Erős TIFF-hétvége volt, szemelvénynek itt egy fura és vicces film egy francia íróról, egy lengyel holokauszt-film, egy Kambodzsában játszódó nyomorfilm, valamint a cseh esküvőt tönkretevő nyomasztó múlt története. Holnap folytatjuk!
Jan Hrebejk: Mézeshetek (Líbánky / Honeymoon), 2013, cseh-szlovák, 92 perc
[Fókuszban Csehország; Szemet szemért] Hrebejk a kortárs cseh film üdvöskéje, Jan Sverákkal együtt a keserédes-nosztalgikus-humanista menzeli és formani hagyaték legfontosabb ápolója, ez a filmje azonban se nem tipikusan hrebejkes, se nem tipikusan cseh, inkább egy szoftos thriller műfaji jegyeit reprodukálja, mint a csehektől megszokott, szerzőieskedő közelmúlt-történeteket. Egy templomi esküvő kellős közepébe cseppen be egy furcsa férfi, s habár kedvesnek tűnik, szándékai nem nyilvánvalóak. Hamar kiderül, hogy a vőlegény régi iskolatársa, de az nem emlékszik, vagy nem akar emlékezni rá. Az viszont egyre biztosabb, hogy minimum valami gubanc van a történetükben. A feketeruhás pasas jelenléte előbb a semmiből, de inkább a tudatalattiból előbújó, irracionális, bajkeverő figura fenyegetésére emlékeztet, aztán a rendező lassan, de biztosan kezdi árnyalni a sztorit, egészen odáig, hogy a nézőre bízza: kinek hisz, kiben bízik.
Így kissé a saját előítéleteinkkel (legyenek azok emberiek vagy műfajiak) is meg kell küzdenünk, amikor megpróbáljuk eldönteni, hogy „kinek kell drukkolni”, mindenesetre a film legfontosabb szervezőelemévé az elhallgatás és a suspense válik a bevált cseh vígjátéki elemek helyett (holott utóbbiakból is van elvétve pár) – ha mindenképpen a nemzeti filmtörténetből kéne előképet keresni, akkor Az ünnepségről és a vendégekről lehetne az. A Mézeshetek azt a nyomasztó érzést adja át kitűnően – egy darabig –, amikor egy elfelejtettnek hitt apróság bukkan elő a múltunkból, hogy készakarva megnyomorítson. Amikor viszont fény derül a rejtélyre, a film kissé erőtlenné válik, s nem tud egy igazán megrázó katarzist felmutatni, túl egyszerű és motiválatlan lesz. Kár az első óráért és a megszokott, nagyszerű természetességgel mozgó cseh színészekért: Hrebejk új filmjéből kissé üres tanmese válik. (jbn)
Még vetítik: június 3., kedd, Katonakör / Cercul Militar, 23:15 (Luna de miere)
Pawel Pawlikowski: Ida, 2013, lengyel, 80 perc
[Szupernóva] A varsói származású rendező többnyire brit, francia vagy orosz színekben játszik, korábbi filmjei alapján a romantikus filmdráma a kedvenc műfaja. A lengyelül megszólaló Idával azonban velejéig lengyel témához nyúl: úgy mesél a holokausztról, hogy egyetlen horogkeresztes egyenruhát vagy kopott kabátra fércelt sárga csillagot sem látunk. A zsidó és a nem zsidó lengyelek náci megszállás alatti kapcsolatáról beszél, de nem a rejtegető merészek hőstörténetét írja honfitársnőjéhez, Agnieszka Hollandhoz hasonlóan, hanem a katolikus lakosság felelősségéről beszél. A 2000-es évek elején kezdték kutatni a témát: zsidók százait gyilkolták meg a „szomszédaik”. Az Ida azokra a kisemberekre emlékeztet, akik segítették a náci parancsra szervezett mészárlást, vagy/és megpróbálták a saját javukra fordítani a helyzetet. Mindez egy 60-as években zajló történetben körvonalazódik, amely egyúttal ízelítőt nyújt a háború utáni, szovjet csatlós Lengyelország bonyolult társadalmi viszonyaiból is. (Tavaly készült egy másik lengyel film is ugyanebben a témában: a Wladyslaw Pasikowski rendezte Poklosie.)
A látszólag teljesen egyszerű sztori sima és békés felszíne alatt őrült viharok dúlnak. Anna eskütétel előtt álló, fiatal apáca. A zárda főnökasszonya hazaküldi felkeresni egyetlen rokonát, egy ismeretlen nagynénit, Wandát. A még mindig csinos és kacér, alkoholista exbírónő ridegen fogadja, aztán megtörik a jég, és mesélni kezd az árván felnőtt lánynak a családjáról, figyelmeztetve őt: mi lesz, ha rájössz, hogy Isten nem létezik? Az első meglepetés ugyanis az, hogy a kis apáca valójában zsidó, Ida az igazi neve, apja, anyja és bátyja meghalt a második világháborúban. A két nő két teljesen ellentétes világban él, csendes játékukban ellentétes értékrendek feszülnek egymásnak. Útra kelnek megkeresni a rokonok sírját, s míg közös gyökereiket keresik, egyiküket az emlékek gyötrik, a másikuk a feltárandó titkok súlyától tart. A kérdés az, tovább tudnak-e lépni, illetve hogyan lépnek tovább, miután meglelték az igazság szomorú tárgyi bizonyítékait.
