A Filmdokk, a dokumentumfilmes szekció címe érdekes metaforává vált a levetített filmek miatt, hiszen a dokk a megérkezés helye és a menekültek lehetséges célja, ahol minden összesűrűsödik.
A szekcióba választott filmek közül több is ezt a témát járta körül, így egy több filmből álló bevándorló-narratíva jött létre: Európa a túlélés, pontosabban a létezés lehetőségét kínálja az afrikai menekülteknek. A bevándorlólét különböző stációit láthattuk. Az Európa Erőd (Gilles de Maistre) két benini fiatal történetét követi végig, akik Spanyolországba akarnak szökni, de ehhez át kell utazni Afrikát buszon, teherautón, gyalog. A pénz kevés, csak a hit és a remény segíthet a borzalmas körülmények közötti utazást túlélni. A film fokozatosan válik drámai hangvételűvé az egyre feszültebb kilátástalanság miatt, miközben az elérhetetlen egy pillanatra megragadhatóvá válik: éppen átkelnének a kerítésen az új hazába, amikor szirénát hallani, és minden kezdődik elölről.
Mindenki menekül, de csak nagyon kevesen érkezhetnek meg, mint azt a Tarifa Traffic – Halál a Gibraltári-szorosban (Joakim Demmer) bemutatja. A film egy igazi szörfparadicsomban játszódik, ahol éjszakánként halottakat sodor partra a víz. A menekültek csónakon érkeznek, van, aki partra ér, van, aki nem – a legtöbbjük: nem. Ennek a hátterét mutatja meg a film, azt, hogy milyen felelősség terheli Európát ezekben az esetekben. Ezt a narratívát folytatja a Láthatatlanul – Illegálisan Európában (Andreas Voigt) című film, amely öt bevándorló életét kíséri egy éven keresztül, akik mindannyian hivatalos papírok nélkül élik mindennapjaikat szerte Európában. Az elszökött katonatiszt, a csecsen asszony, Oumar a menekülttábor lakójaként, a hazatoloncolás előtt álló Prince és a transzszexuális közösségben otthonra találó Edita mesél álmairól, reményeiről és a mindennapokról. Az eddigiektől eltérő bevándorlás jelenik meg az Amerikai áramban (Paul Devlin), amelyben az amerikai áramszolgáltató grúziai megjelenésével megpróbálja megváltoztatni Tbiliszi életét. A rendező valószínűleg tudtán kívül megörökített egy posztkolonizáló akciót, ugyanis az amerikai nézőpontot képviselő filmnél felmerül a kérdés, milyen hatással van Grúziára (hagyományaira, kultúrájára) ez a gyarmatosítás.
VL
Eddig minden Titanicon láthattunk távol-keleti filmeket, de idén végre külön szekciókat is létrehoztak, hogy láthassuk, mi határozza meg ma a nemzetközi filmgyártást. A Hongkong Hardcore szekcióban ötletes, akciódús, szépen fényképezett filmeket vetítettek, amelyek mindegyike az erőszakábrázolás új módjait vázolta fel, így válhatott ez a néhány film egy intenzív kurzussá: Bevezetés az erőszak esztétikájába. Az első szemináriumon az Extrém esetek – Gombócok (Fruit Chan) című filmet vették a tanulók, amely egyszerre volt főzőműsor (nem a Jamie Oliver-stílus) és kannibáltörténet, mindkettő Mei előadásában, aki kivette (a babát), megfőzte (gombócnak), és aki mind megette (a visszavonult színésznő), az egy ideig gyönyörű volt, majd irritáló és taszító. A következő órán az Egy éjszaka Mongkonkban (Tung-Shing Yee) című film volt a tárgy, amely egy fiatal gyilkos és egy prostituált történetét meséli el, átszőve a triádok háborújával. Izgalmas, gyors film, sok verekedéssel, lövöldözéssel, meneküléssel. Ebben a filmben is látható volt, milyen jó karaktereket tudnak létrehozni a hongkongiak: mindegyik szereplő élete külön történetet érdemelne. A harmadik előadáson a média és film műfaja keveredett az Adásunkat megszakítjuk (Johnnie To) esetében, amelyben a rendőrség tiszteletét különleges valóságshow keretében igyekeznek visszaállítani. A gengszterfilm egyben erős kritikáját nyújtja a médiának, miközben a műfajok keveredéséből izgalmas film születik. A negyedik előadáson az erőszak bemutatásának egyik határeseti formájához jutottunk el, hiszen a Jiang Hu – Vértestvérek (Chin-Po Wong) című film szakít a durva ábrázolásmóddal, és az erőszak gondosan végiggondolt, gyönyörűen fényképezett jelenetekben jelenik meg. A történet két párhuzamos történetet mesél el (eleinte): a kezdeti beavatástörténet és a kifáradt triádvezér döntési helyzete egybeolvad. Az érdekes történetvezetés mellett azért meg kell jegyezni, olykor a melodráma elemeivel élt a film, amely túlzottan sokszor tisztelgett a Keresztapa című opus előtt.
