„Van egy előnye, ha magadat ölöd meg. Nem kell sokáig keresni, ki legyen az áldozat.” – akinek ilyen elmésségek járnak a fejében, nem lehet egészen buggyant. Az autista Bent mégis az egész osztály szívatja, ezért BenX álnéven a virtuális valóságban lel otthonra és szerelmetes úrhölgyre. Amikor a két világ kezd végzetesen összegabalyodni, Ben váratlan válaszával mindenkit beugrat: szülőket, haverokat, ellenségeket, de elsősorban a nézőt.
A belga Nic Balthazar első játékfilmjét vállaltan nevelő célzattal készítette, s az átélhetőség maximalizálása érdekében minden eszközt föl is vonultat. Először is adott maga az Archlord nevű számítógépes játék, amely a megcélzott korcsoportot már a főcím közben a székhez szegezi. Variálható külsejű pixelhős ugrabugrál óriási karddal háromdimenziós fantasy-birodalmában, miközben az on-line szerepjátékokra jellemző menüsorban megjelenik a bűvös mondat: „megtörtént események alapján”. Ezzel párhuzamosan az anyuka vádló hangon halálról beszél, és az áldokus beszélő fejek az egész filmet végigbólógatják. A Ben esete kapcsán készült műsorban maguk a szereplők nyilatkoznak a különc fiúról, sőt, a film végén önmagukat nézik a tévében. Mi ez, ha nem az alkotó görcsös igyekezete, hogy hitelesítse figuráját?!
Érdekes módon azonban éppen a fikciós elemek teszik hihetőbbé főhősünk karakterét: a BenX legnagyobb érdeme egy lelkibeteg és civilizációs ártalmakkal küszködő kamasz belső nézőpontjának sokrétű vizuális érvényesítése. A látszólag egyre követhetetlenebb váltások során Ben szorongását szokatlan beállítások és a rettegett anyafigura, majd a megszépített szerelem szuperközelijének bevágásával élhetjük át, hogy egy-egy pillanatra a játék védelmező világába vagy egy szorongásos gyerekkori élménybe csöppenjünk, miközben Ben kameráján szünet nélkül ég a piros gomb, repkednek felé a gonoszkodó MMS-ek és a multimédiás alázás egyéb formái. Oktatófilmként vetíthetnénk középiskoláinkban, hogyan is kell a 21. század vívmányaival öngyilkosságba kergetni az osztály lúzerjét. Na persze a lúzereknek legalább ilyen hasznos lehet ellesniük Ben barátunk aprólékosan kitervelt bosszúját.
Balthazar filmkritikusként kezdte pályáját, ami meg is látszik a mozgóképes utalások és implicit hatások tömkelegén. A legszembeötlőbbek az autista keresztapához fűződő szálak; de amíg az Esőember zsebtévéjét bámulja a perpatvarra várva, addig Ben a számítógépes képernyő előtt ül hajnalonként. Ezredmásodpercre legyakorolt reggeli készülődése a Felforgatókönyv (Stranger Than Fiction) remake-je is lehetne, a traumatikus gyerekkori dokus flashbackek az Amélie első tíz percének intenzitását idézik, a kényszeres kamerázás az Amerikai szépségből lehet ismerős, a végkifejletről egyből a Madárka zárójelenete „ugrik be” stb, stb.
A kissé kaotikusnak tűnő filmnyelvi kavalkád mégis egyetlen könnyen megfogalmazható, abszolút (m)értékben aktuális üzenet sulykolása felé mutat: az életed árán se hagyd magad bántani! Az újabb és újabb digitális médiumokon felnövekvő generációk az egyre kifinomultabbá váló technikával fordított arányosságban válnak érzéketlen tuskóvá (vagy BenX világában kolosszális trollá), és a különcöket ez az elembertelenedő társadalom olyan mértékben teszi kiszolgáltatottá, hogy a túlélésre az öngyilkosság valamilyen formája az egyetlen megoldás. Ezt a már-már filozofikus gondolatot a mozi labirintusának legvégén elrejtve, a végső poénra kihegyezve váltották valóra az alkotók. A sodró erejű dramaturgia és a film szövetének sokszínűsége furfangosan leplezi a sztori soványságát és ellentmondásait, hiszen az öldöklős játékok logikája szerint Bennek több élet is megadatik, s egy idő után eldönthetetlen, hogy éppen melyiket is éli igazából. Ugyanígy problematikus a cyberszerelmi szál követhetősége: a netes játékpartner a chates incselgések után telón is jelentkezik, hogy meglátogassa hősét, ám a találkozás BenX bénázása miatt meghiúsul. Vagy az egész randevú már a képzelet szüleménye? A befejezés sajnos egyértelmű választ ad erre a finoman lebegtetett kérdésre.
Épp ez a direktség a film elsődleges hibája, de ereje is egyben. A többször ismételt jelmondat – meg kell tanulnod érezni – az új érzékenység korában a lehető legfontosabb és legtrendibb útravaló. Emósoknak kötelező!