Másfél évtizede még a város ostromának idején vette kezdetét az első fesztivál, a helyi lakosok az orvlövészek cikázó golyóinak közepette siettek a filmvetítésekre. Aztán a rendezvény beszökött Mike Leigh szívébe (legalább hatszor járt kedvenc fesztiválján), Agnes B-nek pedig a pénztárcájába is (a francia divattervező anyagilag is patronálja a fesztivált).
Jómagam 2003-ban jutottam el először a bosnyák főváros filmes eseményére. A város még tele volt a háború nyomaival (elég lehangolónak találtam a helyet), s a fesztivál bár egyre nőtt (az éjszakai szabadtéri vetítésekre már akkor ezrek sereglettek össze), bizonyos tekintetben műkedvelő színezetet öltött – a sajtószoba egy cementpadlós, felújítás alatti (előtti?) helységben kapott helyet, az internet tetű-lassú volt, a patinás városi színház falait pedig salétromos penész díszítette. Hat év alatt hatalmas fejlődésen ment keresztül a ma 1,3 millió eurós büdzséjű seregszemle, de Szarajevó is (kikupálták az épületeket, sorra nyíltak a renovált belvárosi hotelek, s özönlenek ide a régió fiataljai, esténként parti-zónává alakítva a várost). Az ambient tehát kiváló.
A szervezők nagyon nekidurálták magukat, hogy Kelet-Európa élvonalbeli fesztiválját faragják rendezvényükből – persze csak az A-kategóriás Karlovy Vary és Moszkva, s Varsó után. Eme igyekezetében Szarajevó évek óta versenyt folytat a vele egy ivású Transylvania Filmfesztivállal: sokáig nem voltak hajlandók olyan filmeket versenyben szerepeltetni, amelyek Cannes után Erdélyben is versenyeztek – a Kolozsvárról fődíjat elhozó Poliţist, adjectivvel most kivételt tettek.
Katonák és cselédek
A szelekció már nemcsak a volt Jugoszlávia országaira korlátozódik, és nem csupán a háborús sebeket boncolgató filmekkel rakják tele, mint korábban. A fődíjat a belgrádi Vladimir Perisicnek ítélték oda az Ordinary People-ért, mely azt mutatja be, miként használják ki és bánnak rosszul az ifjú sorkatonákkal a kiképzés során. A másik kitüntetett alkotás, a görög Dogtooth egy külvilágtól hermetikusan elzárt családot ábrázol, ahol a szülők nem engedik ki a házból a gyerekeket, saját kényük-kedvük szerint nevelik és deformálják őket (és hazudnak nekik hülyeségeket a világról). A kölykök egyetlen kapcsolata a külvilággal a kamaszfiú szexuális éhségét kiszolgáló alkalmazott, Christina.
A kiszolgáló-személyzet, mint életalapanyag, és a gondozott ház/család, mint életszelet nagy divatját éli manapság. Két mexikói filmnek is témáját is adta a programban: a The Maid és a Parque Via egyaránt arról szól, hogyan torzul a szolgalelkű személyiség és adja fel saját életét, személyiségét (és életterét), annak minden előnyével és veszélyeivel: mert nem folyhat (pszichés) következmények nélkül a (személyes) vágyak elfojtása. Mindkét film minimalista alkotás (a krahn, a dolly, a steadicam ki van törölve e műfaj filmnyelvi szótárából), egy percnyi kísérőzene sincs bennük, végig kézi-kamera követi vagy mozdulatlan snitt mutatja a szereplőket. Szarajevó imádja ezt a lecsupaszított low-tech stílust. De a szereplők közötti dinamika rabul ejt (ezek az alkalmazottak gyakorlatilag pótcsaládtagokká válnak), a meglepő végkifejlet kivárása izgalmas, ezért megéri végigülni a mozis stimulálás lehetőségeivel csínján bánó filmeket.
A bosnyák főváros vendége volt Lukas Moodysson: a Mammoth-tot hozta el, amely nemcsak emocionális szinten hatástalan (főhősei élete, sorsuk alakulása teljességgel érdektelennek hat), de gondolatilag is rettenetesen gyatra, sőt ostoba alkotás. Olyan érzést kelt, mint amikor egy jó szándékú falusi plébános kezd prédikálni a globalizált világról, a társadalmi egyenlőtlenségről, az egyéni felelősségről, de amilyen válaszokra jut, azok nem többek unalmas közhelyeknél. (A Berlinalén ki is nevették egyes jeleneteit.)
A rövidfilm kategóriában „féldíjban”, vagyis special mentionben részült Kenyeres Bálint A repülés történetével. A dokumentumfilm-felhozatalból szót érdemel a Cooking History (a szlovákiai magyar) Kerekes Pétertől, amely katonai főszakácsok emlékezésein keresztül vázolja fel a 20. század történelmének forrpontjait. A rendező ötletesen megrendezett szituációkkal (mondhatni gagekkel), stilizált beállításokkal érzékelteti a múlt háborúiból itt maradt idős emberek anakronisztikusnak tetsző szakácsöntudatát.