VL
A távol-keleti filmművészetet talán jobban meg lehet érteni, ha megnézzük, min szocializálódnak az alkotók: a mangát és az animét könnyen nevezheti rajzfilmnek egy európai néző, de ezeknek a műfajoknak az esetében másról van szó (külön érdekesség, hogy a Titanicon az Anime-náció filmjei voltak a legnépszerűbbek). A szervezők által összeállított programon látszott a nevelési szándék, és ezt csak köszönhetjük nekik. Az anime 1967-es klasszikusát hozták el, a Nindzsák háborúját (Nagisa Oshima), amely állóképeivel és vágástechnikájával a manga és az anime közötti határterületen helyezkedik el, gyönyörű fekete-fehér rajzok és monumentális elbeszélés jellemzi. Az anime egyik játékossága a mi európai nézőpontunkból a rajzfilmmel szembeni elvárások lerombolódása. A Tokiói keresztapák (Satoshi Kon) egy tipikus karácsonyi történet lehetőségét vázolja fel: három hajléktalan egy kisbabát talál, akit vissza szeretnének vinni az anyjához. Ennek ellenére drámai résztörténetek bontakoznak ki, az otthonról elszökött lány, a transzvesztita és az alkoholista férfi ezen a karácsonyi estén elveszett életüket találják meg újra. A mese mögött felsejlő társadalmi dráma rengeteg humorral és öniróniával ábrázolja a hajléktalan emberek életét, akiket a társadalom kivetett magából. Az animének ez is az egyik erőssége: elbeszélhetővé tesz olyan sorsokat, tragédiákat, amelyeket a hagyományos fikciós műfajok sokszor nem engednek.
A fesztivál egyik érdekessége a legendás Akira rendezőjének új filmje, a Gőzfiú (Katsuhiro Otomo) volt, amely a 19. századi Anglia iparosodó-kapitalista környezetébe helyezi a történetet. Itt a három generációs feltalálócsalád legkisebb tagjának kell megmentenie a világot a tökéletes tömegpusztító fegyvertől, a Gőzlabdától, amelyet apja és nagyapja készített el. A családban éles viták alakulnak ki arról, mi is a szerepe a tudománynak a kor (illetve a mi korunk) emberének életében. A kezdeti mese folyamatosan alakul át 19. századi sci-fivé, amely bemutatja az emberek és a gépek közötti háborút. Hihetetlenül aprólékosan és ötletesen megrajzolt anime, amely különböző jelentésszintjei (mese, tudomány vs. emberiség, családtörténet, akciófilm) miatt nagy izgalmakat okozhat a nézőben. A Titanic legnagyobb sikere a Páncélba zárt szellem 2. (Mamuro Oshii) volt, amelyre pótvetítéseket kellett kiírni. Csodálatos, lenyűgöző és más hasonló jelzőket írhatnék, mivel a számítógépes grafikával készült anime megmutatta, miért lehet rajongani ezért a műfajért. 2032-t írunk, amikor már sem milyen jelentése nincs az ember szónak, hiszen minden kiborg, mechanikus bábu vagy android. Batu nyomozni kezd társával egy sorozatgyilkos után, bár a nyomozás és a leszámolás műfajelemei bátran keverednek, amelynek során rábukkannak egy örömlány-bábukat gyártó illegális szervezetre. A film egyszerűen lenyűgöző, csodálatosan megrajzolt alakok, élettel teli háttér, izgalmas történet – sajnálom, itt minden kritikusi távolságomat elvesztettem.
