Ne bántsátok a fecsegőposzátát! – Francis Lawrence: The Hunger Games: Catching Fire / Az éhezők viadala: Futótűz

2013. november 26. – írta Papp Attila Zsolt

A Suzanne Collins-trilógia második részének adaptációja – a mozibemutató alapján – megtalálta célközönségét. Az éhezők viadala: Futótűz (az előző és a következő részekkel egy „csomagban”) vélhetőleg kultstátuszra tesz szert a kamaszkorból éppen kifelé tartó korosztály körében, és az első adatok szerint máris kasszát robbantott. Ettől sajnos még nem lesz jobb.

A középső ujj mestere – Larry Charles: The Dictator / A diktátor

2012. május 22. – írta Jakab-Benke Nándor

Sacha Baron Cohen régóta várt új filmje szakít az előző három mockumentarista stílusával, és egy kanonizációs próbálkozás eredményeképpen „rendes” narratívája van. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne röhögni rajta.

Argentína érzelmes történelme – Luis Puenzo: La historia oficial / A hivatalos változat (1985)

2011. december 23. – írta Nagy Boglárka

Óriási hangszórók és kék-fehér zászlók alatt felsorakozott diákok és tanárok éneklik Argentína szabadságot dicsőítő nemzeti himnuszát. Egyesek több, mások kevesebb lelkesedéssel és hangerővel kapcsolódnak a kórusba. Alicia, a történelemtanárnő büszkén kihúzza magát és meggyőződéssel ejti ki a szavakat. Még nem tudja, hogy később már inkább csak megtört hittel védi majd hazája történelmének hivatalos változatát.

A katasztrófa értelmezése – Jancsó Miklós-portré 1.

2011. szeptember 27. – írta Gregus Zoltán

Jancsó Miklós életében a katasztrófa többszörösen meghatározó tényező: már negyvenkét éves, amikor az első szerzői filmjét forgatja; alig fog bele a balos filmek forgatásába, a hetvenes évekre ki kell ábrándulnia; ennek ellenére a nemzetközi filmtörténetben nemzeti klasszikus vált belőle; a „katasztrófa” értelmezésével indul a nyolcvanas években az egyik jelentős stíluskorszakát meghatározó filmje. Jancsó Miklós ma kilencven éves, és még mindig alkot – sőt egész jó filmeket.

A szépség és a szörnyetegek – Álex de la Iglesia: Balada triste de trompeta / Egy őrült szerelem balladája

2011. július 8. – írta Papp Attila Zsolt

Cseppet sem meglepő, hogy Álex de la Iglesia kapta a velencei filmfesztivál rendezői díját, már csak azért sem, mert Quentin Tarantino volt a zsűri elnöke. Balada triste de trompeta (lefordítva: Szomorú ballada trombitára) című filmjére ugyanis, akárcsak anno az Oldboyra, kis túlzással rá lehetne ragasztani a „tarantinósabb Tarantinónál” címkét, ám ez egyáltalán nem jelent epigonizmust: összetéveszthetetlenül spanyol alkotásról van szó.
 

Mikor a kultúra a dzsungelbe kirándul – Kevin Macdonald: The Last King of Scotland / Az utolsó skót király

2007. június 15. – írta Nagy Boglárka

A széles vászonra rendezők különös figyelmet szentelnek pár éve az átlagember számára eddig csak földrajzórákról és híradóból ismeretes országok történelmének. Ahhoz, hogy a fehér ember ismét megmutatkozhasson felelősségteljes szerepkörében is, szóba kell hoznia a szociális és politikai témákat.

Négyszáz csapás az NDK-ban – Florian Henckel von Donnersmarck: Das Leben der Anderen / A mások élete

2007. május 15. – írta Dávid Ádám

Az elsőfilmes Florian Henckel von Donnersmarck A mások életével aratott sikere felér egy nevéhez méltó égzengéssel: kiadós díjeső zúdult a nyakába a Német Filmdíj hét Lola-szobrától a 2007-es legjobb idegen nyelvű film Oscarjáig. A film elkészítése viszont nem volt épp villámgyors – több mint nyolc évig dolgozott rajta. Nos, Herr Henckel von Donnersmarck, megérte.

Éneklő producerek – Susan Stroman: The Producers / Producerek

2006. október 15. – írta Zsizsmann Erika

Mel Brooks A producerek című darabja (amelyből 1968-ben Oscar-díjas film is készült) úgy tűnik, reneszánszát éli. A Broadwayen nagy sikere volt, de eljutott a budapesti Madách Színházba is. Nem késlekedhetett tehát filmre való átültetése sem. Mel Brooks a rendezést ezúttal Susan Stromanra bízta, aki a színpadi változat koreográfusa is egyben.

Töretlen optimizmus – Roberto Benigni: La tigre e la neve / Tigris a hóban

2006. szeptember 15. – írta Varga Anikó

Roberto Benigni alakjának és az általa képviselt humornak mintegy márkajelzésévé vált az a töretlen és hiperaktív optimizmus, amely akár sekélyes szlogenként hatva, akár filozófiai alapállásként megnyilvánulva hirdeti, hogy teremtsen bár a sors embertelenül lehetetlen, brutális helyzeteket, az élet szépségét, varázslatosságát semmi nem fedheti el.

A tények fogságában – Marc Rothemund: Sophie Scholl – Die letzten Tage / Sophie Scholl – Aki szembeszállt Hitlerrel

2006. május 15. – írta Köles Tamás

A II. világháború bűnös Németországáról játékfilmet készíteni mindig hálás téma – legalábbis sokan még mindig ezt a nézetet vallják; az utóbbi időben különösen a német filmgyártásban.