A legenda vége? – Clint Eastwood: Gran Torino

2009. április 21.

Emléket, sőt emlékművet állít önmagának az amerikai film kultikus figurája, a szikár termetű, karcos jellemű, filmjeiben mindig a konzervatív Amerika értékrendjét megtestesítő Clint Eastwood. Állítólagos színészi hattyúdalát arra használta fel, hogy dicső módon eltemesse az általa oly már sokszor alakított karaktert, finoman utalva arra is, hogy az ilyen alakok fölött bizony eljárt már az idő.

Hiszem, pedig nem látom – John Patrick Shanley: Doubt / Kétely

2009. március 27.

A láthatatlanba vetett hit világában a látható bizonyítékokra nincs szükség – véli a Kétely egyik főszereplője. Tévelygés megelőzésére kitalált szigorú szabályok és a nagyobb rossz elkerülése érdekében félresöpört kételkedés elevenedik meg napjaink két kivételes tehetségű amerikai színészének alakításában. A Kétely az ő filmjük.

Képpé lett szöveg – képtelen múltról és leírhatatlan jelenről – Stephen Daldry: The Reader / A felolvasó

2009. március 3.

Hangoskönyv vagy rádiójáték formájában lett volna igazán autentikus ez a történet: e helyett regény íródott és film forgott belőle. A leginadekvátabbnak az tűnik, hogy egy ilyen sztorit könyvlapokon olvasunk. De hasonlóan abszurd az is, hogy a betűk képének megfejtésére képtelen nő életét egy alapvetően irodalmias filmen követjük, esetenként a megértés érdekében a feliratokat olvassuk.

Nixon szimulált bukása – Ron Howard: Frost/Nixon

2009. január 28.

Fontos sajtó- és politikatörténeti kuriózum izgalmasan és élvezhetően tálalva – így lehet a Nixon bukását bemutató filmet röviden jellemezni. Ron Howard rendezői pályájának pedig valószínűleg jót tesz, hogy a Da Vinci-kód szélsőségesen fiktív világából visszatérve végre földet ért a realitás talaján.

Londoni gengszterritmusok – Guy Ritchie: RocknRolla / Spíler

2009. január 13.

Ingatlanbizniszben utazó gengszterek, a nagy számok bűvöletében élő, gyönyörű könyvelőnő, egy Abramovics-szerű orosz milliárdos, meg a londoni alvilág néhány szerencsétlen lúzere egymásba és néhány komoly akcióba gabalyodik. Guy Ritchie végre újra odatette magát, talán picit keményebben is, mint eddig, a soundtrack pedig a filmtől függetlenül mindenkinek kötelező.

Focimeccs felvételről – Herendi Gábor: Valami Amerika 2

2009. január 5.

A rendszerváltás utáni egyik legsikeresebb magyar film második része igazi folytatás: nem játssza el, hogy az előző megnézése nélkül is érthető lenne, nem próbálja a kínos újat mondás vágyával újragondolni a karaktereket, és nem tesz túl nagy erőfeszítéseket a részletek kidolgozása érdekében. Pörgős, rekeszizom-próbáló és a sequelség tünetei ellenére friss mozi a Valami Amerika 2.

Magán(y)történetek – Alan Ball: Nothing is Private / Érzékeny pont

2008. december 19.

A film eredeti címe (Towelhead – törölközőfejű) alapján, ami a muzulmánok Amerikában használatos gúnyneve, azt gondolnánk, hogy Alan Ball filmje etnikai és/vagy vallási kérdésekről szól, pedig ennél sokkal többről mesél. A felnőtté válás, az emberi kapcsolatok újradefiniálása, a magánszféra és a nyilvánosság határának eltérő értelmezése körül forog a történet.

Woody Allen-nemzedék? – Woody Allen: Vicky Cristina Barcelona

2008. november 28.

„Azért lett Barcelona, mert a város adta a pénzt, a stábot. Ugyanígy lehetett volna Párizs vagy Velence is” – játszotta a felszínes megélhetési filmest a mester a cannes-i sajtótájékoztatón, amikor a helyszínről kérdezték. Persze átverés az egész, valójában annyira spanyol ez a film, amennyire csak egy nem-spanyol azzá tudja tenni.

Nem vízöblítős, de vécé – César Charlone, Enrique Fernández: El baño del Papa / Ahová a pápa is gyalog jár

2008. április 17.

A tavalyi cannes-i fesztivál egyik nagy felfedezettje volt César Charlone és Enrique Fernández alkotása, amely egyszerű filmnyelvi kifejezésével és mély, visszafogott emberségével ragadta meg a kritikusok figyelmét. A két rendező a világ e távoli szegletében zajló életek kis eseményeit is látványos, izgalmas és azonosulásra alkalmas módon meséli el.

Részletek – Tarr Béla: A londoni férfi

2008. március 3.

A Tarr-művek kivételesen erőteljes hatása abból származik, hogy filmjeit nézve az az érzésünk, mintha az ábrázolt világ, minden valószerűsége és hitelessége ellenére, valamiképpen mégis maga a film számára lenne teremtve.