VL
Az északi filmeket az a tisztes szándék fűzte össze, hogy hétköznapi tematika mellett is hozzák az amerikai filmeken szocializált néző elvárta tempót. Ezt több történet összefonásával produkálták: a Fehérítő, ammónia, feketekávé (Mona J. Hoel) például az egyedülálló, güriző anya és magányos, drogozó lánya, egy terhes nő és kisfia és a link családapa, a magányos rendőr és a bevándorló vegyesbolt-tulajdonos történetét meséli el. A kis hétköznapi tragikomédiáikra külön is egész filmet lehetne gründolni, de láthatólag nem ez volt a cél. Inkább a történetek melankolikus kapcsolódása érdekes: mindenki mindenkivel összefügg, nincs több véletlen, mint egy hollywoodi szipiszuper kémfilmben: a drogdíler nagymamáról a film végén kiderül, hogy a link apuka anyja és egy másik szereplő örök szerelme, és általában, minden szereplő annyi lehetséges emberi összefüggést realizál, amennyit még épp elbír a fantázia. Ez a szoros, ironikus-parodisztikus klappolás pedig nemcsak azt mondja, hogy nesze nektek, ha már nem birtok végignézni egy északi társadalmi drámát, hanem egyfajta rezignált humorú artisztikumot is visz a filmbe.
A Keserű kávé (Börkur Gunnarson) is három pár összekeveredő történetét meséli el. A film a divatos „harmincasok visszanéznek" tematikába tartozik, de a szokásosnál kevesebb reflexióval. A fiatalok elhatározzák, hogy régi, omladozó iskolájukban fognak bulizni, ám a nosztalgiaturné során kiderül, a régi kapcsolatok erősebbek, mint az újak, és hogy tényleges kapcsolatok csak a régiek módján tudnak kialakulni. A becsületes északi filmek közül számomra a Zsinóron (Anders Ronnow Klarlund) volt a legérdekesebb. Meglepő, mennyi mindent lehet kezdeni azzal, hogy a szereplők marionett-bábuk, kezdve azon, milyen kifejező a mimika száj nélkül is. A bábok anyagából, kidolgozottságából, mozgásteréből, zsinórjaiból komplett marionettmetafizikát és szociológiát alakítottak ki a filmkészítők, mégpedig az emberbáb negatív képzetével ellentéteset: a zsinór itt nem az irányítás, hanem a közvetlen égi és emberi kapcsolatok eszköze. Jó móka lehetett kitalálni a lehetséges összefüggéseket.
DK
A Keleti kikötők blokkba műfajilag is, a gyártás helye szerint is, minőségileg is különböző filmek kerültek. Vannak azért közös vonásaik: elsősorban az élményszintek ábrázolásával kapcsolatosak. A nyugati filmek, a nyugati életfelfogás szerint elkülönítve ábrázolják a valóságot és a narratív gondolkodás formáit, például az álmot, a fantáziált cselekvést, a szimbólum-értelmezést, a skizofrén belvilágot, a keletiek azonban jelölés nélkül szokták ezeket egymás mellé rakni. A Két nővérben például (Kim Ji-woon) különböző színészek játszotta különböző karakterekről derül ki, hogy ugyanazok, illetve, hogy az egyik szereplő halott; a Fényes jövő meg (Kurosawa Kiyoshi) direkt játszadozik a nyugatiasan jelölt és a keletiesen nem jelölt álomképekkel; a Csodás lebegésben (Zero Chou) pedig a halottak nem restek visszatérni az élők közé. Az is gyakori, hogy a főcselekmény szimbolikus kísérőtörténetet kap – Az elnök borbélyában például az ürítéssel kapcsolatos altesti párhuzam világítja meg a bűn és bűnhődés viszonyát, a Korcsfiúban (Kwak Kyung-taek) a kutya élethalálharca, mielőtt megennék. Ugyanilyen szimbólumtechnikával készült a Fényes jövő is, amely egyfajta medúzafényes jövő: világító, mérges medúzák és világító fejhallgatós, rablókedvű fiatalok valósítják meg a főszereplők álmait.
