„Mivel elsődlegesen filmkritikus vagyok, igen egyszerűek a válogatási szempontjaim: egyensúlyra kell lelnem az én elkerülhetetlen kritikusi szubjektivitásom és a szelekcióhoz szükséges objektivitás között. Olyan filmeket kell egybeterelnem, amelyekért bármikor tűzbe tenném a kezem, ám egyszersmind alá kell bújnom a lehetséges nézőközönség bőrének, és olyan filmekkel kell őt meglepnem, amelyeket biztosan szeretni fog.”
Kicsoda Ön, Mihai Chirilov?
Mihai Chirilov egy filmkritikus, aki 1994-ben kezdett el írni, amikor is befejezte – no nem a Filmművészeti Akadémiát, hanem – az Elektronikai és Távközlési Egyetemet, de úgy látva, hogy azon a területen nem vár rá fényes jövő, egy régi hobbira építette rá a szakmáját. Így váltam filmkritikussá, és idestova három éve a Transilvania Nemzetközi Filmfesztivált is művészeti igazgatóként szervezem. Ezek a tevékenységek egyrészt kiegészítik egymást, másrészt ellentétes előjelűek: egy fesztivál művészeti igazgatója egyszersmind filmkritikus is kell, hogy legyen, hisz csak úgy nézhet és választhat filmet, dönthet bizonyos alkotások mellett, és nyilvánvalóan azokat fogja kiválogatni, amelyekről kritikusként is pozitív kritikát írna. Ugyanakkor engem közvetett módon kritikával illethetnek más filmkritikusok, akik a maguk során véleményt alkotnak az általam a programba beválogatott filmekről és a mögöttük megbúvó kritériumrendszerről is. Nagyon hálátlan tehát a helyzetem. Ez a konfliktus persze igen békés, de elkerülhetetlen is. Azon filmek jórésze, amelyeket én beválogatok a fesztiválprogramba, rendre megjelenik a lapok kritikarovataiban: így hát valóban igen érdekes a helyzetem.
Hogy érzed magad a TIFF harmadik kiadásán?
Nagyon fáradt vagyok, fáradtabb, mint bármikor, bár erre azért számítottam, hisz az idei kiadás nagyobb méretű, mint az eddigiek, ambiciózus és kockázatos, mindenekelőtt a filmek nagy száma miatt, hogy a minőségi színvonalról ne is beszéljek. Már az első fesztiválkiadás alkalmával sokat írtak az itt bemutatott filmek magas színvonaláról, nos, az idén erre próbáltunk duplázni. Dehát ezt igazából csak a filmek mennyisége tekintetében tehettük meg, a vetítések száma vagy a speciális események vonatkozásában.
És akkor még nem szóltam a fesztiválújságról, amelyet az idéntől kezdve jelentetünk meg naponta a fesztivál ideje alatt (AperiTIFF címmel, szerk. megj.). Kezdetben kitűnő ötletnek tűnt más nemzetközi fesztiválokhoz hasonlóan megjelentetni egy újságot, de jelen pillanatban, amikor még dolgozunk a holnapi kiadáson, eléggé kamikaze terv alakját ölti. Arról nem is beszélve, hogy a szerkesztői munka miatt maradok távol a moziteremtől, noha sok filmet szerettem volna újranézni, hisz az előválogatás alkalmával vagy videokazettán nézhettem őket meg. Úgy volna szép, illő és civilizált gesztus, hogy megnézzem őket vetítővásznon, hisz arra készültek. Ahhoz képest, hogy más fesztiválokon napi öt-hat filmet ülök végig, itt, a saját fesztiválunkon ez nem sikerül nekem.
Hogy néz egy művészeti igazgató napja olyankor, amikor nincs fesztivál?
Rögtön, ahogy véget egy fesztiválkiadás, kissé fellélegzünk. Ugyanakkor még jóformán be sem fejeződött a TIFF harmadik kiadása, és énnekem már listám van azokról a filmekről, amelyeket a jövő évben kellene vetíteni. Hisz amiatt, hogy a TIFF a Cannes-i Filmfesztivál utáni hétre van időzítve, abban az évben bármi jót is látok a francia Riviérán, az talán csak a rákövetkező évben érkezhet meg Kolozsvárra is. Ezért mondhatom azt, hogy adott kiadás már az előző évben elkezdődik, sőt már évekkel előtte akár. Egy átlagos napomon, amennyiben Romániában vagyok, ezzel foglalkozom, rengeteget olvasok, és próbálok rákapcsolódni a világ más pontjain történő eseményekre, emellett pedig fesztiválokra járok. Hogy hányra? Minél többre, természetesen, amennyire a zsebem, az egészségem, a pszichém engedi.
