) túl komplikált volt, ráadásul nagyon ragaszkodott a 60-as évek kifejezési eszközeihez.

A Nyertes (Vít’az, 1978) sok év után Pozsonyban játszódik és bizonyos szempontból Uher Nap a hálóban című filmje folytatásának tekinthető. Két egykori bokszoló vetélkedésén keresztül bírálja a jelen problémáit. Azzal vádolták a rendezőt, hogy lejáratja a szocialista valóságot, és a „csúnyaság esztétikája” is újra szóba került. Trancík filmjei közül még a Más szerelem (Iná láska, 1985) érdemel említést: egy orvostanhallgató drámájáról szól, a főszerepeket Maros Kramár és Cserhalmi György alakította.

Az említett rendezők mellett Andrej Lettrich, Martin Tapák, Miloslav Luther, Stanislav Párnický, Zoro Záhon, Vladimír Balco, Dusan Rapos és mások is hozzájárultak a szlovák film fejlődéséhez. Például Martin Tapák a folklorizmus „foglya” volt, mégis alkotott egy felejthetetlen Jánosík-filmparódiát Pacho, a hybbei tolvaj (Pacho, hybský zbojník, 1975) címmel. Peter Jaros régénye inspirálta és a dialógusokat titokban az akkor betiltott szatíraírók, Milan Lasica és Július Satinský írták, tehát az eredmény nem is lehetett rossz. Párnický Déli postája (Juzná posta, 1987) Ladislav Ballek regényének filmváltozata, Dél-Szlovákiában játszódik, a magyar határ közelében és a politikai, nemzetiségi és társadalmi ellentmondásokat humorral könnyítve fejtegeti. A Dunán átvezető gyalogút (Chodník cez Dunaj, 1989) krimi, két szökevénynek a második világháború alatt Szlovákiából Magyarországra való meneküléséről, Miloslav Luther rendezésében. Még talán megemlítendő Zoro Záhon Segéd (Pomocník, 1981) című filmje, amely szintén Ladislav Ballek egyik regénye alapján készült, és legnagyobb pozitívumának a magyar Koncz Gábor alakítása tekinthető.

Dokumentumfilm

Az első szlovák dokumentumfilmek 1919-ben Csehszlovákia alapításával láttak napvilágot. Elkészült hat, nyolcperces riport, amelynek célja az új köztársaság propagálása volt. 1938-ig többnyire csak amatőr filmek forogtak, szakmai filmek csakis cseh verzióban készültek. Kivétel a már említett dokumentarista és etnográfus Karol Plicka, aki a Matica slovenská munkatársa lett, és a Föld énekel (Zem spieva, 1933) bravúros képi és zenei kompozíciójával gazdagította a szlovák dokumentumfilmet. A klasszikus fénykép inspirálta, fénnyel való játéka példátlan, és a metaforikus fogalmazás sem volt számára idegen. Plicka több dokumentumfilmet forgatott, amelyek máig a szlovák dokumentumfilm alapjait képezik európai szinten is. A Felszállásról (Nástup) már esett szó, tehát ugorjunk át egynéhány évet.

1945. június 16-án indult útnak a csehszlovák filmkrónika Egy hét a filmben (Týzdeo vo filme) címmel. Első főszerkesztője Eugen Mateièka lett, akit 1948-ban leváltottak, és azóta a híradó kimondottan a kommunista ideológiát képviselte.

A Hírközlés és dokumentumfilm (Spravodajský a dokumentárny film) 1952-ben létesült, sok átszervezésen ment át, míg Rövidfilmstúdió (Stúdio krátkych filmov) lett belőle. A szlovák dokumentumfilm útja valójában 1957 után kezdődik, a lelkes építő optimizmus és a véres, lelketlen, totális diktatúra között ingadozva. Sokak számára a Rövidfilmstúdió ugródeszka lett a játékfilmhez. Itt kezdta pályafutását Pal’o Bielik, Vladimír Bahna. Jozef Medeved’, Stefan Uher, Ján Lacko, Stanislav Barabás és két operatőr, Karol Krska és Frantisek Lukes is. Akik viszont hűek maradtak a domentumfilmhez: Ján Beer, Karol Skripský, Rudolf Urc, Milan Cernák, Vlado Kubenko, Vlado Kudelka, Martin Slivka, Vojtech Andreánsky, Mikulás Ricotti és Oskár Sághy.