A blokk két legérdekesebb filmje szerintem Az elnök borbélya és A repülő tőrök klánja volt. Az elnök borbélya (Lim Chan-sang) egyszerű és alázatos címszereplője önhibáján kívül lett az elnök borbélya. A nagyember egyébként a népet látja benne, és ennek megfelelően bánik vele: jóindulatából megaláztatások és kínzások erednek, ezeket hajlongva kell megköszönni. Úgy látszik, ugyanarra a hatalomtípusra az egész emberiség ugyanolyan kényszeres röhögéssel reagál – ha a filmben kevesebb ázsiai színész játszana, az ember azt hinné, kelet-európai filmet lát: a dél-koreai kémelhárítás a vécék körül bóklászik, az elnök képét wuduhoz használják föl, a jószívű hóhér halálra csiklandoz.
A Repülő tőrök klánját (Zhang Yimou) valószínűleg kevesen tartják a Titanic fénypontjának: a rendező előző filmjéhez, a Hőshöz hasonlítják, és gyengébbnek találják. Az évszakok és a narráció szimbolikus párhuzamait kevéssé élvező nyugati néző számára különösen fájó pont lehet, mikor az arany őszben leszúrt hősnő a tél közepén feléled, és aktív szerepet kíván játszani. Tény viszont, hogy ennek a filmnek a vizualitása nemcsak abból áll, hogy a rendező fájdalmas színszimbolikával társított és lassított természeti és harci képeket állít egymás mellé. A szimmetria itt narratív elv, amely a cselekményt is, a hősök viszonyát is meghatározza: az összetartozó szereplők párjuk korábbi tettét saját cselekvési nyelvükre fordítják és megismétlik, és a film ezekben az időre és térre fordított viszonyokban bonyolódik, mintegy selymekkel és tőrökkel meghosszabbított karok közt.
DK
Az Indy-blokkból látszik, miért tartják az amerikai kritikusok a művészfilm sajátosságának a realizmust. Minden bemutatott amerikai film társadalmi kérdéseket, lehetőleg lecsúszott emberek problémáit boncolgatja, igen feszes narrációval körítve. Az Áramlat (David Gordon Green) két vidéki fiú története, akik majdnem az egész filmen át nem túl édes apjukat megölő nagybátyjuk elől menekülnek egy nyomasztó, hátsóudvari Amerikában. Érdekes a filmben alkalmazott suspense – a nagybácsi végig valószerűtlenül a nyomukban van, ugyanakkor ugyanolyan valószerűtlenül az utolsó pillanatokig egyszer sem látják meg egymást. A néző izgulhat, a sztori összhatása pedig a kettős valószínűtlenség folytán úgyszólván realisztikus, és még hepiending is van.
Szintén társadalmi kérdésről, a drogtémáról szól a Csontodiglan (Debra Granik) – a film szerint senkit sem zavar, ha drogozol, ha nem mondod meg, továbbá a drogfüggés alkati, és nem erkölcsi kérdés. A kicsit unalmas történet csavarja, hogy végül a leszoktatót kell leszoktatni. A nagy hullarablás (David Caffrey) története nem „realista" assortment, viszont megtörtént: Gram Parsons öngyilkos countryénekes titkos kívánsága volt, hogy a sivatagban hamvasszák el, ezért a titokgazda elrabolja a testét. Autósüldözés hullákkal, hippikkel, konzervatív apákkal és pénzéhes rosszlánnyal, akiknek végül erkölcsi sorrendben érvényesül az akaratuk. Üdítő, vicces film, szentimentális fekete humorral, ha van ilyen. A Richard Nixon-merénylet (Niels Mueller) is megtörtént esetet dolgoz fel. Sugallata szerint a merényletért az a gépezet a felelős, amely az ügynökök nemzetévé tette Amerikát, ahol a legjobb ügynök lesz az elnök, és ahol a természetes kapcsolatrendszereket felszámolják, mert zavarják a mesterséges – márka, cég és hálózat közötti – kötődések könnyed kialakítását. A film végén az ember sajnos rájön, hogy ő is megölné Nixont, illetve, mivel nem ölték meg, konstatálja, hogy nem is könnyű homokszemmé válni egy kevéssé lakályossá vált gépezetben.
