A brit cenzorok sikeresen hárították a korszak trash-hullámát, így a szigetországot elkerülte például az exploitation-láz, a marginális azonban mégiscsak megtalálta a rendszer repedéseit és apránként beszivárogva tört utat magának. Az eredmény: a brit táj és általa a brit identitás minden korábbinál sötétebb arcát mutató horrorfilmek ciklusa.
„Pocsék dolog skótnak lenni. Az alja, a legalja vagyunk, a nagyvilág söpredéke. A legnyomorultabb, legszánalmasabb, legszemetebb emberfajta, ami a civilizációból született” − harsogja a skót tájba a Trainspotting (r. Danny Boyle, 1996) egyik emlékezetes jelenetében Renton (Ewan McGregor). Az edinburgh-i születésű író, Irvine Welsh a késő thatcheri skót életérzést megragadó regényének filmváltozata éppen 20 esztendeje került a mozikba.
A második világháború után az Egyesült Királyságnak megszorító intézkedéseket kellett bevezetnie. Polgárainak ki kellett békülniük a szegénységgel, a haza jólétét a sajátjuk elé helyezve – cserébe büszke britek maradhattak. Szerencsére egy londoni negyed lakossága kitalált egy módszert, hogy kicselezze az országos megszorításokat, miután polgárai véletlenül kiástak egy régi, de még mindig érvényes törvényes rendelkezést, miszerint az a bizonyos Pimlico-körzet Burgundia része, emígy a herceg fennhatósága alá tartózik, tehát nem kell lenyelniük a brit kormányzat takarékossági programját. Ez a felfedezés egy kisebbfajta anarchiához vezetett.
Nem hivatalosan Michael Powell volt a rendező, Pressburger Imre (alias Emeric Pressburger) pedig a forgatókönyvíró. Legalábbis ez derül ki a környezetükben levők pályafutásuk kezdeteiről szóló visszaemlékezéseiből. Korda Sándor mutatta be őket egymásnak, és együtt kezdtek dolgozni a A kém feketében (The Spy in Black, 1939) című filmen.
Russell aranykora viszonylag gyorsan, mintegy hat év alatt lezárult, évi egy sikerfilmet eredményezve. Az egyaránt 1975-ben bemutatott Tommy rockoperája és a Lisztománia tébolyult biopicje bármelyik korábbi filmjével felveszik a versenyt, ám a nagyközönség innentől ráunt Russell fokozási és botrányokozási kényszerére, miközben a brit filmipar is válságba került. Hanyatlása látványos volt, de egyre elborultabb, szélsőségesebb munkái talán még kanonizált remekműveinél is izgalmasabbak.
„Botrányhős, provokatőr, ördög, enfant terrible, az angol Fellini” – így dicsérték a tavaly novemberben 84 évesen elhunyt Ken Russellt. Jogos, de mintha kissé alábecsülnénk a legendás direktort, akinek (film)művészete mindenképpen többet foglal magában a fenti kétes méltatásnál.
A második világháború Nagy-Britannia filmes kultúrájában is komoly változásokat okozott. A parlament irányelveket, követendő szempontokat szabott meg a stúdióknak, bizonyos tematikákat támogatva, másokat megtiltva a készülő brit filmekben. Ajánlott volt a következő kérdésekre felelő filmeket készíteni: „Miért harcol Nagy-Britannia? Hogyan harcol? Ha győzni akarunk, áldozatot kell hoznunk!”
A kulcsszavak, amelyekkel összefoglalhatjuk a brit-angol filmgyártás első három évtizedét: „brit” (nemzeti) filmstílus versus „amerikai” történetmondás, amerikai pénz, a brit közönség megoszlása a hollywoodi és a hazai kínálat között.
