Közel 10 nap masszív filmfesztiválozás után olyan metaszintre jutottam, hogy nem bírok egy óránál többet eltölteni mozgókép nélkül. Legyen az bármilyen minőségű. A Titanic utolsó két napján ugyanis 10 filmet láttam összesen, melyek minősége meglehetősen változó volt.
Pénteken ismét két versenyszekciós alkotást láthattak a sajtó képviselői, elsőként az R című dán börtönfilmet. Őszinte meglepetésemre ez a munka volt az első olyan a versenyblokkból, aminek igazán összeszedett, és emellett még izgalmas története is van. Tobias Lindholm és Michael Noer nem akartak gigantikus témákat, tabukat feldolgozni, és ez a határozottan az előnyére vált a filmnek, és így a fesztiválnak is. Az R hatásvadász fokozások nélkül szögezi nézőjét a székbe, nem esik sem kifejezetten a durva túlzások, sem az unalmas üresjáratok hibájába. Egyetlen hátulütője talán az, hogy a készítők néhol túlságosan keményre akartak néhány jelenetet, ami nemhogy teljesen fölösleges, de ez a fajta rájátszás árt a film hitelének és ívének. Minden hibájával és bicegésével együtt a dán film a fesztivál egyik legjobbja volt eddig.
Ezt követte két olyan film, melyek felvonultatták szinte az összes olyan jegyet, amitől rossz lehet egy szerzői-/művész-/fesztiválfilm. A holland A bőrön is áthatol (Can Go Through Skin) című alkotás története egy idő után a semmibe kezd kifutni, a film ugyanis a főszálat felcseréli egy ugyan kapcsolódó, de teljesen mellékes és fölösleges epizóddal. Talán, ha Esther Rots rendező az utolsó 20 percet kivágja a filmjéből, az átélt élmény sem kezd zuhanórepülésbe, hogy aztán a végén kínszenvedéssé váljon. Marieke története azon a ponton lenne kerek, mikor terhessége kiderül, és lassan úgy tűnik, az őt ért traumát is feldolgozza. A rendező azonban annyira beleszeretett saját filmjébe, hogy nem bírta abbahagyni, és egy másik szál hozzáadásával akarta kikerekíteni a rape and revenge-vonalat. Ráadásul, ahogy halad előre a sztori, a képek, a vágás, az aláfestő zene is egyre sablonosabb, tipikusabb lesz, ami határozottan mélyítette a film és köztem húzódó szakadékot.
Erre a szakadékra a következő film sem épített hidakat, az Érzelmi pótlék (Surrogate) ugyanis semmilyen empátiát nem ébresztett bennem sem a főhős, sem a helyzete iránt. Hiába írták le a szervezők is mindenhová, hogy ez a kapcsolat-helyettesítés létező dolog, még ha így is van, egyáltalán nem vált érdekessé. Ahhoz, hogy érdekeljen (vagy legalább értsem) a harmincas főhős, Eli problémáit, ez a megközelítés egyszerűen nem elég. A szűk 60 perces játékidő pedig kisjátékfilmnek hosszú, nagyjátékfilmnek rövid. Ennyi idő alatt a rendező hölgy csak annyit tudott tenni, hogy bedobálta az ötleteit a film dobozába, várva, hogy majd kijön valami használható végeredmény. Csakhogy sem a történetszálak, sem a dramaturgia nem tud összeszövődni egésszé, de még nézhetővé sem nagyon.
Hasonló dolgok mondhatóak el Andrew Bujalski Méhviaszáról (Beeswax) is, azzal a különbséggel, hogy Bujalski legalább nem erőltetett filmjére valami oda nem illő dramaturgiát. Egyszerűen csak hagyja, hogy magától fejlődjön a történet, ami ennek megfelelően nagyon szépen meg is történik. Az egyetlen probléma ezzel, hogy egyszerűen nem képes hosszú időre felkelteni a néző érdeklődését, kíváncsiságát. Általános problémája ez az indie-filmezésnek, azonban, ami Bujalskinak sikerült a Kölcsönös megbecsülésben, azt most meg sem tudja közelíteni. Hiába jók a karakterek (és/vagy alakítások), ha 10 percnél tovább nem tudunk odafigyelni rá. A Méhviasz inkább tűnik kimaradt jelenetek válogatásának, mint nagyjátékfilmnek.
