Philippe Petit 1974 augusztusában egy drótkötélen átsétált a World Trade Center ikertornyai között. Most IMAX-vásznon mutatják meg, mit érezhetett 417 méter magasban.
A Farkasokkal táncoló igazi epikus mozi. Egyszerre költői és didaktikus, revizionista és klasszikus – és persze legfőképpen romantikus és földhözragadt.
A kagylóba rottyantó koszorúslány (Bridesmaids/Koszorúslányok) és a redneck bostoni zsarunéni (Női szervek/The Heat) után Paul Feig újra felkérte Melissa McCarthyt egy szerepre. Hollywood aktuális duci-kedvence most egy kém-blődségben parádézik, amin meglepő módon néha hangosan fel lehet röhögni.
A Valami követ a nemzetközi és a hazai kritikusok szerint is minimum az évtized horrorja. Ezek szerint ez az évtized eddig nagyon nem a horror évtizede.
Az Elemi ösztön (Basic Instinct) forgatókönyvírója sem mondta el a jó forgatókönyv titkát, de úgy tűnt, hogy fontos számára ez a mesterkurzus, a kérdéseket magyarul is föltehettük, és nagyrészt meg is értette őket, a válaszokban meg itt-ott ő is elrejtett néhány magyar szót vagy mondatot. A mesterkurzus végén bejelentették, hogy Tarantino és Luc Besson is jön.
A Tőzsdecápák, a JFK, a Született gyilkosok rendezője, Oliver Stone tartott mesterkurzust Budapesten a Puskin moziban pénteken és szombaton a magyar filmeseknek és az érdeklődőknek a Magyar Nemzeti Filmalap és a Film.hu felkérésére. A kurzus moderátora Gyárfás Dorka újságíró volt, a kurzusokat Andy Vajna is végigülte Stone mellett a színpadon. A résztvevők előzetes regisztráció alapján választhattak a kis-, illetve a nagyterem között: a nagyteremben folyt élőben a beszélgetés, a kisteremben a vászonon követhettük az eseményeket.
David O. Russell kissé túlságosan fényes nimbuszú A harcosa átszabta ugyan a bokszfilm hagyományos ellenségképét, hiszen ebben a főhős megátalkodott családjával kezdett lélektani szkanderozásba, ám a mozi inkább szociográfiai röntgenlenyomatként, mintsem borús drámaként működött. A Warrior – A végső menet látszólag A harcossal azonos tőről fakad, de O’Connor és stábja sokkal mélyebbre merül a tönkrement sorsok mocsarába.
Az újdonsült fesztiválkedvenc Martha Marcy May Marlene a mostanában divatos, amerikai függetlenfilmes kaptafára atmoszférikus, pszichologizáló thrillert és identitáskérdéseket feszegető drámát húz fel. A melankolikus realizmusba ágyazott Winter’s Bone kistestvérének is tekinthető film azonban olyan, mint egy rossz pszichológus: túl sokat kérdez, de egy válaszra sem vezet rá.
Úgy tűnik, egyre nehezebb megítélni a kortárs amerikai függetlenfilmet. Míg pár évvel korábban egy a Sundance-t sikerrel megjárt műről szinte biztosra vehettük, hogy kiemelkedő alkotás, mára Robert Redford fesztiválján is egyre több a maníros film. Az eleddig ismeretlen Spencer Susser első filmje is, ha nem is modorosra, de erősen ambivalensre sikeredett. A Hesher először letarol minket a címszereplő megállíthatatlan energiájával, mégis jókora üres helyeket hagy bennünk, mire a végére érünk.