A Borvilág (Jonathan Nossiter) című doku globalizációs szempontból tekinti át a borpiacot: a bormultik érdeke, hogy a vásárlók borvidék helyett márka alapján tájékozódjanak, és ez ebben az esetben különösen nehéz. A bor milyenségét ugyanis a talajtól a napfényszögig csupa lokális elem határozza meg. A rendező jól adagolt drámát csinál abból a folyamatból, amelynek során az amerikai borszaklapok és szakértők, és főleg az új tölgyfahordó, mint ízanyag segítségével olyasféle egységes borízlést igyekszenek konstruálni, amilyen a kólák esetében már megvan, a lokális jelleg ismertetése viszont képeslapszintű.
A Northfork (Michael Polish) és A hétfői lány (Hal Hartley) kicsit kilóg ebből a kapreál-tematikából. Az előbbi stílusa miatt: az ember valahogy úgy érzi, a rendező kedvelheti a távol-keleti filmeket, Swedenborgot és Lewis Carrolt. A társadalmi témába, amely szerint a várost ki kell lakoltatni, mert víztároló épül a helyén, lokalizálhatatlan angyalok és más, „Alice csodaországban" típusú szereplők keverednek, akik hol beteg gyerekek belsejében vannak, és az injekciók fenékbe találják őket, hol meg nem. Úgy tűnik, az európai típusú strukturált szimbolika ma elszigetelt speciális attitűd.
A hétfői lány egyfajta antiutópia a fogyasztói társadalomról, forgatókönyve Huxley legjobb hagyományait fejleszti tovább. A film maga kicsit rosszabb, mint a forgatókönyv – nyilván a fogyasztás iránti megvetés fejeződik ki a lassításokban, a szaggatott mozgásokban és egyéb nézőkeserítésekben, és nem hiszem, hogy ez így jobb, mintha a rendező szolid cinizmussal fogyasztóbarátabb eszközöket használna.
DK
A fedélzeten ismét helyet kaptak az ifjúsági filmek. Ugyan a fiatal filmesek olykor remegő (kameratöltő)tollvonásai a kiforratlanság és útkeresés tagadhatatlan jelei voltak, frissességet és izgalmat csempésztek a hajós rakományba. Amíg a többi szekcióban a filmek közötti kapcsot a földrajzi meghatározottság, s az ebből következő azonos témahálózat biztosította, addig a Tajtékos napok ege alatt országhatárok nélkül szabadultak fel az indulatok. Végigpásztázni a Kanári-szigetektől Peruig a huszonéveseket annyit jelentett, mint be-bekukkantani az ablakaikon, s egy piciny szeletkét lopni az életükből. Csak éppen annyit, hogy érzékelni tudjuk, merre sodródnak most éppen... Majd lassan rádöbbenhettünk, hogy mindannyian ugyanolyanok. Egytől egyig saját maguk keresésére indulnak, megpróbálják behatárolni a saját létezésüket, s ami a legverejtékesebb munka, vállalni végre azt, amilyenek. Önvállalási csatákat játszva a karakterek szinte kényelmetlenül szorosan állnak az őket celluloidra megörökítő készítőik elé, s talán ez az, ami őszinteséggel képes feltölteni a filmeket.
Az Anyámat! (Christophe Honoré) és a Kedves Párnám! (Bryan Poyser) hősei a testi vágyak után kajtatva találják magukat egy újrateremtett és sajátos szabályok alapján működő világban. Mind a szadista játékokba kergetett Pierre, mind az egy magazin pornográf leveleinek írójától tanuló Wes a szexualitás különböző szintjeit megjárva próbál felnőni. Amíg a francia-portugál film betegesnek látszani akaró, túl nyitott perverzitással remél hatást, addig az amerikai film inkább visszafojtott, belülről pulzáló lüktetéssel járja körül az ártatlanság feladásával járó „beavatási táncot". Pontosan ettől lesz értékesebb az utóbbi alkotás, akárcsak a Tarantino kameramanjának rendezői székből levezényelt filmje, a Lila szerint. Ziad Doueiri második nagyjátékfilmje a francia filmtörténet egyik legpikánsabb kerékpáros jelenetével együtt sokkal több újat hoz, mint a hollywoodi „csaj nem jár egyedül" klisékre ráhúzott, igaz, új színekkel megfestett Kell egy srác! című film (Andrea Dorfman). A sors és lélek, felvállalás és változtatáshoz szükséges erő drámáját dolgozza fel az olasz Még a sors sem című film (Daniele Gaglianone), amely a Santiago napjaival nem csak az igényes fényképezés, de a kiváló szerepformálás miatt is párhuzamba állítható.
