Miért narancssárga a Hold telehold idején? Nos, aki erre az egyéb kontextusban talán izgalmas kérdésre szeretne választ kapni, a legjóindulatúbb jelzővel is csak gyermetegnek titulálható „alkotás" végigunatkozása helyett lapozzon fel inkább egy asztrológiai lexikont.
A film egyetlen valamirevaló információja ugyanis ennek a tudományos jelenségnek a precíz, ám semmivel sem filmszerűbb megválaszolása, mint ahogyan azt az asztrológiai meghatározás teszi: az álromantikus bárgyúsággal újra meg újra elhangzó kérdésre metaforikusnak szánt gesztussal két írott sorban kapunk választ a vége főcímben.
A Disney családi mozik minden ügyefogyott bájtalanságát magába szippantotta a film, hogy utána 104 percnyi orvtámadással visszafecskendezze azt a mit sem sejtő nézőre. A nézőre, aki a marketingcsomagolásban kapott prekoncepciókból kiindulva bizzarságában izgalmas problémafelvetést, szellemes sztorit remél, vagy esetleg Bruce Willis időnkénti jó alakításaiból kiindulva férfiasan markáns poénokra, felhőtlen vígjátékélményre vágyik. A vígjáték azonban nem a filmdráma drasztikus minőségi lefokozását és a történet amúgy is laza szövetének gyenge poénokkal való megtűzdelését jelenti. A vígjátéki feszültségkeltés módszere nem feltétlenül az átlagos konfliktusokkal való kicsinyes elbabrálás, ahogy stílusjegye sem a tovább már alig fokozható naivitás. A film kevés bravúrja közé tartozik, hogy mégiscsak tovább fokozza a fokozhatatlant: töményen ízléstelen jelenetekkel szembesülünk egy inadekvát viselkedésmintákkal agyonterhelt gyermek és egy szerepkörében esetlenül mozgó férfi kettős játékában.
„Hányan leszünk olyanok, amilyennek gyerekként készültünk?" – ez az emeletes probléma a mondanivaló legmélyenszántóbb üzenete, amelynek mentén a szintén velőbe vágó konfliktus kiéleződik: az ábrándokkal és felvállalt komplexusokkal teli gyermekvilág és a túlszervezett viselkedésminták mögé rejtett hibák, illetve a vágyott és a valós felnőtt identitás közötti szakadék. S hogy ennek érzékelése a lehető leggyengébb percepciós készséggel megáldottak számára is egyértelmű legyen, az élénk és tompa színvilág, illetve a terek legömbölyítettebb és szögletes formavilága is ezt igyekszik aláfesteni. Kár, hogy a helyszínekből ezáltal abszurdan hiányzik a koreográfia, összeférhetetlen tónusok, formák küszködnek egy képben összeállni. Úgy tűnik, a film készítői – biztos, ami biztos – az agyhalott csiga befogadóképességéhez méretezték közlendőiket.
Az első benyomás egyre erősödő alapélménnyé válik: ezt a filmet talán az tudná jó színben feltüntetni, ha fél perces ironizáló, a senyvedő mozikultúráról torz tükröt tartó film a filmben motívummá zsugorítva láthatnánk viszont – egy ízig-vérig másmilyen filmben.
