Egy kanyarokkal bőven tarkított Oscar-szezon végére teszünk hamarosan pontot. Már csak pár nap és kiderül: az Amerikai Filmakadémia az elmúlt években kitaposott ösvényen halad-e tovább, vagy visszatér gyökereihez. A modern küzd a régimódival, a szerethető a nem szerethetővel, fiatalok a nagy öregekkel, de a lényegi kérdés valójában változatlan: milyen lesz a nézettség? Mert ugyan szép dolog a kollégáktól elismerést kapni, de Hollywoodban továbbra is ugyanaz számít – vagyis hogy hány embert érdekel mindez...
A Coen fivérek rendszerint egyszerre törnek hagyományt és építenek kánont. Ezt új filmjük, A félszemű is bizonyítja: a darab eleinte klasszicista westernként tálalja magát, a felszínen elhivatott törvényszolgák és becstelen haramiák konfliktusáról, korán érő gyermeklányról és hősiességről szól; mélyszerkezetileg viszont fanyar műfajkevercs, amelyet a banálisan elrajzolt karakterek, az átironizált hangulat és a gyomorháborgatóan keserű narráció ellentéte működtet igazán.
David Bordwell filmelmélete szerint a klasszikus hollywoodi elbeszélés dupla oksági szerkezettel, azaz két cselekményszállal operál, amiből az egyik szükségképpen egy heteroszexuális szerelmi történetet bont ki. A The Kids Are All Right hollywoodi – igaz, nem lehet klasszikusként címkézni –, s így adott, ahogy fent írva vagyon. Vagy mégsem? Vagy igen, de mégsem?
Azok a szituációk, melyekben két érzelmileg sérült, magányos gyerek találhatja magát, tanulságos vizsgálódásra adnak alkalmat, ráadásul Bier repertoárjából is hiányoztak eddig. Empatikus rendezése pedig még a hollywoodias, nevelő célzatú jeleneteit is elfogadhatóvá teszi.
David O. Russell rendező 1999-ben a Sivatagi cápákkal (Three Kings) gurított nagyot, azóta nem sok említésre méltó munkát tett le az asztalra. A harcos lett a második győzelemmel végződő meccse, és még ha nem is kiütéssel viszi földre a nézőt, a pontozásnál egyértelműen az ő javára billen a mérleg.
Idegesítenek a megtörtént események alapján készült mozik, mert – valljuk be – nagyon nem fairek. Gyakran érzem azt, hogy ha egy film nem sikeredik elég ütősre, akkor a producerek gyorsan odabiggyesztik az „igaz történet alapján” feliratot, s ez a zsaroló, manipuláns kis infó megköveteli a sztori iránti feltétlen tiszteletet.
„Jönnek a britek” – hangzott el 1982-ben az Oscar-gálán a Tűzszekerek – természetesen brit – forgatókönyvírójától. S noha egy évre rá a tényleg rádupláztak a Gandhival, a nagy bejövetel elmaradt. 30 évet kellett várni, de ennyire brit téma talán soha nem volt Oscar-közelben, mint A király beszéde. S ha az amerikai filmakadémia is olyan jó ízlésről tesz tanúbizonyságot, mint oly sokan már idén – többek közt a BAFTA, vagy az Amerikai Rendezők Céhe ítészei –, akkor a britek tényleg megjöttek.
Bármennyire is elutasítjuk, csillogónak, pénzszagúnak és erőltetettnek tituláljuk az Oscar-díjakat, a szobrocskához valamilyen szinten kötődő mozgóképek mindig hoznak egy olyan szintet, amelyet nem kapunk meg a mindenkori hollywoodi tucatfilmektől. A sorba kitűnően illik az idei lengyel Oscar-küldött: Jacek Borcuch Minden, amit szeretek című alkotása.
Február 2-án, kedden kihirdették az Oscar-jelölések listáját. A legtöbb, kilenc-kilenc jelöléssel két film, az Avatar című sci-fi és A bombák földjén című háborús dráma büszkélkedhet. A díjakat a március 7-i gálán fogják átadni.
