Guillermo del Toróról köztudott, hogy nemcsak akció- meg horrorfilmek rendezésében sikeres, hanem a felnőtteknek szóló mesék vászonra komponálásában is remekel. A Faun labirintusa óta több mint tíz év telt el, és a film rajongói jogosan remélték, hogy a rendező legújabb filmje is – amelyen 2011 óta dolgozott – hasonlóan ragadja majd magával nézőjét.
2016 a sokszínűség helyett a polaritás, az ellentétek egymásnak feszülése jegyében telt, ami az idei Oscar-jelölt dokumentumfilmek témájában is megmutatkozott.
Már csak néhány nap van hátra Hollywood legnagyobb filmünnepéig, amelynek a közmegegyezés szerint két jelentős esemény formálja majd a kimenetelét: egyik az elnökválasztás, másik az Amerikai Filmakadémia körül történt durva változások összessége. Ennek ellenére akármerre nézünk, mindenütt egy egyértelmű Kaliforniai álom/ La La Land-tarolást vár a nép. Erre meg is van minden esély, de azért tegyük hozzá gyorsan, hogy mindkét esemény Oscarra gyakorolt hatása erősen magában hordoz egy jókori kiszámíthatatlansági tényezőt.
Kevés rendezőnek sikerül egyszerre hétköznapinak és érdekesnek maradnia. Kenneth Lonergan filmje olyan momentumokból építkezik, amelyekkel nap mint nap találkozunk saját életünkben, mégsem triviálisak. Megtalálni ezeket az apró pillanatokat – éles szemű filmkészítőre vall.
Talán senkinek sem volt a tavalyi éve annyira szélsőséges, mint Tom McCarthynak. Először jött az Adam Sandler-es Cipőbűvölő (The Cobbler), amit a kritikusok az év egyik legrosszabb filmjének kiáltottak ki, majd kis időre rá a Spotlight, amit meg az év egyik legjobbjának, jelenleg pedig minél több Oscar-jelölést próbál díjra váltani.
