Adott egy filmfesztivál – neve Cinefest. Adott két Korda Sándor-némafilm – címük Fehér éjszakák – Fedora (1916) és Mesék az írógépről (1916). Adott két csapat – a budapesti Színház és Filmművészeti Egyetem látványtervező osztálya és az EMTE–Sapientia fotó, film, média szakának néhány volt diákja; adott továbbá 2 db. kamera, 3 db. lámpa, kb. 30-40 méternyi vezeték és 5x24 óra. Mi lesz ebből?
A miskolci Cinefest hagyományaihoz híven az idén is megrendezte a CineClassics programsorozatot. Az idén az ismert és kevésbé ismert Kordák voltak a fókuszban, tőlük vetítettek filmeket, volt konferencia Korda Zoltánról, plakát- és fotókiállítás. Mindez kiegészült egy alkotótáborral, nevezetesen a Korda-workshoppal, amelyet még a tavalyi fesztivál alatt álmodott meg Tóth Orsolya és Muszatics Péter. A budapesti és kolozsvári diákok azt a feladatot kapták a szervezőktől, hogy két elveszett Korda Sándor-kisfilmet forgassanak újra/át/le. A workshop irányitó tanárai M. Tóth Géza, animációs- és kisjátékfilm-rendező és Esztán Mónika látványtervező voltak.
Ilyen jellegű workshopot eddig még nem tartottak, tehát bizonyos értelemben premier volt a CineClassics programsorozatában, de ami talán ennél is fontosabb, hogy sokunk életében is. A kolozsváriak közül néhányan már voltak filmes workshopon, de a többségünknek nem volt ilyen tapasztalata, a budapesti látványtervező osztálynak is ez az első éve az egyetemen. Ez sok szempontból meghatározta a munkafolyamatokat. Kérdéses volt, hogy mi is a célja a workshopnak, hogy hogyan nyúlhatunk a csak állóképekben és inzertekben fennmaradt alkotásokhoz, hogy hogyan tudunk együtt dolgozni olyan emberekkel akik eleve ismeretlenek számunkra, és a legnagyobb talány mégiscsak az volt, hogy mi kell a filmkészítéshez, hogyan jön létre egy film.
A Cinefesten életműdíjjal kitüntetett Jancsó Miklós a díjkiosztó előtt részt vett egy közönségtalálkozón. Jancsó mind a „mester” megszólítást, mind pedig a „mesterkurzus” megnevezést visszautasította. Nem mester, mert hát például nem is olyan régen üldögéltek Bélával (Tarr), leül melléjük egy fiatal filmes titán, Béla bemutatja őt, mint Jancsó Miklós filmrendezőt, erre a fiatalember csillogó szemeit Bélára veti és biztosítja, hogy jó, jó majd a Google-n utánanéz ennek a Jancsónak; és kurzusolni sem tud, csak anekdotázni, mint minden rendes 80 év fölötti ember. Önirónia persze, meg a sok nagyjátékfilm elkészítése utáni vállalható laza szerep ez, de ő már megengedheti magának. Amikor már csak arra vártunk, hogy a kész filmek DVD-re kerüljenek, a fesztivál utolsó napján lezajló beszélgetés nagyon meghatározó volt. Amikor kijöttünk a beszélgetésről úgy éreztem, hogy az a rengeteg kérdés, ami egész héten nyomasztott, amit véresen komolyan vettünk, tulajdonképpen hihetetlenül egyszerű. Nem kevésbé véres mint gondoltuk, de a válasz mindig egyszerű és önirónia kell ahhoz, hogy elviseljük.
Hogyan nyúljunk hozzá más mozgóképes alkotásához?
A workshop válasza:
A feladatunk tulajdonképpen egészen konkrét volt: adott két Korda Sándor-némafilm – címük Fehér éjszakák – Fedora (1916) és Mesék az írógépről (1916) – ezeket kell újraforgatni. De mégsem egészen adott, mert a filmek eltűntek, megvan azonban a történetük, megvannak az inzertek, és néhány fotó (amit a fotókiállításon meg is nézhettünk). Több lehetőségünk is volt: újracsinálni a formáját, a történetét is megtartva, vagy készíteni egy filmet a némafilmek formavilágával.
A társaság két stábra oszlott, pestiek vegyesen a kolozsváriakkal. Mindkét csapat ugyanazt a filmet (a Fehér éjszakákat) választotta, és a mód is – ahogyan ehhez hozzányúltak –, tulajdonképpen hasonló volt. Mindkét csapat megtartotta a fő cselekményszálat, de a filmek formáját a kortárs megoldásokhoz, tapasztalatokhoz próbálta közelíteni. Az egyik csapat elkészítette a nem létező film trailerjét, a másik csapat pedig egy teljesen szokatlan gyári környezet látványvilágában helyezte el a történetet. A trailer megtartotta a némafilmes látványt, eltúlzott színészi játékot, a történet fordulópontjait, főbb motívumait villantotta fel, ahogyan egy jó trailerben lennie kell. Kortárs zenét vágtak be hozzá, aminek az ütemére pörögnek a képek, szerelembe esnek férfiak és nők, dördülnek a fegyverek, rohannak a nyomozók, az ütődött csendőrök, gyűlnek a halottak. Megnézném a filmet amúgy „augusztustól a cinematográfiákban”.
