A román filmgyártás kanonizált rendezője és színésze legújabb filmjében is önmagát rendezi, a téma viszont elüt az eddigi életműtől. A film A herceg / Prinţul című regény adaptációja, nagyjából az idős herceg (Morundzi, vagyis Sergiu Nicolaescu) múltbeli emlékei és életének jelenei közti oda-visszázás. Tágabban az 1910-es, 20-as évek (értelemszerűen dekadens) román arisztokráciája és Párizs kapcsolata elevenedik meg a bemutatott egyéni sorson keresztül. Sajnos ez mítosz marad a film végén is, lássuk hogyan.
Hercegünk ősei kastélyában tölti napjait szolgájával (Gheorghe Dinicã alakítja), miután sikerült vagyonát Párizsban elköltenie. Közben fiatalkori énjével (Dan Bittman) társalog – egyre sűrűbben, ahogy a film halad előre. Szokása a környék (Moruzeni község) néhány személyiségét vendégül látni, úgymint a pap és felesége, az állomásfőnök és családja stb. Az állomásfőnök lányát (Ana – Kézdi Imola játssza), akárcsak a vidék összes nőjét rabul ejti a magányos Casanova személyisége. Ana hercegünk könyveit kölcsönzi – ez persze csak ürügy a boldogság, szerelem körüli beszélgetésekhez, ami a regényes múlthoz kötött. Szeretett-e a herceg igazán, s ha igen, kit? Itt hosszú flash következik.
Legközelebb Maia Morgenstern ráz fel az ábrándozásból, a szomszéd grófnő szerepében. Ana szülei akaratából a grófnő unokaöccsének jegyese, a szintén magányos grófnő pedig a herceg felesége szeretne lenni. Megjelenik a herceg városi szeretője is, akit a legközelebbi estélyen bemutat a megszokott társaságnak, kevés sikerrel. Egy darabig hullámzik a cselekmény, Ana a háttérben vívódik, és végigszenvedhetünk egy Nicolaescu-féle hagyomány vs modernitás epizódot is (az unokaöccs nem tiszteli az előkelő származást és az általa megkövetelt életformát, amiért is hercegünk megsértődik, és bezárkózik kastélyába). Ana szerelmi vallomása a film felívelését jelentené, de teljesen elrontja, mivel az addig váltakozó szenvtelen és érzelgős stílushoz a sírdogálás és a hercegi rideg válasz nem adnak hozzá semmit. A tragédia nem marad el, akárcsak a főszereplő herceg kilépése téridőből.
A film képei inkább az expresszivitásra, mintsem az eredetiségre törekszenek. Tagadhatatlanul szép helyszíneken forgatták a filmet, de a kevés helyszín, a lassan épülő cselekmény és a színészek ehhez alkalmazkodó játéka (kivétel talán a Maia Morgenstern alakította grófnő, az unokaöccs, na meg a lovak) képileg is a film kárára vannak: a vizuálisan uralkodó kastélyt és parkját minden elképzelhető szögből bemutatják, és látni a hercegi rezidenciát hóban, esőben, reggeli ködben, naplementekor stb. Gyakran fényképezett a vonat is, azonban Trier Európája után ugyanaz színesben zavaró, még ha a Szállításügyi Minisztérium ereklyéje is.
A szimbolika sem kavar be túlságosan: Maia Morgenstern az elhagyatott ortodox templom Mária-falfestménye előtt, a herceg fiatalkorú énjét alakító Dan Bittman a családi temetőben. A kedvencem az a visszatérő képsor, amikor a kor és társadalom szorításából szabadulni vágyó herceg lóháton vágtat a vasúti töltésig, ahol mi más jönne, mint az Orient Expressz!
A szereposztásban a mai vezető román színészek közül többen is szerepet kaptak, a színészválasztás ügyesnek mondható, leszámítva a főszereplő Sergiu Nicolaescut: üres tekintetétől, száraz és monoton hanghordozásától nem lehet eltekinteni, hiába a hófehér haj és az exkluzív környezet. Dan Bittman arckifejezésében pedig ott a rejtélyes mosoly, ami ugye öregkorra eltűnik. Az ő alakítása kellőképpen visszafogott, ahogy azt egy szép emléktől elvárni. Kézdi Imola az, akit a magyar néző vár. Bár szövegmondása nem annyira természetes, (személyes kisugárzása) az utolsó jeleneteiben határozottan jó. A grófnő szerepét nem játszhatta volna más, mint Maia Morgenstern, talán egyedül ő hozza meggyőzően az arisztokratát. Francia beszólásai pedig üdítően hatnak a minden képzeletet felülmúlóan művi nyelvezetre. Említést érdemel még a herceg szeretőjét könnyedén alakító Daniela Nane is.
A film azonban a herceg alakja köré szerveződik, minden egyes jelenetnek vele van kapcsolata. Még azok a legjobbak, amelyekben legalább nem szerepel. A rendezésben mindvégig érvényesülő naiv-nosztalgikus látásmód, az egyszerre vontatott és kapkodó cselekményvezetés, na és az indulásból gyenge történet nemhogy felkavarna, hanem megkönnyebülést hoz, mire a film végetér. Mentségére váljon Sergiu Nicolaescunak, hogy állami (központi) támogatásból másutt is hasonló filmek készülnek.
