Ezt írtuk a filmről:

Túl a műfajon – A melodráma fejlődéstörténete 4.

A Filmtett háromrészes sorozatban – Néma sirámok, A weepie-k nagy korszaka, valamint Konzervatívok és újítók – foglalkozott a melodráma műfajának alakulástörténetével, 2003 március-májusa között. A szerző, Hungler Tímea, utolsóként az 1996-es Anthony Minghella-rendezést, Az angol beteget vizsgálta részletesen, és futólag említést tett az 1999-es The End of the Affair-ról is (Egy kapcsolat vége, r. Neil Jordan). Jelen áttekintés azon a ponton próbálja meg felvenni a fonalat és felvázolni azokat a tendenciákat, amelyek e sokrétű, mutációkra képes filmes műfaj legutóbbi tizenöt évét megszabni látszanak. A rendelkezésre álló források – műfajtörténeti tanulmányok, blogok és filmes portálok információi, illetve maguk a kategóriába sorolódó filmek – alapján többféle vázlat is elképzelhető az 1999-2013 közötti „melodrámás" időszakról.

Változatok erőszakra: hatalomátvétel, kamerafegyver, fizikai és lelki terror a Dogma-filmekben

Tíz év telt el ama emlékezetes manifesto óta, filmtörténeti léptékkel mérve azonban túl rövid idő ahhoz, hogy igazi hatását, szerepének forradalmiságát át lehessen látni. Egyfajta fiatalos blöffnek indult, amely azonban iskolát teremtett: a Zentropa azóta is állhatatosan bocsátja ki a Dogma (és nem egy bizonyos, szerzői zsenialitásra predesztinált rendező) védjegyével (pontosabban Trier és Vinterberg aláírásával) ellátott, kézikamerával többnyire mikroszituációkat rögzítő filmeket.

Sötétség a parketten

A/egy film meséje sohasem a hol volt, hol nem volttal kezdődik, hanem azzal, hogy a filmmel történik valami: vetítése közben a feleséged hármas ikreket szül, miközben a film, amit nézel egy meddő házaspár küszködéseiről szól, vagy… A valami, amitől a film mese lesz, sohasem a szemünk előtt, a vásznon történik, hanem a hátunk mögött. Például a bírósági tárgyaláson kialszik a kép, csak az angol szöveget halljuk, a közönség egyből létezni és mocorogni kezd, kiáltozik kétségbeesetten, hogy jelezze: baj van.¹

A musical műfajtörténete és Bob Fosse Kabaréja

Az, hogy a filmhez kezdettől fogva társult a zene, valószínűleg nem véletlen. A zene ugyanis képes arra, hogy fokozza a filmes élményt azáltal, hogy érzelmi többletet nyújt a nézőnek, és gazdag asszociációs képzeteket indít el benne. Mindezeken kívül olyan szubtilis dramaturgiai lehetőségeket rejt, amelyeket a film formanyelve mára már igen rafináltan képes hasznosítani.

Virtualitás 2001 – Filmes virtuális valóságok

Kubrick, Cronenberg, Natali, Wachowsky testvérek, Trier: a virtualitás-szakkör rendezőinek filmjei a világ és az ember újrateremthetőségének vágyát fogalmazzák meg, illetve ennek a lehetőségét kínálják. A virtuális valóság nem teremtés eredménye: eleve adott. A megfejtése, birtoklása iránti vágy meghatározza egész létünket.

Az érzelmek foglyai – Lars von Trier: Dancer in the dark / Táncos a sötétben

Kevesen hitték volna egy évvel ezelőtt, hogy Cannes-ban Arany Pálmát lehet nyerni egy musicallel. Talán egyedül a különc Lars von Trier (aki visszautasítva a felajánlott luxusszállodákat, az említett fesztiválra saját lakókocsijával ment) mosolygott volna ravaszul a felvetésre. Ő ugyanis egy ilyen filmmel a tarsolyában érkezett tavaly májusban a francia tengerpartra.