A elején többnyire a munka temája uralkodott, de nemsokára szárnyat kapott az oktatófilm és a néprajzi film, de nagy sikereket aratott a természettudományos témájú film is, amely Karol Skripský nevéhez fűződik. Skripský a Tátrai virágok /Győzelmes élet/ (Kvety Tatier/ Vít’azný zivot, 1955) című, a tátri növényzet és állatvilág életéről szóló egészestés dokfilmjével aratta a nagy sikert. Ezt megismételték a TANAP expedíció (Expedícia TANAP, 1961) ugyancsak egész estét betöltő képsorai, amelyek a Tátrai nemzeti parkról (a TANAP-ról) szólnak. Az ember természettel való együttélését és egybeolvadásat bravúrosan ábrázolja Skripský etnográfiai dokumentumfilmje, a L’udovít Conka négy napja (Styri dni L’udovíta Conku, 1967).

Sajnos ez a rendező is inkább Svájcba emigrált, mint hogy eltűrte volna a normalizáció cenzúráját. Szerencsére volt méltó utódja, Mikulás Ricotti, aki folytatta az elkezdett utat, és főleg neki, de másoknak is köszönhetjük, hogy Szlovákia természeti szépségei és érdekességei filmre kerültek.

A dokumentumfilm legjeletősebb személyiségei közé tagadhatatlanul a rendező, etnográfus, filmteoretikus és főiskolai tanár Marin Slivka is tartozik. Ő az a rendező, akit Karol Plicka utódjának mondhatunk, és maga is annak tartotta magát. Kiváló és utánozhatatlan személyiség volt. Elmegy az ember (Odchádza clovek, 1969) című filmjében szuggesztíven mutatja be a szláv etnikumok temetési rituáléit. Annak ellenére, hogy sokáig nem láthattuk a filmet, az 1995-ben az UNESCO nemzetközi kulturális hagyátékának listájára került. A 70-es és 80-as években Slivka művészek életét és munkásságát dolgozta fel (például Karol Plicka professzor, a nemzet művésze – Národný umelec prof. Karol Plicka, 1972; L’udovít Fulla, 1972; Mária Medvecká, 1977; Pavol Suchác, 1985). Az utolsó filmjei között említést érdemel a tizenkét részből álló A szél gyermekei (Deti vetra, 1990) – amelyben a különböző európai országokban élő cigányok szokásait, életmódját térképezi fel – és a Karol Sidor (1997).

A régi generációból szót érdemelne még Stefan Urc, Vlado Kubenko, Milan 0ernák és sokan mások, de nem feledkezhetünk meg Marcela Plítková, Dezider Ursíny és Ján Piroh filmjeiről sem. De aranybetűvel kellene leírni a szlovák rendezők „megmentőjének”, a nagyon tehetséges és életrevaló Fero Fenicnek a nevét, akit a szó szoros értelmében elűztek Szlovákiából. Prágában telepedett le, és 1992-ben ott alapította meg a Febio Társaságot. Ha ő nem adott volna lehetőséget 1989 után egykori kollegáinak, akkor ma már sok szlovák rendező nem is létezne, mert a játékfilmrendezők így legaláb dokumentumokat forgathattak nála. A játekfilm Szlovákiában máig sem tért egészen magához, szerencsére azonban néhány ambíciózus fiatal dokumentarista külföldön is szép sikereket arat, lásd Pavol Barabás, Peter Kerekes és sok tehetséges főiskolai hallgató munkáit.

