Kritika | Mohammad Raszulof: Sheytan vojud nadarad / There Is No Evil / Nincs gonosz Kritika | Mohammad Raszulof: Sheytan vojud nadarad / There Is No Evil / Nincs gonosz

A hóhér könnyei

Mohammad Raszulof: Sheytan vojud nadarad / There Is No Evil / Nincs gonosz

ÉRTÉKELD A FILMET!
Nincs gonosz
Mohammad Raszulof
2020

A Filmtett szerint:

0

A látogatók szerint: 0

0

Szerinted?

0

A hazájában „államellenes izgatásért” elítélt iráni rendező filmje a személyes felelősség és a szabad akarat problémájával szembesíti nézőjét. Belegondoltunk valaha, milyen lehet végrehajtani egy halálos ítéletet?

Jó lenne úgy nézni egy filmet, hogy nem tudunk semmit a hátteréről, nem ismerjük a keletkezési körülményeit, alkotóinak magántörténetét, és lehetőleg a mű utóélete sem befolyásol bennünket az ítéletalkotásban. A TIFF főtéri programjában szereplő Nincs gonosz című iráni film kapcsán azonban mindezeket nem kerülhetjük meg, művészet és élet kölcsönhatása ez esetben nagyon is kézzelfogható. Tudjuk, hogy a film elnyerte az idei Berlinálén – az utolsó, még a koronavírus-járvány előtt élőben megtartott nagy nemzetközi filmfesztiválon – az Arany Medvét, és ez önmagában feljogosít bizonyos elvárásokra; de ami talán ennél is fontosabb adalék, hogy a rendező, Mohammad Raszulof azért nem vehette át személyesen a díjat, mert közvetlenül a fesztivál előtt derült ki, hogy hamarosan börtönbe kell vonulnia. Raszulofnak – és ezzel nincs egyedül az iráni rendezők között, lásd Dzsafar Panahit – korábban is meggyűlt a baja a teokratikus iszlám köztársaság hatóságaival, ezért a legújabb filmjét gyakorlatilag titokban forgatta – és miután megnéztük, világossá vált, hogy miért is kényszerülhetett erre.

A Nincs gonosz tulajdonképpen nem egyetlen film, hanem négy rövidfilm füzére, de ezek a történetek nagyon erősen kapcsolódnak egymáshoz a téma és a problémafelvetés szintjén: mindegyiknek valamilyen módon a halálbüntetés áll a középpontjában, méghozzá egy olyan perspektívából szemlélve, amelyről általában meg szoktunk feledkezni: a végrehajtás oldaláról. Igen, mondhatnánk, hogy Raszulof filmje hóhérokról szól, de ezzel éppen a címben foglalt – teológiai és erkölcsi értelemben is merész – állítást hagynánk figyelmen kívül. Annál is inkább, mert az is kiderül viszonylag hamar, hogy a jelenkori Iránban hóhérnak lenni nem feltétlenül választás kérdése: a négy epizód közül háromban az ítéletvégrehajtók katonák, akiket beosztottak egy kivégzőosztagba, mondhatni rosszkor voltak rossz helyen, ezért parancsra teszik, amit tesznek – már amennyiben hajlandóak megtenni.

Raszulof lényegében azt a jól ismert imperatívuszt bocsátja „közvitára” filmjével, miszerint a parancskövetés nem feltétlenül ment fel a döntés erkölcsi súlya alól. Elfogadható-e a „parancsra tettem” védekezésként? Lehetnek-e őszinték a hóhér könnyei? (Ezúton is köszönet Szilágyi Istvánnak az írás címéért.) Az első, némileg a többi felvezetésének is tekinthető epizód épp azért olyan mellbevágó, mert – Hannah Arendtet idézve – a gonosz banalitásával szembesít, méghozzá sokkszerűen: a kivégzések üzemszerű működése, a technicizált, gépesített, ezért az egyéni döntéstől eltávolított és elidegenítő gyakorlat sokkal félelmetesebb a kényszer alatt elkövetett, a halálraítélttel való emberi kontaktust feltételező „székkirúgásnál” is. Hősünk számára a hóhérmesterség: munka; napközben példás családapa, aki haláli nyugalommal viseli felesége zsörtölődését, elveszi a gyereket az iskolából, majd a késés miatti kiengesztelődésül szupermarketbe és pizzázni viszi, odaadással ápolja öreg és beteg édesanyját, és a menetrendszerűen bevett esti nyugtatók jelentik az egyetlen utalást arra, hogy mégsincs minden rendben az életével. Neki azonban nem kell szembenézni az áldozataival, amikor – a háttérben még szinte duruzsol a kávéfőző – megnyomja a falitáblán a zöld gombot...

A film már-már lajstromszerűen vázolja fel a halálbüntetés végrehajtásának dilemmájával kapcsolatos lehetséges magatartásformákat, az adott szituációban értelmezhető cselekvési lehetőségeket, a kétségbeesett elutasításból fakadó meneküléstől a belenyugvó elfogadáson és a fatális – de mégiscsak önkéntességen – alapuló tévedésen át a parancsmegtagadás miatti áldozathozatalig, és egyik alól sem ad kibúvót, bárhogy cselekednénk, mindegyik választásnak messzire ható következménye van az érintettek további életsorsára nézve. Raszulof narrációja akkor a leghatásosabb, amikor ezek az egymásnak ellentmondó, az egyén számára mégis egyként a döntéshozatal rendkívül „szűk ösvényét” kínáló attitűdök radikálisan ütköznek: nem ódzkodik szembesíteni azzal a felismeréssel sem, hogy az individuális szempontból morálisnak gondolt választás tágabb, kollektív-szociális kontextusban romboló képmutatásként lepleződhet le – akár. Helyes-e „megvásárolni” a saját bűntelenségünket? Veszélybe sodorni vagy bűnbe taszítani másokat önnön erkölcsi tisztaságunk érdekében? Átháríthatjuk-e a döntés kényszerét másra? Feláldozhatom-e a gyermekem jövőjéért viselt felelősséget a lelki békémért cserébe? Mentség-e a tudatlanság? Megnyugtathatom-e a lelkiismeretemet a másik bűnösségének tudatával? Fenntartható-e a szabad akarat és az egyéni felelősségvállalás imperatívusza egy represszív rendszerben? Ki követi el a bűnt: a rendszer vagy én?

Kényelmetlen, kínzó kérdések ezek, amelyek képesek kimozdítani a nézőt komfortzónájából, és annak átgondolásra késztetni, hogy mi történne, ha az ő bőrére – a mi bőrünkre – menne a játék. Éppen ezért bosszantó, amikor a remekül összerakott, feszes konstrukció, a hiteles figurák közti viszonyrendszer mögül néhol előtüremkedik a didakticizmus: mintha Raszulof nem bízna eléggé a történeteiben és a karaktereiben, a feltett kérdések megrázó, elemi erejében, ezért helyenként igyekszik megválaszolni azokat – vagyis, mondjuk úgy, vannak olyan párbeszédrészletek és narratív megoldások, amelyek nélkül a film erősebb lenne. Mindez azonban talán megbocsátható: hangsúlyos társadalomkritika és egyéni egzisztenciális téttel bíró emberi dráma – ennek a kettőnek az egyensúlya avatja a Nincs gonoszt az idei fesztiválkínálat egyik sokáig kísértő moziélményévé.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

A Filmtett szerint:

0

A látogatók szerint:

0

Szerinted?

0

Friss film és sorozat

Szavazó

Melyik a kedvenc Cronenberg-filmed?

Szavazó

Melyik a kedvenc Cronenberg-filmed?

Friss film és sorozat