Több szempontból is meglepetés volt a norvég Nagykutya (Upperdog) című film (aminek címén mostanáig gondolkodom, mivel nem találtam kapcsolatot közte és a film között): egyrészt, hogy kifejezetten szórakoztató, másrészt, hogy nem versenyfilm. Ugyanis pont az ilyen frappáns, nem túlsúlyos (de azért nem is habkönnyű) alkotások hiányoztak az idei mustra felhozatalából. A Nagykutya története majdnem végig pörög, csak nagyon rövid időre ül le, és csak nagyon kevés túlzásba esik. Az összefonódó történetek eleinte viccesek, aztán kicsit komolyabbak, hogy a végére természetesen minden a helyére kerüljön. A máz és a negédesség viszont minden közhelyes panel ellenére elmarad. Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy Sara Johnsen filmjének magyarországi forgalmazásával eléggé jól járnánk.
Aki látta a komikus/rendező/színész előző, A legnagyobb japán című filmjét a tavalyi Titanicon, az tudja, hogy Hitoshi Matsumoto nem egészen komplett figura, még a japán rendezőkhöz képest sem. Ennek megfelelően a Szimbólum (Shimboru / Symbol) elképesztően brutális alkotás, legalábbis ami a józan eszünk épségére tett merényletet illeti. A film főhőse egy teljesen fehér szobában ébred, aminek falán nemsokára ezernyi kis pénisz jelenik meg, amelyek lenyomásával mindenféle dolgok történnek a szobában. Akinek ez nem elég figyelemfelkeltő, az talán kerülje el a Szimbólumot, mert csak idegeskedni fog rajta. Matsumoto filmje ugyanis maga a filmmé vált elmebaj, nézőként ugyanazt a mi-a-franc-történik-élményt éljük át, mint pizsamás hősünk. A teljesen abszurd, víziószerű történet tényleg nem mindenki számára lesz fogyasztható, de azok, akik szerették A legnagyobb japánt, ezúttal is jól fognak szórakozni.
Szombat este végül lezajlott a nagy záróest eredményhirdetéssel, zárófilmmel, fogadással. Horvát György fesztiváligazgató ezúttal sem terhelte a közönséget felesleges adatokkal, információkkal, amivel pedig mégis, az inkább szórakoztató trivia volt, mint statisztika. A nagyon rövid általános fesztivál-értékelés után A fantasztikus Róka úr megérdemelten kapta meg a közönségdíjat, majd pedig az Elly története zsebelte be az Országos Diákzsűri elismerését. Ezután jött a főattrakció, hasonlóan kevés fölösleges felvezetéssel. A Tiina Lokk, Nick James és Gothár Péter alkotta zsűri véleménye szerint a 17. Titanic Filmfesztivál fődíját Esther Rots A bőrön is áthatol című, fentebb röviden véleményezett filmje kapta. A film alkotói közül ketten ezután egy rövid Skype-beszélgetés formájában csatlakoztak a közönséghez az Uránia mozi vásznán. A beszélgetés alapján Esther Rots rendező és Dan Geesin zeneszerző nagyon kedves, szimpatikus emberek, sajnos ettől a filmjüket még nem szeretem jobban.
A beszélgetés után jöhetett Hillcoat Az útja, amit május 6-tól vetítenek majd a magyar mozik, megtekintése után pedig teleettük-ittuk magunkat az Uránia kávézójában rendezett kis fogadáson, aztán ki-ki mehetett folytatni az éjszakát. Ezzel a szombat estével lett vége hivatalosan az idei Titanicnak (bár igazából csak 18-án ért véget), amiből már tényleg csak egy sablonmondat van hátra: jövőre veletek ugyanitt! Remélhetőleg az ideinél jobb filmekkel.