A másik film ritmusa és időtartama lassúbb, itt inkább a vizualitásra figyeltek, a cselekmény folytonosságát és érthetőségét az inzertek biztosítják. Egy elhagyott gyárépület vas- és betonépítményeinek absztrakt formái barokkos, túldíszített jelmezekkel kombinálódtak, ami eleve nagyon erős vizualitású, ezt pedig követi a filmkép megkomponáltsága is. Itt inkább statikus beállításokkal dolgoztak, hagyták a képeket érvényesülni a történettel szemben. A trailer közvetlenebbül idézi Korda filmjeit és a némafilmek világát, ezek jellemzőit túlozza el, mintegy önmaga paródiája lesz, a másik film esetében közvetettebben, inkább csak a munkafolyamatban, a történet alapkonfliktusában van jelen Korda.
Jancsó válasza:
Lopni lehet és kell! Ha kis lopásról van szó, el kell hallgatni, de ha nyilvánvaló a lopás, akkor azt be kell vallani. Jancsó korai munkáiról és Tarantinóról beszélt, mint olyan rendezőről akit szerinte a kortárs rendezők közül érdemes nyomon követni.
Hogyan lehet egy stábban dolgozni?
A workshop válasza:
A filmek elkészítésére négy napunk volt, és teljesen a nulláról kellett kezdenünk. Az első nap reggelén összeállt a két csapat, és egy napunk volt rá, hogy kitaláljuk: miről szóljon a film, mi legyen a helyszíne, és egy többé-kevésbé kész technikai forgatókönyvet kellett készíteni ahhoz, hogy három nap alatt le tudjuk forgatni és össze tudjuk vágni. Leültünk megbeszélni, hogy milyen filmet akarunk, de még egymás nevét sem tudtuk (ez sokáig így is maradt). Hét ember kellett valami olyant kitaláljon, amit mindenki magáénak ismer el. Ez nagyon érdekes tapasztalat volt: hogyan juttatod érvényre az akaratodat és hogyan hagyod a másét is érvényesülni, de úgy, hogy közben egy filmötlet maradjon.
És ez még mindig csak a filmötlet, ami mindenki fejében kicsit másként élt, és még mindig hátra volt a megvalósítás: jelmez, helyszín, színészek, technikai megoldások. Mindenki mindent akart csinálni: rendezni, operatőrködni, játszani, és mindezt lehetőleg egyszerre. Szerintem ez egyszerűen abból fakadt, hogy nem ismertük egymást, nem hittük el egymásnak, hogy a másik is meg tudja csinálni. Ennek csak egy megoldása volt: tényleg mindenki mindent csinált, éppen csak nem egyszerre.
A „megoldás”, ami kialakult a négy nap alatt, mindennek jót tett volna, csak nem egy filmnek. Ismét csak a Jancsó-beszélgetést idézném: az operatőrnek, a konyhásnak, a látványtervezőnek „számtalan szebbnél szebb gondolata” támad a filmről, de gondolatrendszere csak egyvalakinek lehet. Itt a gondolatrendszer inkább az együttgondolkodásra tett próbálkozás volt, a filmek pedig ennek amorf képződményei. Ezt nem feltétlenül negatív értelemben mondom, ez is egy megoldás, csak a célja kell más legyen: ismerkedés, barátkozás, az önérvényesítés próbája, a másik elfogadása, egyszóval „team-building”, nem pedig egy kész munka, ne adj isten Műalkotás. Azt hiszem a workshop egyetlen rossz tapasztalata számomra az volt, hogy ezt nem láttuk be a négy nap alatt, és végig foggal-körömmel ragaszkodtunk a saját magunk által elképzelt filmművészeti alkotáshoz.
Jancsó válasza:
Van, aki egyedül fotózza, egyedül rendezi, egyedül vágja és aztán egyedül is nézi meg a filmjét. Egy stábban meg a legfontosabb, hogy minden egyes tagja tudja: nem ő szarta az egyenlítőt.
Miért csinálunk filmet?
A workshop válasza
Erre azt hiszem, egyelőre nincs válasza a workshopnak. Én azt gondolom, hogy azért volt értelme megcsinálni a két filmet, hogy kipróbáljuk magunkat csapatban: hogyan lehet, egyáltalán lehet-e közösen létrehozni valamit? Mikor kell a saját elképzelésünkhöz körömszakadtáig ragaszkodni és mikor kell tudni lemondani róla? Egyetlen hosszú távú válaszát tudom elképzelni a workshopnak, ez pedig az együttműködés olyan feltételek között, ahol mindenki a tényleges tudását adja, hogy elkészülhessen egy film. Ebben a pozitív válaszban látom az értelmét a két elkészült filmnek. De ez majd még kiderül.
Jancsó válasza:
„Hogy miért csinálok filmet?! Hát... mi mást? Ez is ennyi!”
