A szerelemről feltehetően többen és többet írtak-alkottak, mint a demokráciáról – noha kevesebb sikerrel. A megannyi költemény, regény, festmény, filozófiai és pszichológiai értekezés, valamint film sem volt igazán képes megfogni a kevesebb súrlódás mentén haladva megfoghatatlannak nevezett érzelemösszességet, amit ezért a legtöbben – jobb híján – negációs kontextusban próbálnak meg értelmezni.
A szerelem tehát nem valami ki- és beszámítható jelenség, mely csettintésre árad szét a szerelmesek szinapszisaiban. Ha így lenne, mindenki szerelmes lenne – és senki sem. A szerelmet majdhogynem definiáló fájdalom így ugyanis kiesne a megoldhatatlan egyenletből. Fájdalom nélkül ugyanakkor nincs szerelem, a fájdalom – és annak permutációi, mint például az aggodalom és a félelem – azok a tényezők, melyek miatt megmagyarázhatatlan súlya van a menetrendszerű tavaszi madárcsicsergésnek. A fájdalmat pedig – mint azt a Csillagainkban a hiba mantrája sulykolja – érezni kell.
Érzi is azt a film két főhőse elég rendesen, egyrészt különféle speciális rákbetegségük velejárójaként, másrészt pedig az egymás iránt táplált érzelmek képében. Josh Boone filmje – és persze az alapjául szolgáló John Green-regény – premisszája épp ezért igazán különös és kifejezetten bátor párhuzamot von a halálos betegség és az archetipikus, első igazi szerelem közé. Hazel (Shailene Woodley) és Gus (Ansel Elgort) tragikus, ugyanakkor meghökkentően derűlátó – és mondjuk ki: szép – történetéből válhatott volna egyfajta Nicholas Sparks regényadaptációit idéző, kíméletlenül manipulatív könnyfacsaró nyálcsorgatás, de szerencsére Scott Neustadter és Michael H. Weber forgatókönyve – ha nem is könnyedén – de elkerüli a Love Story óta alapjáraton is defektes szubzsáner megríkató buktatóit. Az írópáros már a valamiért fontosnak vélt 500 nap nyár, valamint a kitűnő The Spectacular Now során bizonyította, hogy kellő figyelmet fordítanak a természetes, okos, sodró párbeszédekre, és ez a Csillagainkban a hiba esetében is egyértelműen érzékelhető.
Ugyanakkor nincs a filmnek egyetlen olyan igazán értékelhető aspektusa sem, ami ne kapcsolódna a főszereplők karakteréhez és az őket megformáló színészekhez. Ez pedig, mivel Boone érezhetően megbízik Woodley és Elgort munkájában, nem feltétlenül jelent jelen esetben gondot – de a léc rezeg. Hazel remek karakter, köszönhetően annak, hogy Boone és társai szinte teljesen hihető, maníroktól és kirívó fikciós torzításoktól mentes tizenévesként ábrázolják. Üdítő atipikussága paradox módon normalitásában rejlik, semmi filmre kívánkozó stilizáltság nem szennyezi be. Azt leszámítva, hogy tizenhárom éves kora óta él együtt rákjával, és annak velejárójával, egy hordozható oxigénpalackkal. Nyilván depressziós egy kissé – ki ne lenne az – de túllépve azon, hogy „a depresszió nem a rák, hanem a haldoklás mellékhatása”, látni rajta az élet iránt érzett szeretet, mely szerencsére nem a rák ellenében, hanem a hétköznapi tinédzser-életvitel felől meghatározott. Woodley pedig egészen kitűnő alakítást nyújt a szerepben – lényegében mindenestül viszi a hátán a filmet. Van benne valami olyan, pejoratív színésznőségtől mentes színésznőség, melynek köszönhetően mindennemű arcbamászó mesterkéltség nélkül képes látványosan tiszta, ártatlan, természetes, mégis kirobbanóan dinamikus alakításokra. Elgortnak talán nehezebb a dolga, mivel karaktere a magabiztos és nagy dolgokra hivatott ficsúr álcája mögé rejtőzve próbálja megtagadni halálos betegségét – épp ezért első körben nehéz ráhangolódni bicskanyitogató vigyorgására és vagány manírjaira. Ahogy azonban apránként fény derül a betegségétől valójában végletesen megrettent fiú igazi alakjára, Elgort validálja a film első felében látottakat, ami meggyőzőnek csak félve nevezhető, de mindenképp dicséretes.
A film gerincét az egymás iránt érzett vonzalmuk aprólékos kibontása adja, nem pedig a rákkal szemben vívott, sziszifuszi küzdelem. A Csillagainkban a hiba tehát nem betegségfilm, nem egy tini-Philadelphia. Az a totálisan félrement jelenet pedig, melyben az Anna Frank-házban elhangzó, turistabutító naplórészletek párhuzamként kívánnak rámászni Hazel rákküzdelmére, azt sejteti, hogy jól is van ez így. A filmhez legközelebb talán a Fifti-fifti optimizmusa áll, ugyanakkor mellőzi annak kissé félrevezető vígjátéki hangvételét, és inkább a szerelem bimbózásának konfliktusaira, majd pedig a pár ki- és beteljesedő kapcsolatának önfeledt szépségére koncentrál – ezt pedig bőven kielégítően teszi. Számos – a siratós alműfajhoz képest pedig még több – érdeme mellett a Csillagainkban a hiba sajnos túlságosan is nagyban hagyatkozik az eredeti műre, épp ezért filmként a legkevésbé sem látványos. Annak ellenére, hogy Boone eszköztelen és langyos formanyelvi megközelítése csak éppen hogy nem eredményez puritán vizualitású filmet, a szövegbuborékokban felbukkanó SMS-paneleknél mégis talán többre lett volna szükség ahhoz, hogy a látottak ne csak a lelket, hanem a szemet (és vele együtt kicsit az agyat is) megmelengessék.
Mindettől eltekintve a Csillagainkban a hiba tisztességes film. A szerelemről nem rébuszokban, és a lehető legkevesebb csillámporral beszél, ami egyáltalán nem elvárt egy romantikus tinédzserdrámától. Magát a szerelmet persze nem fejti meg – a rákosok érzelmi világát pedig még annyira sem – de tartalmas története és főként szeretnivaló főhőse feltehetően kárpótolja majd a filmet garantáltan végigszipogó galamblelkeket.
