A film még el sem kezdődött, de a néző arca máris felderül a hozzátartozóit kereső kis koporsó láttán. Az első jelenet pedig kirobbantja a nevetést, ami a film vetítése után is kitart: a nézők nem győzik feleleveníteni a legemlékezetesebb jeleneteket.

Frank Oz Death at a Funeral című filmje olyan kellemes meglepetésként érheti a jó vígjátékra kiéhezett nézőt, amilyet ritkán tapasztal. A nevettetés művészete – vagy ipara – egyre nehezebben éri el kívánt hatását. Az ezt megcélzó már ismerős és erőltetett kísérletek legtöbb esetben csupán fanyar mosolyba képesek átrendezni a néző arcizmait. Az utóbbi években a jó humor talán inkább animációk jellemzője volt, talán azért, mert a néző is könnyebben elneveti magát a valóságtól egészen elszakadt, de arra rímelő világ láttán. De a nevetéskirobbantó recept legkönnyebbike mégiscsak a már meglévő alapanyagok összekotyvasztása: a paródia. A hatás megvan, értéke azonban mindegyre csökken. Egy idő után erre is ráun a szívből nevetni vágyó néző. Szívesebben nosztalgiázik a régi nagyok mellett, elnéző mosollyal nyugtázva a letűnt kor humorát. Utolsó próbálkozásként megnézi a televízió filmes kínálatát, és mérhetetlen örömmel fedezi föl a műsorfüzetben a mágikus betűösszetételt sok-sok filmcím mellett: „vígj”. Testileg-lelkileg fölkészül a (csak reklámok által megzavart) két órás hasizomfeszítő nevetésre, begyűjti maga mellé az enni-innivalókat, és vár.. Eltelik 5 perc, 10 perc... a nevetés furcsamód megszökött, sehogy sem akarja környékezni szegény nézőt. Egy fél óra elteltével a néző csalódottan állapítja meg, hogy a műsorfüzetben vagy elírták a műfajmegnevezést, vagy nem készülnek manapság igazi vígjátékok.

Oz filmje bezzeg még el sem kezdődött, és a néző arca máris felderül a hozzátartozóit kereső kis koporsó láttán. Az első jelenet pedig kirobbantja a nevetést, ami aztán a film végéig is kitart: a nézők nem győzik feleleveníteni a film legemlékezetesebb jeleneteit. A poénokról egy szót sem, a keretről ennyit: a szolid angol família közelebbi-távolabbi rokonsága az elhunyt apa, (szerető) férj, szerető (férj), testvér, nagybácsi stb. temetésére gyűl össze. A családtagokat rég nem látott szülőknek, testvéreknek, nagybácsiknak bőven van mit csodálkozniuk egymás viselkedésén, némelyek közülük jócskán megváltoztak, mások csak átmenetileg viselkednek furcsán, megint mások pedig egyszerűen kibírhatatlanok. A temetés, mint nem kívánt, szomorkás családi álarcosbál, tökéletes bölcsője a humornak: az angol úriember-öltöny mögül ki-kibuggyanó ember hitelesen megragadó. A már jól ismert színészek ebben a filmben újból remekelnek. Justin (Ewan Bremner), a Trainspotting Spudja megvetően nézi a hallucinogén anyagtól magánkívüli állapotban szédelgő Simont (Alan Tudyk), aki ez alkalommal mutatkozik be jövendőbeli apósának. A törpe (Peter Dinklage) által hozott bizarr légkör eleinte színfoltnak látszik a filmben, aztán főtémává telítődik, de mégsem nyomja el a többi helyzet komikusságát, érdekességét. Peter Vaughan tökéletesen alakítja a zsémbes, tolókocsiból kötekedő Alfie nagybácsit, övé az utolsó mondat a filmben, a kissé érzelgős jelenet végére tökéletes pontot tesz. Szerepükbe mindannyian beilleszkednek, hitelesen játszanak, talán csak Jane Asherről nehéz picit elhinni, hogy Matthew Macfadyen és Rupert Graves anyja.

Szinte észrevétlenül működik a filmben a figyelem fenntartása. A komikus helyzetek párhuzamosan fokozódnak, az épp látott jelenet teljes mértékben leköti a figyelmet, a néző megfeledkezik a többi cselekményszálról, olyannyira, hogy egy-egy korábbi jelenet folytatása mindig újként hat, megsokszorozva a komikum hatását. A film egésze gördülékeny, egyik helyzet kéri a következőt, egyik poén a másikat, és mégsem kiszámítható. Egy-egy fordulatra ráérezhet a néző, de még akkor is van min nevetnie: ha nem máson, a színészi játékon, amely a mindenki által jól tartott szintnek köszönhetően igen-igen kiegyensúlyozott. Az angol hu-mor-bid elválaszthatatlanul illenek egymáshoz, a morbid jelleg eszköze a humornak, mégsem sértő, nem hivalkodó, mint oly sok filmben, ahol szemmel láthatóan megjajjgattatás céljából tuszkolták a sorok közé, sokszor ellenkező hatást váltva ki.

A filmben minden zöld. De nem gyümölcszöld, hanem levélzöld, tele élettel (halállal), egészséges humorú társadalmi betegségekkel. Márpedig a homoszexualitás, drogkészítés, zsarolás egyáltalán nem betegség!  mondaná a "legyünk-toleránsak-és-nyitottak-mindenre"-szlogenű ember. De a filmben a hagyományos gondolkodású angol polgári család közegében épp ezek képezik a megdöbbenéssel társuló komikum forrását. Frank Oz Death at a Funeral című filmjével messze fölülmúlja az utóbbi évek komédiaterméseit, olyan film, ami méltán válhat örökzölddé.