Létezik két olyan, alapvetően felesleges kifejezés, melyek nélkül békésebb, mélyebb és érthetőbb diskurzusok születhetnének szeretett, vagy épp nem szeretett filmekről. A túlértékeltről és az alulértékeltről van szó.
Túlértékelt. Elcseszett egy kifejezés. A Metallica Ride the Lightning lemeze túlértékelt. Picasso túlértékelt. A Half-Life 2 túlértékelt. A Wellington-bélszín túlértékelt. Kobe Bryant túlértékelt kosaras. Bergman túlértékelt rendező. Univerzális, bármihez hozzátapasztható, szinte mindennel – és ebből kifolyólag semmivel sem – kompatibilis jelzőnek tűnik a túlértékelt, mely úgy vált évtizedek során elcsépeltté, hogy igazi, hasznos, argumentumokban funkcionális, vitafordító, perdöntő érvjellege soha a büdös életben nem volt. A túlértékelt csak papíron jelent valamit, csak definíciója van, csak sziluettje; tartalma és értelme viszont semmi.
Egy túlértékelt valami vagy valaki olyan szinten és léptékben populáris, elismert, és örvend közszeretetnek, mely akkora elvárásokat támaszt eléjük, melyekhez nem érnek fel. Egyesek nem értik, esetleg nem akarják megérteni a sikerük okát, vagy esetleg csak simán nem szeretik az épp adott és a többség által „túlértékelt” valamit vagy valakit.
Szerintük – és innentől kezdve legyen szó a filmekről – az Aranypolgár, a Saul fia, a Persona, a Csillagok háborúja, a Bosszúállók nem olyan jó filmek, mint ahogy azt mások hiszik. Ha zengzetes szakkifejezéssel akarunk élni, ezek a filmek nem hozzák azt a minőséget, amit az előzetes vagy utólagos (kultusszá nemesítő) „hájp” alapján elvártak tőlük. Ezzel – továbbra is papíron – egyáltalán nincs semmi baj. Mindenkinek lehet saját véleménye a fenti filmekről, és nem, nem kötelező szeretni azt, amit más szeret. Sőt, valamilyen szinten érthető is az, ha valaki, akinek már rohadtul elege van abból, hogy minden jöttment orrba-szájba dicséri az épp aktuális Marvel-filmet, azt mondja, hogy márpedig ezek a filmek nem olyan jók, mint amilyen véleménnyel a nép van róluk. Persze, akadnak köztük jó filmek, de valóban, tényleg, tutira annyira jók? Nem mindenki szerint. De akkor mégis miről beszélünk?
A túlértékelt nevetségesen szelektív kifejezés, és eldefiniálgathatjuk napestig, soha nem fogunk igazi választ találni arra, hogy ha valaki azt mondja az egyik kedvenc filmünkre, hogy „túlértékelt”, mégis mire gondol: kik értékelik azt túl? Én? A kritikusok? Az IMDb felhasználói? A rajongók? A haverok? A filmsulis csoporttársak vagy tanárok? Édesanyád? A legjobb az egészben az, hogy ha van válasz a fenti kérdésekre, az sem számít. A „túlértékelők” és a „túlértékeltezők” (azok, akik ezzel a kifejezéssel dobálóznak) is emberek, saját ízléssel, preferenciákkal és véleményekkel. Azoknak is, akiknek elege van abból, hogy Denis Villeneuve-öt rendre mennybe menesztik a kritikusok, vannak olyan kedvenc filmjeik, melyek valakik szemében túlértékeltek. Ide-oda lehet hajigálni ezt a szót addig, ameddig csak akarjuk, a parttalanságában meglehetősen unalmas helyzeten mindez nem változtat. Valakinek tetszik az, ami másoknak is, valakinek meg nem. Ha egy film „túlértékeltségét” egzakt módon lehetne mérni, minden sokkal egyszerűbb lenne, de nem lehet.
Az viszont már más kérdés, hogy a véleménykülönbségeknek miként adunk hangot. A túlértékelt kifejezés használatában az a legmeghökkentőbb, hogy míg a fenti meghatározása szerint egy megengedő, de túlzott szelektivitása és véleményalapúsága miatt hasznavehetetlen szóról van szó, addig a gyakorlatban ez a harmatos, ártalmatlan semmilyenség nem mutatkozik, sőt. A túlértékelt önmagában álló, egyszavas értékítéletként ette be magát a filmes köz- és szakbeszédbe (jelen sorok írója is bizonyára leírta vagy kimondta már párszor, amire nincs mentsége). Mintha lenne ennek az önmagában kimondva baromira semmit nem jelentő jelzőnek egy olyan bizarr, inherens grammatikai tulajdonsága, ami képtelenséggé teszi használatának indoklását.
- Az egy eléggé túlértékelt film.
A fenti beszélgetés ideális esetben nyilvánvalóan folytatódna, megvitatnánk, hogy miért is lehet túlértékelt Tarkovszkij filmje, majd összeborulnánk a békepipa füstjébe veszve. Ez azonban nem teszi semmissé a tényt, miszerint az elhangzott és önmagában üresen kongó túlértékelt szó nem más, mint egy homályos, töketlen, béna inzultus, ami ha kifejtetlenül marad – márpedig a legtöbb esetben ez így van –, akkor csak annyit jelent, hogy „amit te és mások olyan nagyon szerettek, az nem is olyan jó”.
