A Paradise alaphelyzetében rengeteg logikátlanságot fedezhetünk fel, a keményvonalas sci-fi rajongók valószínűleg a fejüket fogják majd néhány inkonzisztencia miatt, ám ezek tudatában is kár lenne tagadni, hogy ezt a sorozatot bizony jó nézni.

Az alapszituáció a hangzatos felütés ellenére nem túl izgalmas, és még kevésbé eredeti. Az amerikai elnököt, Calt (James Marsden) megölik. Testőre, Xavier (Sterling K. Brown), valamint a közvetlen környezetéből egészen sokan gyanúsak, nem is beszélve az ország ellenségeiről. Egy ideig úgy tűnik, a sztori középpontjában az elnök halála utáni nyomozás áll majd, ám az első rész végén jön egy csavar, aminek megemlítése nélkül lehetetlen írni erről a sorozatról. Kiderül, hogy a sorozat fő helyszínéül szolgáló kertvárosi környezet – ami mintha egy 1950-es évekbeli tévéműsorból került volna a szemünk elé –valójában egy mesterségesen létrehozott település, ahol nagyjából 25 ezer ember élte túl az egész világot elpusztító természeti katasztrófát. A Colorado alatt fekvő terület így sokkal inkább egy disztópia, ahol az elnök halála után egy női Elon Musk-Steve Jobs hasonmás, a traumatizált techmillárdos, Sinatra (Julianne Nicholson) gyakorolja a hatalmat. Cal halálának körülményei mellett egyre inkább az lesz a kérdés, hogy egy ennyire törékeny alapokon nyugvó társadalom meddig képes túlélni, mikor kezdenek el azon gondolkodni az emberek, hogy amit a kormány mond nekik, az valóban fedi-e a teljes igazságot.

High concept sorozatról van tehát szó, aminek szerkezete arra épül, hogy nagyjából két epizódonként egy olyan fordulatra derül fény, ami erőteljesen átalakítja a status quót. Ahogy említettem, a nyitórész végén jön az első ilyen reveláció, idővel pedig az is kiderül, hogy az elnök halála tulajdonképpen csak egy felszíni következmény volt, a problémák sokkal mélyebbre nyúlnak, az egész társadalmi berendezkedést megkérdőjelezik. Ennek tudatában a cím is erősen ironikussá válik: a paradicsom ugyanis itt épp ismerősségében lesz igazán rémisztő. Persze voltak már olyan könyvek és audiovizuális tartalmak – például A stepfordi feleségek, vagy egy közelebbi példát említve, a WandaVízió – , amelyek a látszólagos idill borzalmát mutatták be, de a Paradise ebben sok tekintetben még a versenytársaknál is hatékonyabb. Az egyébként a gazdasági stabilitást jelentő egyenházak és egyenkertek most épp arra hívják fel a figyelmet, hogy a karakterek csak imitálhatják a valódi emberi életet, hiszen a táplálék csupán szintetikus készítmény, és mindenki mozdulatait elektronikus karperecen keresztül követik.

Dan Fogelmant kevésbé érdekli a szériában megjelenő társadalom berendezkedése. Persze megjelennek a disztópikus történetekben szinte kötelező karaktertípusok, akik egy-egy jellegzetes megküzdési stratégiát reprezentálnak: vannak, akik elfogadják a rendszer kompromisszumait, és így próbálnak érvényesülni, de megkapjuk azokat a kisembereket is, akik szerint a hatalom mindig a maga kívánalmai szerint ferdíti a valóságot, épp ezért nem érdemes belemenni a játszmákba. Sőt, végül az is kiderül, hogy tulajdonképpen az egész képződmény a saját farkába harap, hiszen pont azok a legkritikusabbak a paradicsomi működéssel kapcsolatban, akik a legnagyobb szerepet játszottak a konstrukció elkészültében. A legfontosabb kérdések az elnagyoltság ellenére is megfogalmazódnak: dönthet-e egyetlen személy sokak sorsáról? Mikor jelenthetjük ki felelősségteljesen, hogy minden információ birtokában vagyunk? Elfogadható-e, ha egy krízishelyzetben csak a saját boldogulásunkat nézzük?