ST
Nagyon úgy tűnik, hogy a fesztiválhajó tényleg kisebb zátonyra futott a francia filmek esetében, s ez nem feltétlenül a gall filmgyártás szekciójának jövő évi törlését, de annál inkább a gondosabb megszerkesztését követeli meg. Mindenesetre még ez a gyengébbecskére sikeredett szelekció is hozta a francia filmre jellemző vékony héjba zárt titok hangulatárnyait, máskor pedig a mediterrán szabadság könnyedségét.
A program egyik legerősebb pontjának kétségtelenül az új Patrice Leconte-film, az Intim vallomások bizonyult. Maga a rendező „szentimentális thrillernek" nevezte a filmet, hiszen a kínzó bizonytalanság és a feszültséggel teli lappangás itt érzelmek formájában buggyan ki. Egyszerű szerelmi történetnél sokkal több, tipikusnál sokkal provokatívabb a házassági problémákkal küszködő nő és a pénzügyi tanácsadó intimmé váló kapcsolata. Egy ártatlan tévedésből származó szituáció adta a briliáns forgatókönyvvé kidolgozott alaptörténetet, amely a vásznon a Bonnaire-Luchini színészpáros remeklése révén kelt valódi életre. A két ember között kialakuló vonzalom beteljesíthetetlenségével Leconte képes volt az utolsó kockákig feszíteni a „pillanat előtti pillanatokat", s fenyegetően lebegtetni a vágyakat.
Szerencsére a szervezők mindig figyelnek arra, hogy ne csak a már jól csengő rendezői nevek, de a szárnypróbálgatókéi is katalógusba kerüljenek. így történt, hogy a kiváló színésznő, Valéria Bruni-Tedeschi idén nemcsak színészi, de rendezői ambícióit is megoszthatta a Titanic közönségével. A Könnyebb a tevének... egy aprócska tengerparti kavicshoz hasonlítható, amelyre az ember hason fekve a vízben bukkan rá, végigcsillogtatja rajta a napsugarakat, majd megcsodálása után visszadobja a hullámok közé. Olyan, akár egy kellemes sanzon, amely után jó továbbmenni, mert szebb lett a nap! Valószínűleg nem készült korszakteremtő alkotás, ám annál inkább egy „csacsogva mély" film, amelynek legnagyobb erénye, hogy színtiszta francia életet sikerült párolnia 110 percbe. Elbűvölő!
A francia blokk csemegéje volt még Raoul Ruiz szürreális gyönyörűségbe burkolt meséje a sérült elméjű pszichopata gyilkos, és az angyalok és elvarázsolt kastélyok világában élő Livia megható találkozásáról (Aznap). Akik biztosra akartak menni, azok többnyire a Catherine Deneuve és Gérard Depardieu nevével fémjelzett Változó időkre (André Téchiné) váltottak jegyet. Jobban is tették, hogy nem a meglepő módon FIPRESCI-díjas Élő világot (Eugene Green) választották, hiszen az ősi monda- és mesemotívumokra építő minimalista alkotás vágástechnikájával együtt az egyik mélypontnak számított. A Piros lámpák (Cédric Kahn) viszont nem hiába került be a fesztiválprogramba, hiszen egy adott szituációt egy éjszaka leforgása alatt fordít ellenkezőjére, értelmez át egy fél életet, feszültségépítésből meg színötösre vizsgázik.
ST
A La Manche-csatorna áthajózásával végre igazán megpihenhettünk a brit szigeteken, mi több, a jeges vízbe lábat lógatva, máskor koncerten üvöltve, vagy éppen léggömbben utazva igencsak értékes kincsekre lelhettünk. Ezen szekció teljesen egyedi képi világot és formát felvonultató darabjai bizonyíthatóan nem csak egymás mellett, de külön-külön is megállják majd a helyüket.
