Sok előnye van annak, ha egy fesztivált kis helyen rendeznek, mert így sokkal kiemeltebb figyelmet kap a közönségtől, elsősorban a helybeliektől. A WT Os Nemzetközi Filmfesztivált immár 7. éve rendezi meg, többnyire teltház előtt, az eredetileg háromnaposra tervezett, ám egyre hosszabbra nyúló rendezvényét.

A népszerűséget látva egyre több szponzort és támogatót vonz a fesztivál, amelynek nem titkolt szándéka, hogy egy „csipetnyi csillogást és hollywoodi pompát” varázsoljanak a Norvég kisvárosba, amelyről valószínűleg éppen ez jutna utoljára eszébe az embereknek. Van itt limuzin, spotlámpák, vörös szőnyeg, amelyen egyre több filmes pózol és pezsgő minden mennyiségben. Nem csoda, hogy ugrásszerűen nő a népszerűsége a rendezők körében is, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy idén 1800 beérkezett alkotás közül válogatták össze a programot. A hagyományos rendezvények, mint a helyi kultúrát feldolgozó dokumentumfilmek délelőttje, vagy a gyerekeknek szóló összeállítás mellett a díjátadót kíséri. Az ünnepélyes ceremónián neves külföldi és helyi szobrászok által készített bronz vagy márvány trófeák kerülnek átadásra. Külön érdekessége a díjátadónak, hogy a fő díjat évről évre olyasvalaki kapja, aki munkájával hozzájárult a norvég filmipar és filmes kultúra fejlődéséhez. Idén a díjat a Bergeni Nemzetközi Filmfesztivál művészeti igazgatója kapta, aki nem győzte méltatni az osi fesztivál barátságos hangulatát és bámulatos vendégszeretetét.

Míg korábban a kisfilmek voltak többségben, idén egyenlő arányban láthattunk nagyjátékfilmeket és dokumentumfilmeket is. A fesztivál Solo Avital lendületes és sokszor döbbenetes képekkel teletűzdelt dokumentumfilmje a More Than 1000 Words nyitotta, amely a fotós Ziv Korent kíséri el veszélyes küldetéseire, hogy a frontvonalból tudósítson az izraeli-palesztin konfliktusról. Bár a képei a világ legnevesebb magazinjaiban láthatóak kevesen tudják, hogyan is él a kétgyermekes fotóriporter, aki nap, mint nap vásárra viszi a bőrét, hogy megörökítse a háború borzalmait. A kétségtelenül felkavaró kezdés után, jöttek könnyedebb alkotások is, mint a napjaink sztárcsináló gépezetét kifigurázó áldokumentum film két menedzserről, akik azt a feladatot kapják, hogy felfedezzenek és felfutassanak egy popcsillagot, aki majd a szponzorcég energiaitalának lesz a hivatalos reklámarca.

James Devereux filmje a Something that Sticks szatirikus és sajnos fájdalmasan valós képet fest a „popsztárcsinálás” kulisszatitkairól, arról miként próbálnak tehetségtelen, de annál pénzéhesebb emberek még náluk is tehetségtelenebb (értsd se énekelni, se táncolni nem tudó) fiatalokból milliók bálványát kreálni. A 2006-os Sundance egyik kedvence volt a magát szuperhősnek képzelő parkoló őr története, a Special. Jeremy Passmore és Hal Haberman filmjében Michael Rapaport egy gyógyszeres kezelés hatására szuperhősnek képzeli magát és különös ámokfutásba kezd, hogy „segítsen” az embereken. A Special különlegessége, hogy míg eleinte szinte biztosra vehetjük, hogy szegény hősünk csupán saját hallucinációjának az áldozata, később egyre több olyan esemény történik, ami megkérdőjelezheti ezt, de a teljes igazságra sosem derül fény. Szocreál és a brit gengszterfilmekre jellemző brutalitás találkozik James Marquand bemutatkozó alkotásában a Dead Man’s Card-ban. Boksz, barátság, és reménytelen családi boldogság jut osztályrészéül hősünknek, aki akarata ellenére az alvilág és a rivális bandák összecsapásának kellős közepében találja magát, pedig a csak kidobónak jelentkezett a helyi kocsmába.