Vannak az ember életében magányos pillanatok. Például, amikor február elején, kezdő filmesként, végigsétál a Potsdamer Platzon, a Berlinálén vetített filmek plakátrengetegében. „Ne szarj be Piroska”– mondogatja magának, és közben a feliratokat olvassa. Címek, nevek. Ezeknek már bejött. Nekem meg itt van a főiskolám, vetem oda gondolatban egy arra járó, producerkinézésű úriembernek. Én itthon vagyok.
Rossz az idő, vizenyős hó hull. Az utcán irdatlan tömeg, emberek, nyakukban a berlinale guest plecsnivel. Mindenki lázban ég. Milyen lázban is? Idén elfelejtettem bérletet szerezni. Eldöntöm, hogy bérlet híján, nem fog érdekelni az idei fesztivál. Hétfőn reggel mégis belelapozok a programba. Egyszercsak látom: Jiri Menzel versenyben. Ez azért mégis érdekelne, gondolom. 1994 óta az első hosszú munkája. Őfelsége pincére voltam. Elkezdek izzadni. Tovább lapozgatom a programot. Enyhe pánik vesz erőt rajtam. Hirtelen úgy érzem, mindenből kizártak. Ki is? Az idei zsűri elnöke Paul Schrader, olvasom. Paul Schrader előbb papnak készült, majd rendező lett. Bresson tanítványa, ő írta a Taxisofőr (Scorsese, 1975) forgatókönyvét.
Közben telefonon hívogatnak a fesztiválon futkározó ismerősök. Egyik barátom tegnap három fogadáson volt, tegnapelőtt kettőn, ma négyre készül. Közben megnéz napi öt-hat filmet. Azt mondja, jól van. Rákérdezek még egyszer. Tényleg jól van, mondja. Az idei Berlinaléra háromszázhetvenhárom jegyem hiányzik. Összesen annyi filmet mutatnak be. De legalábbis a versenyben menő huszonhat filmre hiányzik egy belépő, egy piros betűs, újságíróknak járó bérlet. A Panorámában látható ötvenhárom filmről nem is beszélve. Egyre idegesebb leszek. A Fórumon belül van egy külön sorozat is, Forum expanded. Kísérleti jellegű filmek, képzőművészeti alkotások. Például Rooftop Garden Films by Vaginal Davis. Rendkívül ígéretes. A Berlinale akkor a legkellemesebb, ha alszik az ember.
Keddre kapok néhány jegyet. Az első film, amit látok a.k.a. Nikki S. Lee, rendezte Nikki S. Lee. Dokumentumfilm a Fórum sorozatban. Egy művésznő, aki önmagáról készít filmet. Rokon lélek, gondolom. Niki egy koreai származású, New Yorkban élő, befutott művésznő. Önmagát fotózza, különböző kosztümökben, különböző férfiakkal, parkokban, itt-ott. A filmet, a dokumentumfilmet készítő Nikki Lee-ről maga Nikki Lee forgatja. Közben Diort, Versacét, Guccit visel. Felváltva. Elárulja nekünk, hosszas offkommentárokban, hogy mi is foglalkoztatja őt az életben. Például az, hogy ő kicsoda. Az-e, akit játszik, vagy aki játszik, az? Visszafele cserélnek. Ennyi nárcizmus lehetne akár izgalmas is. De nem az. Felületes, unalmas, irreleváns. Legalább megtudom belőle, hogy milyen egy gazdag műgyűjtő. Az is unalmas. A berlini közönség el van ragadtatva.
Medienboard Fogadás a Ritz Carltonban, minden német filmes ott lebzsel, a Medienboard az egyik legnagyobb pénzadó. Jó a büfé, arra téved egy ismert színész valamelyik tévésorozatból. Céltudatosan járul a terített asztalhoz, és tálal magánk. Figyelem. Egyszercsak megkérdi a mellette állótól, hogy ez milyen fogadás. Medienboard, mondja az illető. A színész még nem hallott er-ről az intézményről. Később tánc Ray Charlestól Nirvánáig.
A premierpalota előtti piros futószőnyeg lucskos a hótól. Fölötte szürke fémszerkezet, inkább építkezésre, mit glamúrra emlékeztet. Ilyenkor, nap közben csak lézengőket látni, a sztárok szaunáznak a hotelban. A palotával szembeni McDonald's tele szenzációéhes fiatalokkal. Mialatt itt tengetik napjaikat, hízókúráznak is. Big Mac és egyéb ínyencségek majszolása közben, hatalmas képernyőn lehet szemlélni az előző est eseményeit. Hang nélkül. Éppen Sarah Polley-t látjuk hosszasan tátogni. Polley, híres kanadai színésznő (Eljövendő szép napok, Az élet nélkülem) a Panoráma sorozatban mutatkozik be először rendezőként.