Csillagok és sávok
Nem akarok tiszteletlennek hangzani, de e fesztiválra valószínűleg igaz a war sells kifejezés. Nem mintha kérkednének háborús múltjukkal, ám kétségtelenül kíváncsivá teszi a sztárokat, milyen lehet egy ilyen túlélő-metropoliszban az élet és az emberek. S jönnek is. Szarajevó vonzása ezért időnként felülmúlja Karlovy Varyét. Idén Mickey Rourke volt a nagy trófea. Vele tartott Darren Arronofsky, aki bajuszosan úgy fest, mintha egy 70-es évekbeli pornófilmből lépett volna ki – együtt prezentálták A pankrátort.
Persze a szervezők okosan olyan mellékrendezvényeket találtak ki, amelyekkel az A-kategóriás filmcsillagot éppúgy magukhoz édesgethetik, mint a befolyásos szakmai vendégsereget. A Cinelink koprodukciós piacon hallgatják a filmterveket (magára valamit is adó fesztivál ma nem létezhet valamiféle pitching forum nélkül), vagy a Talent Campuson tartanak előadást a holnap reménységeinek – a meglepően bájos és elbűvölő Gillian Anderson látogatásának is ez szolgált apropóul (vagy inkább alibiként, mert amúgy egyetlen filmjét sem vetítették).
Az emberi jogok, mint téma különösen fontos Szarajevónak, s az a filmes, aki a vetítés után kijelenti, „itt nem polgárháború folyt” (hanem vérontás, emberirtás, vagyis genocide), rögtön hatalmas tapsot kap. Hans-Christian Schmid filmje, a Storm a háborús bűnösök hágai bíróságának szomorú vádalkuit vesézi ki, de azért bravúros, mert emberileg is érzékeny film, egy pillanatra sem áldozza fel az érzelmi relevanciát a politikai didaktikusság oltárán. Oliver Hirschbiegel (A bukás – Hitler utolsó napjai, Az invázió) ír filmje, a Five Minutes of Heaven szintén emberi rezdülései miatt megragadó: cselekményét tulajdonképpen egy napba sűrítve beszél a feloldhatatlan(nak tűnő) bosszúvágyról. Az egykori IRA-gyilkos (Liam Neeson) és az áldozat öccse (James Nesbit) találkozását meséli el, amint egy tévés „kibékítő showra” tartanak, de végül megfutamodnak a szembesítés elől, hogy aztán ököljoggal intézzék rendezetlen számláikat.
„Zsazsangke”
Néhány éve éppen Szarajevóban ültem be először Jia Zhang-ke-filmre, a Panoráma szekció felelőse, Howard Feinstein New York-i filmkritikus biztatására. De a The World láttán rejtély maradt számomra, miért magasztalják őt megkérdőjelezhetetlen biztonsággal „rendkívül szofisztikált” rendezőként. Csendes, hosszú snittekkel operáló, lassan hömpölygő tablói a kínai ifjúságról vagy a mellőzött munkásosztályról kétségtelenül egységes hangvételről és stílusról tanúskodnak, amelyekben gyakran a valódi figurákat szerepelteti önmagukként. Valóságban gyökerező dolgozatai (világ)politikailag biztosan fontosak, hiszen korunk legnagyobb (legbiztosabb anyagi bázison álló) világhatalmának visszásságait leplezik le (a rossz vízszabályozás káros környezeti hatásai, mely földönfutóvá tett sokakat; gyárbezárások és munkanélküliség).
Zhang-ke időközben Arany Oroszlán díjas lett, de hiába láttam lélegzetelállító méretben, egy 3000 személyes marrakech-i filmpalotában, életem legóriásibb mozivásznán a Still Life-ot, velencei sikerét mégsem értettem. Bármit is csináljon, bágyadtan is éleslátó kórképei a társadalmi igazságtalanságokról számomra sehogy sem jelenti az adott év filmtermésének művészi csúcspontját – épp ellenkezőleg! (Művei közül a legutóbbit, a 24 Cityt tartom talán a legtöbbre). Feinstein idén a világ öt legfontosabb rendezője közé sorolta őt, s e minőségében szentelt neki retrospektívet, rövidfilmestül, mindenestül (az első teljes retró a világon), tovább növelve értetlenségemet.
Zhang-ke amolyan FIPRESCI-filmes (és itt kicsit magam ellen is beszélek, mert a filmkritikus-szövetség tagja vagyok), a hatvanon felüli, rangidős ítészek dédelgetett kedvence. Egy leköszönő korosztály esztétikai értékeinek (sznobériájának!) letéteményese. Az én szememben: vészesen túlértékelt ázsiai alkotó, akinek túl nagy az ázsiója.
Díjazottak:
- Szarajevó Szíve – A legjobb film (25 000 €): Ordinary People (szerb–francia–svájci, r. Vladimir Perisic)
- A zsűri különdíja (10 000 €): Dogtooth (görög, r. Yorgos Lanthimos)
- A legjobb színésznő: Aggeliki Papoulia (Dogtooth, görög)
- A legjobb színész: Relja Popovic (Ordinary People, szerb–francia–svájci)