Az Ida road-movie-ba oltott nyomozásával, tiszta, ünnepélyes gyászával, szűkszavú dialógusaival hihetetlen hangulatot varázsol, film noir stílusú, fekete-fehér fény-árnyék játékaival és különös képmező-tagolásaival állít emléket az áldozatoknak. (bk)
Még vetítik: június 2., hétfő, Diákművelődési Ház, 18:00 (Ida)
Guillaume Nicloux: L'enlèvement de Michel Houellebecq / Michel Houellebecq elrablása, 2014, francia, 92 perc
[Szupernóva] A Michel Houellebecq elrablása eleve plusz ponttal indult nálam, mivel az embernek viszonylag ritkán adatik meg, hogy egyik kedvenc íróját nézze másfél órán át a vásznon. Nem mintha a kortárs francia irodalom fenegyereke, ez az igazi felforgató íróegyéniség annyira épületes látvány lenne: leginkább egy, a szellemi és fizikai leépülés előrehaladott stádiumában lévő hajléktalanra emlékeztet, aki rengeteget dohányzik, közeli viszonyt ápol az alkohollal, és folyton alig hallhatóan dohog nem létező bajsza alatt – egyszóval pontosan azt a figurát hozza, amelyet megismerhettünk a róla mintázott „kiábrándult értelmiségi” mém alapján. Autentikusan az író személyiségére alapozó, mégis jól felépített imázsról van tehát szó, ennek záloga épp Houellebecq ellentmondásos, megosztó megítélése. Ebbe az imázsba remekül beleillik 2011-es elrablásának (pontosabban: rejtélyes eltűnésének) története, amely rögtön a legvadabb magyarázatoknak adott teret. Arab terroristák rabolták volna el iszlámellenes kijelentései miatt? De akkor miért engedték mégis szabadon?
A filmben mindezen motívumok felbukkannak, de – nem akarok poéngyilkos lenni – anélkül, hogy különösebb magyarázatot kapnánk az elrablás okára. A néző egy ideig megpróbálja szabályos emberrablásos thrillerként nézni a filmet, de elég hamar kiderül: amit lát, jól megkonstruált traktátus, amely az író (további) kultuszát szolgálja. És ez – furcsa mód – egyáltalán nem gond. Guillaume Nicloux rendező az abszurddal határos szituációk sorát hozza létre, az irodalmi, művészeti és politikai kérdéseket feszegető író társalgása testépítő fogvatartóival ellenállhatatlanul nevetésre ingerli a nézőt. És hát igen, Houellebecq pont olyan, amilyennek elképzeltük, politikailag inkorrekt megnyilatkozásaival széplelkűnek aligha nevezhető elrablóit is meghökkenti. A komikum, a humor, az ellentétes ízlések és életmódok kedélyes ütköztetése élvezhetővé és „emberszabásúvá” oldja ezt az alapvetően tét és történet nélküli, úm. beszélgetős filmet. Nem csak Houellebecq-rajongóknak ajánlott. (pazs)
Még vetítik: június 8., vasárnap, Florin Piersic mozi, 13:00 (Răpirea lui Michel Houellebecq)
Amiel Courtin-Wilson, Michael Cody: Ruin, 2013, ausztrál-kambodzsai, 90 perc
[No limit] Sovanna és Phirun szelíd szótlanságban sodródnak egymás menedékébe a phnompeni piacon. A testük-lelkük gyötrésére szakosodott nagyvárosi éjszaka menekültjei. Sovanna éppen agresszív stricijét rázta le egy szutykos közvécében, Phirun a görnyedező gyümölcsrakodást elégelte meg a fülledt mocsokban. Önkívületközeli alvásra vágynak, szinte állandóan. A klausztrofób képkockák keretében arcuk részleteit csak sejteni lehet a természetes fénytelenségben, s a nagyközelik alig moccanó és csupán fojtott szuszogással neszezett felvételei bizonytalansággal és várakozással töltenek el. Az alvó Sovannát vágytól nyirkos tenyér ébreszti, valaki egy darab húsnak nézi és durván rámászik. Phirun gyilkolni kényszerül és elhagyják a várost, de az országút mentén sincsenek biztonságban. Sovannát szinte megerőszakolja pár suhanc. Phirun kifoszt egy turistabuszt, s a pénzből szállodaszobát vesznek ki, ahol szerelmük gyümölcse végre beérik. Pénzhiányra hivatkozva és érthetetlen dacból Sovanna elmegy egy ausztrál disznóval és kiderül, egyedül is meg tudja védeni magát. Az élet fémes-zölden hullámzó víztükrén szenderedve menekülnek tovább és bevetik magukat az őserdőbe. Végre boldogok és gondtalanok.
A film az ausztrál Michael Cody és Amiel Courtin-Wilson minimalista, alacsony költségvetésű alkotása, egy visszafogott ritmusú és vizualitásban keveset vállaló utazás a két főhős sekélyke szerelmébe. Szűkre szabott és álomszerűen süket képi fogalmazványok váltakoznak a kapkodó lefolyású gyilkosságok sejtetésével. Mélyen rezgő és néha magasan csikorgó húros zenei hangzás, valamint éppen ez az állandó sejtetés felelős javarészt azért a kevés izgalomért, amivel a Ruin kecsegtet. De nem az izgalmakon van itt a hangsúly, hanem a szótlan és szavakba alig önthető lelki road-movie-n, mely megtapad a néző ingerküszöbén, és kényszeredett menekülési reflexet szül. Hatásos alkotás, szó se róla, de sajnos néha érdektelenül tekintünk a szerelmüket eljátszani alig tudó színészek fejének arra a pontjára, ahol a szemüket sejtjük. (fsz)
Még vetítik: június 7., szombat, Győzelem/Victoria mozi, 23:00 (Ruină)
