Taylor Hackford Ray című filmje hat jelöléssel várja az Oscar-gálát. Többek között jelölték legjobb film, legjobb rendezés, legjobb hangtechnika, legjobb jelmez, és természetesen legjobb férfi főszereplő kategóriában. (A Golden Globe-díjat már elnyerte Jamie Foxx.)
A város és a film kapcsolatáról elsőként Fellini és az ő Rómája juthat eszünkbe… igen, az övé, ez a birtokos eset rögtön rámutat arra a lehetetlenségre, amiről szó lesz a későbbiekben. Vagyis mindenkinek van saját New York képe, nekem, neked, neki, nekünk, és ragozhatnánk, ameddig jólesik. Ezért nem érdemes New York-ábrázolásról beszélni, csak többes számban: ábrázolások vannak. A város kisajátítja a róla készült képeket, nem engedi, hogy saját önképének ellentmondjon. Ezen okokból is én csak a New York-filmek egy önkényes ábrázolását mutatnám be, amelyekben a metropolisz nem a turisták által megismert és képeslapokon hazamentett város.
Harcias meghallgatások, dühítő casting-szakik, ostoba szkriptek, rossz fény. Talán jelenség, talán nem, de már egy minimális létszámú manhattani kocsmai barátkozás esetében is rögtűn arra fordul a téma, hogy ki melyik film meghallgatásáról jön, vagy éppen melyik meghallgatásra indul. Hovatovább kényszerképzet alakul ki az emberben arról, hogy az Élet csupán két meghallgatás közötti semmittevő időtöltés. Interjúalanyunk a területen már veterán. Több-kevesebb sikerrel szerepelt már nagy filmekben is, rendszeresen háttérszínészkedik, de a nagy kiugrás még várat magára. Tizenöt éve. Amitől talán egyre keserűbb, de mégsem öli meg magát, pincérként dolgozik, felgyűlt tapasztalata pedig egy általános helyzet keresztmetszetét adja.
A film vészjóslóan semmitmondó címe, Az igazság órája, valamint a rendőr-főszerepet játszó Robert de Niro meggyőző előjelnek tűnhetnek egy puskaporos szagú, szirénáktól visszhangzó délutánhoz. Ennek ellenére, aki vérbeli akciófilmre várt, valószínűleg végig fogja unni a moziban töltött közel két órát, mert Michael Caton-Jones (A Sakál, Rob Roy) legújabb filmje Vincent LaMarca (Robert De Niro) rendőr drámáját mutatja be, drámát olyan értelemben, hogy közben ő egyszer sem rántja elő pisztolyát.
New York a világ legtöbbet fényképezett városa, az amerikai filmek nyolcvanöt százaléka itt játszódik, és a hetedik művészetnek köszönhetően bármelyik földrészen is született az ember, valamilyen szinten otthonosan mozog a városban. Már ideérkezésem előtt is könnyűszerrel eligazodtam volna New Yorkban az otthoni „hét évnek” köszönhetően, amikor is az erdélyi mozitermekben szívtam magamba Manhattan felhőkarcolóinak kontúrvonalát, Brooklyn utcasarkait, a fekete Harlem sikátorait.
Nem láthattam még kérdéses mozidarabunk buszmegállókat beborító és sötét éjszakákat bevilágító plakátját, de már elképzeltem, hogyan is festene. A háttérben kötelező New York-montázs: sűrű, őszi ködbe vesző felhőkarcoló-csúcsok, s fázósan összebújó párok a Central Park levelüket hullajtó fái között. A képzelt kép előterét két emberalak uralja: atlétatermetű, idősebb férfihez törékeny fiatal nő bújik. A férfin feltűrt gallérú, elegáns télikabát, partnerén bohém, bölcsész-kosztüm. Egymásra szegeződő tekintetük szinte összetapasztja őket. Alattuk finoman cizellált betűkkel kiírva a cím: Ősz New Yorkban - Joan Chen filmje.
