Négyszáz csapás
Történet
A gyerekkor rendezője, Truffaut szabadjára engedett kamerája a Négyszáz csapásban bezárt és rabságukból megszökő gyerekeket figyel. Önéletrajzi film, mely egyszerre szól nyomasztóan és felszabadítóan a szeretethiányról. Hőse, Antoine a kamaszkor küszöbére érkezett. "A boldogtalan gyermek mindig bűnösnek érzi magát, s talán ez a legszörnyűbb" - mondta Truffaut. Antoine azért boldogtalan, mert szülei is azok. Szintén magányos barátjával kisebb-nagyobb diákcsínytevéseket követ el, s emiatt szülei jóváhagyásával javítóintézetbe záratják. A film befejezése különösen nyugtalanítóan sugározza a szabadságba-szökés egyszerre felszabadító és nyomasztó kettőségét. Az utolsó három perc véget nem érő futás a tengerparton, a kamera hosszasan kíséri Antoine-t, mígnem Jean-Pierre Léaud nyugodt arccal, riadt tekintettel visszanéz. Felénk. "A Négyszáz csapás a legszebb film elárult gyerekkorunkról." (Bikácsy Gergely)
Ezt írtuk a filmről:
Ötfilmes podcast – Hetedik epizód: felnövésfilmek
Coming-of-age, felnőtté válás: mostanában egyre több rendező készít (akár erősen önéletrajzi ihletéssel is) filmet gyerekekről, kamaszokról, a felnövés kapuján kopogó fiatal felnőttekről. Olyannyira, hogy lassan külön alműfaj lesz ezekből a filmekből.
Dekoratív színterek – A filmsztár arca
A sztár arca a nagyközeliben: felület, sminkből, fényekből, árnyékokból létrehozott maszk – mégis a technikai, reprodukált kép nemhogy elvonná, hanem megteremti a személyiség auráját.
Filmtörténet tizennégy részben (XII.) – A francia új hullám
Az új hullám ugyanolyan a művészi esemény a mozgókép történetében, amely a századelőn forradalmasította az irodalmat és a képzőművészetet. A fiatalok lázadása apáik ellen, az újítóké a konzervatívok ellen, a művészeké az iparosokkal és üzletemberekkel szemben, az elbeszélés személyességéé a történetmesélés (hollywoodi) pszichológiai realizmusával szemben, az európai érzékenységé a tengerentúli mozi rossz ízlésével szemben.