Viktor Kubal, az animáció mestere

A Rövidfilmstúdión belül 1965-ben megalapították az Animáció-stúdiót. Nem is kell hangsúlyoznom, hogy a stúdió koronázatlan királya Viktor Kubal volt, hozzá csatlakozott a két testvér, Vladimír és Ivan Popovic, valamint Jaroslava Havettová. Kubal nemcsak a szlovák animációs film atyja volt, hanem a 60-as évektől nemzetközi viszonylatban is híres lett. A sokoldalú Kubal egyszerre színész, képzőművész, karikaturista, író, forgatókönyvíró, animátor, rendező, humorista. Ehhez még azt kell hozzátenni, hogy a modern karikatúra egyik megalapozója is volt, és nem egyszer szövegkönyvírója, rendezője, operatőre és vágójá is filmjeinek. Rajzaival évekig a Rohác című szatirikus lap népszerűségéhez járult hozzá.

Sokoldalúsága és a sajtóban szerzett tapasztalata nagy előnyt jelentett számára. Kubal tudta, hogyan kell bánni a metaforával, hogyan lehet becsempészni a műveibe azt, amihez az elvtársak nem értettek. Ragyogóan bánt ezzel a tudással. Senki sem tudott a hatalomnak úgy túljárni az eszén, ahogy ő. Mint rendező és animátor négyszáz animációs rövidfilmet és három egészestéset forgatott: Jurko a tolvaj (Zbojník Jurko, 1976) Jánosík legendájából űz gúnyt, A véres asszony (Krvavá pani, 1980) Báthory Erzsébet véres történetének a parafrázisa, míg a Marcipánmese (Marcipánová rozprávka, 1987) az ismert mesét dolgozza fel. Legnépszerűebbek viszont animációs sorozatai, a Dita és a Janko Hrasko.

Amint már említettem, Kubalnak gazdag tapasztalatai voltak a cenzúrával, mert másképpen nem jött volna létre a legjobb és export szempontjából legsikeresebb filmje, a Sakkjáték (Sach, 1974), amely az „emberi dráma mesteri rövidítésben” értékelést kapta. Míg a többiek mesékhez fordultak, Kubal folytatta a normalizació utáni helyzetre vonatkozó kritikájának cizellálását.

A szlovák animációs filmeknek általában nagy sikerük volt nemzetközi színtéren is. Például Jaroslava Havettová a Sors (Údel, 1988) és Ivan Popovic az Ufókvoltak (Boli to Ufóni, 1984) című fílmjeit nagyra becsülték. Popoviè is több mint száz animációs filmmel dicsekedhet. A legismertebbek közé tartozik a Szobor (Socha, 1969), amelyet Jaroslava Havettovával együtt készítettek Michalengelo ideája alapján (minden kőben egy szobor rejlik). Nehéz elhinni, de 1989 után ez a stúdió is megszűnt. Popovic maga is bevallja, hogy az elején csak siránkozott, de nemsokára önálló művészként kezdett dolgozni.

Sulík, az 1989 utáni évek koronázatlan királya

A bársonyos forradalom 1989-ben megnyitotta, ugyanakkor be is zárta a filmesek lehetőségeit: megszűnt a Koliba filmgyár. Azt hiszem, ez történt minden volt szocialista országban. De amíg a csehek gyorsan magukhoz tértek, a szlovákok máig is „alszanak”. Sokan azt mondják, hogy a szlovák film már nem létezik. Ez azért túlzás, de van benne némi igazság. Ha a rendszerváltás után nem bukkant volta elő Martin Sulík, és vele egyidőben az egyetlen szlovák producer, Rudolf Biermann, akkor igazán eltűntünk volna a filmtérképről.

