Pimasz kacsintás – Kamondi Zoltán: Halj már meg!

2016. december 3.

A korán elment Kamondi Zoltán mindössze öt nagyjátékfilmet rendezett, mégis gazdag életművet hagyott maga után. A Halj már meg! ugyan nem betetőzése, mégis valahol egy következetes, mosolyt csaló lezárása ennek az életműnek.

Ez még viccnek is rossz – Roczó-Nagy Zoltán: #Jézus – Apám nevében

2016. november 25.

Roczó-Nagy Zoltán megpróbálta a fiatalok ízlésére gyúrni Jézus keresztre feszítését rohamrendőrökkel, akciójelentekkel, sci-fi elemekkel, és grafikus erőszakábrázolással, de csúfosan lebőgött. Még ha lett is volna elég pénze és tehetsége egy látványos popkornmozit csinálni a messiás történetéből (nem volt), a szándék nagyon félrement.

Klezmer orkeszter – Bereczki Csaba: Soul Exodus

2016. november 18.

Amikor a világ egyik legnagyobb kőszénfogyasztó és -termelő országának élére egy olyan vezetőt választanak, aki nem hisz a globális felmelegedésben, különösen jól esik egy feel-good movie, ami elfeledteti velünk a sok szart a világban. A Soul Exodus így is tesz az első félórában, de nem éri be végig a szimpla szórakoztatással, képes tanítani is nekünk valamit az életről.

Grand Szarajevó Hotel – Danis Tanović: Smrt u Sarajevu / Halál Szarajevóban

2016. október 26.

A magyaroknak nem kell bemutatni, hogy szaggathatnak szét belülről egy nemzetet kibékíthetetlen belső konfliktusok, márpedig Danis Tanović pont erről beszél filmjében, miközben felállítja Bosznia-Hercegovina pszichológiai kórképét. A Halál Szarajevóban egy rendkívül összetett, vizuálisan lebilincselő helyzetjelentés a Balkánról.

A világvége érdeklődés hiányában elmarad – Xavier Dolan: Juste la fin du monde / Ez csak a világ vége

2016. szeptember 19.

Xavier Dolan a visszatérő színészeit ezúttal nemzetközi sztárokra cserélte, de még ők se tudják megmenteni ezt a színpadi drámából adaptált monoton, élettelen alkotást. A kanadai rendező legújabb (és egyben eddigi legrosszabb) filmje minden téren csődöt mond.

Ez történik, ha nőket engedünk a rendezői székbe – Maren Ade: Toni Erdmann

2016. szeptember 13.

A cannes-i kritikusok idei kedvence egy olyan 162 perces film volt, amely nem látványával vagy történetével hódított, hanem furcsa karaktereivel, bizarr és feszélyező (de annál viccesebb) jeleneteivel, valamint az egész mélyén dobogó szívvel.

Thanks, but no THX – Drake Doremus: Equals / Azonosak

2016. szeptember 9.

Drake Doremus mióta 2011-ben berobbant a függetlenfilmes szcénába Sundance-nyertes romantikus mozijával, azóta próbálkozik ennek a váratlan sikernek a megismétlésével, anélkül, hogy drasztikusan változtatna a bevált recepten. Most épp egy minimalista sci-fi csomagolásában próbálja eladni a Rómeó és Júlia-történetet, kevés sikerrel.

Nem téveszt ütemet – John Carney: Sing Street

2016. augusztus 17.

Azt már tudjuk a Szerelemre hangszerelve (Begin Again) óta, hogy az Egyszer (Once) nem egyszeri siker volt, de John Carney immáron harmadjára is megcsinálta. A Sing Street után már nem botrányos kijelenteni, hogy az ír rendezőnél nincs jelenleg jobb, aki a románcot és a zenét így tudná ötvözni.

Fáradt ecsetvonások – Wolfgang Becker: Ich und Kaminski / Én és Kaminski

2016. április 20.

Tizenkét év rendezői csend után Wolfgang Becker végre visszatért és egyszerre rendezte meg a Good bye, Lenin! párját és ellentétét. Az Én és Kaminski vizuálisan kényeztető, de tartalmilag ingerszegény felnövés- és elmúlástörténet lett. 

Család szilánkokban – Joachim Trier: Louder Than Bombs / Hétköznapi titkaink

2016. március 25.

Joachim Trier norvég rendező első angol nyelvű, amerikai közegben játszódó filmje tagadhatatlanul európai lett: hétköznapi epizódokban tobzódó, lassan hömpölygő, intenzív emberi dráma egy szilánkokra hullott család trauma-feldolgozási és újraegyesítési kísérleteiről. Mágiája a szemfényvesztés mellőzésében rejlik.