Azzal, hogy valaki „letúlértékeltez” egy filmet, nem fogalmaz meg ép kritikát, akármennyire is hiszi az ellenkezőjét. Érvként beböfögött tátongó hiátusa ez a gondolatoknak, noha épp, hogy érvekre lenne szükség ahhoz, hogy értsük a mögötte meghúzódó szándékot, ami – tegyük fel, hogy – lehet akár konstruktív is.
De akárhogy is nézzük, seggfej szó ez, ami seggfejjé teszi óvatlan használóit. Akinek egy filmről csupán annyi a véleménye, hogy az túlértékelt, és ennek hangot is ad, az nem csinál mást, csak megpróbálja ezt a véleményt felsőbbrendűként feltüntetni azokéval szemben, akik az adott filmben gondolati mélységet, művészeti értéket, fontos érzelmeket és érzéseket találnak minden egyes újranézés során. A túlértékeltben több van használóinak ignoráns, képmutató, beképzelt vagy épp ellenséges attitűdjéből, mint agyukból. Kevés türhőbb dolog van ugyanis annál, ha valaki a saját egójának valagába bújva ki meri jelenteni, hogy az a több millió ember, aki a mai napig imádattal vegyes lelkesültséggel ül le a Jurassic Park elé, téved.
Egyrészt azért, mert ha tovább haladunk a kifejezésben megbúvó implikációk mentén, a következő szemét értelmezésre lelhetünk: „Ne szeressétek már ennyire azt a filmet, amit én nem szeretek!” Talán nem olyan elrugaszkodott gondolat, hogy akadnak olyanok, akik ebben a szellemben – vagy urambocsá’ épp a szar szinonimájaként – használják a szót. És talán az sem az, hogy azok, akik ezt teszik, csupán egy bármikor előhúzható retorikai aduászként felfogott bűzlő passzív-agresszív eufemizmus mögé bújva próbálnak meg eszesebbnek tűnni a Nagy Széllel Szembeni Pisálás kamu-intellektuális hadművelete közben. Másrészt pedig azért, mert ha egy film túlértékelt (fogadjuk most el percre, hogy létezik ez a terminus), az nem igazán jelentheti azt, hogy rossz is. Valamit csak jól csinált Spielberg, ha filmje akkora anyagi, kritikai és kultikus siker lett, amekkora. Nem kell szeretni a filmet, de a „túlértékeltségi státuszt” szinte biztos, hogy nem adják ingyen.
A túlértékelt kistesójával, az alulértékelttel csak némileg más a helyzet. A kifejezéssel élők körében egy „alulértékelt” film „túlértékelt” társaival szemben nem kapott elég figyelmet és elismerést, avagy nem annyit, amennyit megérdemelne. Hasonlóképpen szelektív és véleményorientált jelzőről van szó, melyet szintúgy önmagában állva, az alulértékeltség mibenlétének megalapozott és kifejtett érvei helyett használnak egyesek, azzal a szimpatikusnak is vélhető szándékkal, hogy az elfeledett, a ritka, lefikázott, vagy a fű alatt rejtőző kedvenceik mellőzött vagy elhazudott értékeire hívják fel a figyelmet. Az alulértékelttel „nemesebb” intenciója ellenére is pontosan az a baj, mint a túlértékelttel. Egyszerre kínosan tudálékos és kirekesztő konnotációjában a következő alapgondolat bújik: „Márpedig amit ti nem szerettek, az jobb, mint hiszitek”. Például:
- Kár, mert az a film nagyon alulértékelt.
- Köszi, bocs, meggyőztél, már szeretem is a Robotzsaru 3-at.
Lehet, hogy hamvába holt a remény, de egyszer talán majd eljön az idő, amikor a filmszeretők (szerencsére a „túlértékeltezők” és az „alulértékeltezők” is szeretik a filmeket) rájönnek, hogy ezek nélkül a tapló, búvó jelentésű szavak nélkül békésebb, mélyebb és építőbb diskurzusok születhetnek filmekről. Persze, könnyű rábökni egy-egy filmre és azt mondani, hogy „ez túlértékelt, ez pedig alulértékelt”, ezek a jelzők ma már akarva akaratlanul is gyorsan gördülnek le az ember nyelvéről. De ezek lusta szavak, melyek lusta emberekre vallanak. Az pedig nem érv a védelmükben, hogy nincs náluk jobb kifejezés. De, van, egy csomó. Annyi jobb szó van, hogy akár egymás mellé is helyezhetjük őket, komplett mondatokat formálva, melyekben helyet kaphatnak érvek és ellenérvek, elméletek, eredeti ideák és így tovább. Lehet, hogy több értelme lenne, mint nem létező intellektuális magaslatokból vállunkat megrándítva leszólni azok véleményét, akik vagy olyan filmeket szeretnek, amiket mi nem, vagy olyanokat nem szeretnek, amiket mi igen.