Sulík majdnem minden filmje díjakat nyert külföldön. Pályafutását a Gyengédség (Neha, 1991) című filmmel kezdte. Míg ebben a negatívumra, a destrukcióra és az autodestrukcióra összpontosít, második filmjét, a Minden, amit szereteket (Vsetko co mám rád, 1992) már a pozitív életszemlélet és az öröm uralja. A legnagyobb sikert viszont gyengéd komédiája a Kert (Záhrada, 1995) aratta. A Kert Jakubisko és Havetta bohózatának a testvére, és nem véletlenül Sulík képviseli a „poszt-újhullámos” tradíciót. Az Orbis Pictus (Orbis Pictus, 1997) és a Tájkép (Krajinka, 2000) is sikert arat a nemzetközi fórumokon. A rendező legutóbbi filmje, a Napos ország (Slnecný stát, 2005) munkásokról szól és ez bizony nem Sulík témája. Reméljük, levonta a tanuláságot…

Sulík nem hagyta el Szlovákiát. Juraj Jakubisko és Matej Minác Prágában telepedett le, de szlovák rendezőknek vallják magukat. Jabubisko egymás után forgatja filmjeit, amit feleségének, Deana Horváthovának köszönhet, aki a színészetet elhagyva ma már a legsikeresebb producerek köze tartozik. Ő volt a Jobb gazdagon és egézségesen, mint szegényen és betegen (Lepsie je byt’ bohatý a zdravý ako chudobný a chorý, 1992), a Zavaros jelentés a világ végéről (Nejasná správa o konci sveta, 1997) és a rendező mostanig a legbotrányosabb filmjének, a Post coitumnak (Post coitum, 2004) a producere is.

Matej Minác ezzel szemben szereti a komédiát, és ez érezhető az első mozifilmjén is: a Szeretteim (Vsetci moji blízki, 1999) a háború tragikumát humorral enyhíti.

Nem lenne teljes a beszámoló, ha nem vallanánk be, hogy az utóbbi majd húsz évben több olyan film is készült, mely sem mélyebb nyomokat nem hagyott maga után, sem komoly tanulsággal nem szolgált. Semmitmondó is lenne felsorolni a neveket és filmcímeket. Idén, 2007-ben állítólag hat, talán hét új szlovák játékfilm is készül. Nehéz elhinni – majd meglátjuk.

A szlovák filmművészet tehát csak a háború után kapott először szárnyra, 1948 után a sematizmus időszaka uralkodott, a 60-as években új szelek fújtak és a filmművészet magához tért, de nem sokáig mert 1970 után az ún. „normalizáció” próbálta megbénítani, szerencsére nem teljes sikerrel. A paradoxon az, hogy a várva várt szabadság mérte rá az utolsó csapást. De meggyőződésem, hogy a fellendülés nemsokára bekövetkezik, hiszen már többen is, például Eva Borusovicová, Laura Siváková, Patrik Lancaric, Roman Petrenko próbálnak előtörni, bár a hangjuk még nagyon gyengécske. Egy viszont bizonyos, hogy Szlovákiának sok kiváló filmművésze volt, három közülük különösen figyelemre méltó: Pal’o Bielik, Stefan Uher, Juraj Jakubisko, a negyedikre pedig még várunk, hogy a többieket is magával ragadja. Jelenleg Jakubisko utolsó filmjét várjuk nagy reményekkel. Január végén lesz a premierje, és egyszerűen a Bathory címet kapta.

Források

Václav Macek–Jelena PaStéková: Dejiny slovenskej kinematografie. Vydavatel’stvo Osveta, 1997.
Renata Smatláková–Martina Smatlák: Filmové profily, slovenský reziséri hraných filmov (Film Profiles, Slovak Feature Film Directors). Slovenský filmový ústav, 2005.
Pavol Branko: Straty a nálezy. Slovenkský filmový ústav, 2005.
Stefan VraStiak–Marianna Forrayová–Rudolf Urc: Slovenský animovaný film. Slovenský filmový ústav, 1996.