Ezek ellenére a fentiek miatt csalódni fog, aki a disztópikus világok és a bennük működő társadalmak átfogó vizsgálatát várja a sorozattól, vagy általánosságban a történetben rejlő sci-fi szálra kíváncsi. Jól járnak viszont azok, akik a mély karakterdrámákat kedvelik, ugyanis Fogelman nagyon izgalmasan mutatja be és árnyalja a három főszereplő viszonyát. Xavier Collinst Sterling K. Brown méltóságteljes jelenléttel ruházza fel, épp ezért sokáig azt gondoljuk, ő a klasszikus hidegvérű profi, aki elvek nélkül végzi a munkáját, ám később láthatjuk azt is, hogy a férfit gyötri döntéseinek a súlya, s az, hogy egy olyan embert kell szolgálnia, aki egy ponton őt is elárulta.

De James Marsden karaktere sem az az egydimenziós politikusparódia, akinek elsőre tűnik. A férfi – nyilván nem mentesen a kortárs reflexiótól – egy nagyhatalmú amerikai família tagja, akit szinte szó szerint az elnöki hivatalba helyeznek, annak reményében, hogy a lobbicsoportok majd könnyen tudják irányítani. És ez egy ideig így is történik, ám a krízis közeledtével az elnöknek is arcélt kell váltania, hiszen ugyanazt látjuk, mint például a Ne nézz fel!-ben: a tudósok hiába jelzik jó előre, hogy krízis közeleg (bár az időpontot érintően ők is tévednek), a politikai elit nem cselekszik, így amikor a sorozat hetedik részében bekövetkezik a katasztrófa, az elnöknek egymás után kell kényelmetlen döntéseket meghozni. Politikáját tekintve nehéz lenne azonosulni Cal elnökkel, de emberileg sokkal közelebb kerülünk hozzá ezekben a szituációkban, mert hirtelen megértjük, hogy a férfi fő motivációs bázisa továbbra is a megfelelési kényszer, amit zsarnoki apja táplál. És szerencsére a másik oldalon sem egy papírmasé gonosz áll, Sinatra nagyon izgalmas karakter, ráadásul Julianne Nicholson remekül is játssza. A nő múltjában szintén volt egy családi tragédia, ami megtanította arra, hogy mindent neki kell kézben tartania. Ennélfogva nem meglepő, hogy amikor informálisan a kezébe kerül a hatalom, autoriter módon áll hozzá. De nem a leigázás egyszerű vágya miatt: Sinatra mindig meg van arról győződve, hogy helyes, amit cselekszik. A széria pedig mintha egyszerre szimpatizálna vele és próbálná bemutatni, hogy valójában ez is egy póz, a hozzá hasonló zsarnokok maguknak mindig képesek ideológiát rendelni a tetteikhez.

A Paradise valódi és végső ellentmondása, hogy közel sem tökéletes, amit látunk, mégis szinte lehetetlen nem élvezni a sorozatot. Megvan a történet sodrása, a fordulatok jó tempót biztosítanak, remek a színészi játék. És mindezek miatt megbocsájtjuk, hogy logikailag azért bőven kikezdhető a koncepció, és vizuális szempontból rossz értelemben véve tévés a megvalósítás, nagyon sok a jól láthatóan stúdióbelsőben felépített helyszín. Az azonban biztos, hogy a történetben és a főszereplőkben még van potenciál, és a világ természetéből fakadóan felfedezhetőek további terek, helyszínek, és persze az is kérdés, hogy a Földön hogyan indul újra az élet. A már biztosan készülő második évad ezek miatt bőven kaphat esélyt.