A skót vonal felerősödése révén idén Richard Jobson rendező úr egyszerre két alkotása is bemutatásra került a fesztiválon, méghozzá a 43 évesen filmezni kezdő valamikori punk legelső két műve. A főként önéletrajzi ihletésű Tizenhat év alkohol picit stilizált verses prózájának köszönhetően leginkább filmes elégiának fogható fel, s ehhez kiválóan illeszkednek a mély líraisággal komponált képek. Jobson a Tisztogatókban is képes egy olyan hangulati elemet préselni a filmjébe, amely úgymond szerzői bélyegként jelenik meg. A szokásos akciófilmet gyönyörű mozgástechnikai csodává varázsolja úgy, hogy balettszerű kecsesség áramlik az ütés-rúgás erőszakossága helyett. A filmeket összeköti még a Trainspottingból ismert Kevin McKidd félelmetes színészi teljesítménye. Csecse-becse volt a Csúcs című film, amely egyértelműen tükrözte, hogy egy képzőművész állt a kamera mögött, aki a filmet nem narratív struktúraként, hanem anyagként, formaként értelmezte és használta fel. Tracey Emin rendezői debütálása tizenévesek lentjét és fentjét dokumentálja kevert technikára, olykor DV-re, máskor super 8mm-re. Szatíra és melankólia forr össze alig több, mint egy órára. Meglehet, néhány jelenet amatőrsége furcsának hathat, ám a késdobálós, a fénytáncos vagy a tűzijátékos epizódok után senkinek nem maradt kétsége, hogy a technikai hibák ellenére egyedi kísérleti filmmel volt dolgunk.
Sajnos nem csak Emin filmjébe kerültek be furcsaságok, hanem magába a szekcióba is: a Beszarás! (Christian James) fesztiválszereplését senki nem tudta hová tenni. A mustra legnagyobb kakukktojásaként lett elkönyvelve a 60 ezer dollárból készült horror-komédia. Juliet McKoen egy meghökkentően érzékeny szépségű filmmel érkezett a Titanicra, amely azonban soha nem érte volna el a teljességét Shirley Henderson természetes, ugyanakkor szívszorító játéka nélkül. Amikor a megszállottság és hit közötti határvonal cérnafonálnyira vékonyodik, amikor az érzelem győzedelmeskedik a valóságosság fölött, s mikor egyre közelebb kerülünk a bizonyossághoz, akkor fáj igazán, amit találunk. Olyan, mintha Jégbe fagyva lennénk.
A brit blokk könyvadaptációt is tartogatott a fesztivállátogatók számára, méghozzá lan McEwan művét filmesítették meg Kitartó szerelem címmel. Egy tragédia feldolgozásáról, vadidegenek közötti konfliktusról és megfejtetlen titokról mesél Roger Mitchell új filmjében, amely gördülékeny elbeszélőstílusával és lebilincselő atmoszférateremtésével képes volt benntartani a mozinézőket a végkifejletig. Természetesen a szekció, de talán az egész fesztivál egyik igazi csúcspontja a cenzorollók csattogásától hangos Winterbottom-film, a 9 dal volt. A rendező ezúttal egy artpornóval rukkolt elő, mivel azt akarta megkísérelni, hogy hogyan lehet egy kapcsolatot kizárólag a szexre és zenére felfűzve bemutatni. Az idei fesztiválon meglepően sok filmnek állt középpontjában a szexualitás és a szex, azonban hasonlóan tisztán és igazi valójában egyiküknek sem sikerült beszélniük arról, mi is történhet egy nő és egy férfi testi kapcsolatában, továbbá miként érnek el különböző szinteket a vonzalmi hullámok. A szex- és koncertjelenetek egymást váltják, majd lassan összegabalyodnak, egymást fedik vagy kiegészítik, aztán meg már nem tudjuk, hogy hol a választóvonal, s csak az impulzust érezzük. A végefőcímnél pedig már csak a lüktetés helye marad...
Egy biztos, akik a hétvégi rendkívüli éjféli vetítésre egy jó kis hardcore reményében ültek be, bizony csalódottan kellett távozniuk, mert a 9 dal olyan, mint egy hosszú csók, amit kiélvezel, de mikor aztán vége van, rájössz, hogy nem is te kaptad.
ST