Első játékfilmje Away from her nagy sikert arat. Egy alzheimeres nő (Julie Christie) és férje (Gordon Pinsent) szerelméről szól. Nagyszerű színészi játék, kitűnő jelenetek. Kicsit sok a naplementés fény és a neilyoungos zene. Ez az, amit Németországban „großes Kino”-nak neveznek, nagy mozinak, az érzelmek mozijának. Nincs benne semmi szokatlan vagy formabontó, de a figurák meggyőzőek, a történet tökéletes, lehet nevetni is, sírni is. Mi kell ennél több? Nem tudom, de valami mégis hiányzik.
Német filmeket nézek. Úgynevezett Berlini Iskola, Maria Speth, Angela Schanelec. Maria Speth Madonnas című műve egy fiatal, sokgyerekes anyáról szól, aki nem találja helyét a világban. A film első tíz perce olyan, mintha a Dardenne fivérek rendezték volna. A további ötven, mintha idősebb kolleganője, Angela Schanelec segített volna be a maradék fél órának nincs rendezője. Csendben dühöngök. A vetítés utáni beszélgetésen a barátnőm sértő kérdéseket tesz fel. Ez némi elégtételt jelent, bár az egész terem fejcsóválva néz minket.
Mindenki kedvence egy kuplerájban dolgozó nagyiról szóló film (Irina Palm, rendezte Sam Garbarski, főszerepben Marianne Faithfull). Az újságok ezt írják: „sem kártyajósnak, sem egyéb jövendőmondónak nem kell lenni ahhoz, hogy biztosra vegyük, ma ment a premierpalotában az idei fesztivál legjobb alkotása, mely szombaton minden bizonnyal elnyeri az Arany Medvét. Botrányos lenne, ha legalább a csodálatos főszereplő nem kapna díjat”. Az Irina Palm semmiféle díjat nem nyer, még egy dicsérő megjegyzést sem kap. Ehelyett díjaznak egy mongol kisebbségről szóló kínai és egy háborús izraeli filmet. És még néhány alkotást, melyeket egész héten szidott a kritika. Idén is mindenki azt panaszolja, amit már évek óta. Hogy a Berlinale semmi másról nem szól, mint politikáról. Szinte kizárt dolog, hogy egy kuplerájos néniről szóló film nyerjen. Lehet, hogy csak át kellene értelmezni a politika fogalmát, az segítene.
Beülök a McDonald'sba, a rajongók közé. Hosszas gyurakodás után az első sorban kapok helyet, kezemben egy tasak majonézes krumpli. Nézem a képernyőn Wang Quan’an kínai rendezőt, aki most íziben kapta meg az aranymedvét, Tuya´s Marriage (Tuya házassága) című filmjéért. Később azt is megtudom, mit mondott: Kína egyre szabadabb ország, és a kínai rendezők szabadon dolgozhatnak. Ha Kínában valaki nem tud filmet forgatni, az szimplán tehetségtelen. A riporter hasztalanul igyekszik rendszerkritikát kicsikarni belőle. Pedig annyira szeretnénk érezni, hogy ezt a Medvét nem hiába adták oda egy kínainak.
Utolsó este Jiri Menzel. Éjfél után a díjakat már kiosztották. Menzel nem nyert a versenyben, de megkapta a nemzetközi kritikusok díját. A késői óra ellenére szinte tele a terem. Menzel nem okoz csalódást, ugyanolyan friss, játékos és elbűvölő, mint hajdanán. Olyan, mintha az ember egész nap fürdött volna Szovátán, a Medve-tóban, és utána beülne a Gombába sörözni. Nem most, hanem régen. A közönség többször tapsikol elragadtatásában. Ez Berlinben ritkán fordul elő. A díjkiosztót követően egy Falco emlékére készített műsort sugároz a tévé. Semmi köze a Berlináléhoz. Falco talpig bőrben, körülötte térdnadrágos osztrák parasztok, drindlis lányok, szénakazal. Nyolcvanas évek. Falco azt teszi, amit ma reppelésnek hívnak. Nagyon jól csinálja. Az elmúlt tíz nap után valóságos felüdülés. Azt hiszem ezentúl Falco-fan leszek.