Januárral kezdődően aztán bonyolódnak a dolgok, hisz akkor kezdődik az évi kiadás tulajdonképpeni megszervezése, ami részemről azt jelenti, hogy összeállítom a vázlatos programot, elkezdem a meghívókat küldözgetni, és belevágok az anyagi alkudozásba, a technikai feltételek megteremtésébe, ami szükséges ahhoz, hogy egy adott filmet a fesztiválon levetíthessünk. Áprilisban még tovább „fajul” a helyzet számomra, hisz ekkor van a versenybe küldött filmek leadási határideje. Az idén (2004, szerk. megj.) 150 filmet küldtek be a verseny-szekcióba. Ettől számítva aztán egy TIFF-munkanap egyben egy TIFF-munkaéjt is jelent: nappal adminisztrálok, levelezek, kapcsolatot tartok, éjjel pedig nekirugaszkodom a filmnézésnek. Négy-ötnek kell egy éjszakába beleférnie, hogy időben végezhessek velük. Egy hónap áll a rendelkezésemre, hogy a 150 versenybe küldött filmet megnézzem, ezután már szét kell küldenem az első körlevelet a beválogatott filmek listájával.
Milyen fesztiválokra jársz rendszeresen?
Rendszeresen ott vagyok a három nagy európai fesztiválon: Velencében, Berlinben és Cannes-ban. Amit Velencében látok és kiválasztok, az általában el is érkezik a TIFF következő kiadására. Gyakori az is, hogy amit Berlinben vetítenek, három hónappal a TIFF előtt, az már benne van a vetítési programban. Cannes-nal persze bonyolultabb a helyzet, hisz az ott vetített és számomra jónak tűnő filmek már csak egy évvel később kerülhetnek bemutatásra nálunk. Emiatt elveszítek egy néhány filmet, amelyeket más, a TIFF-nél korábbi időpontban szervezett romániai fesztiválokon mutatnak be, vagy esetleg hamar romániai forgalmazásba is kerülnek, ahogy az történt Almodóvar Rossz nevelésével: ezt láttam, nagyon tetszett, de ránk nézve sajnálatos módon, ám a forgalmazó szerencséjére, aki megvásárolta, 2004 szeptemberében forgalmazzák Romániában. Ezek a mamut-fesztiválok, amelyeknek valóban lenyűgöző a kínálata, és ahonnan mindig tíz-húsz kiválasztott filmmel térek haza.
A Locarnói Fesztiválra is eljárok, amely egy kissé kilóg az A-kategóriás fesztiválok sorából: a céljai szerint A-kategóriás lenne, és erre a logisztikai feltételek, valamint a szelekciós kritériumok fel is jogosítják, de amiatt, hogy Cannes és Velence között kerül rá sor, igen alacsonyak az esélyei arra, hogy valóban jó filmeket vonultathasson fel. Emellett pedig nagyon kedvelem a kis fesztiválokat, amelyek nem ébresztik fel a mindannyiunkban ott szunnyadó vadállatot. Cannes, Velence vagy Berlin alkalmával az ember robottá vedlik, vagy állattá, már nem kommunikálsz, nem is vagy ember többé, csupán egy dolog érdekel: hogy minél több filmet nézhess meg, minden egyébnek a kárára. A kisebb méretű fesztiváloknak lassúbb a ritmusa, engedékenyebb a programkínálata – azaz nem szerepel benne az összes olyan film, amit muszáj abban az évben megnézned –, és kevésbé hírességcentrikusak az eseményeik. Ilyen alkalmakkor oldott hangulatú találkozóhelyeken lehet színészekkel, rendezőkkel találkozni, beszélgetni. Ez pedig nagyon fontos, hisz a filmek mellett jó ismerni az alkotók véleményét is – ezért is kérjük a versenyben lévő filmek készítőit, hogy a TIFF-en személyesen is képviseljék a filmjüket. Az olaszországi Calpaghióban rendeznek évente egy nagyszerű rövidfilm-fesztivált, ahova eljárok, aztán a San Sebastian-i horror- és fantasztikusfilm-fesztiválra is, ami ténylegesen egy ünnepe ennek a filmműfajnak, ez a legjobb atmoszférájú fesztivál, amin valaha is voltam. Talán ezért is van a TIFF-nek is horror szekciója, Árnyékok címen.
Milyen szempontokat veszel figyelmembe, amikor filmeket válogatsz?
Mivel elsődlegesen filmkritikus vagyok, igen egyszerűek a szempontjaim: egyensúlyra kell lelnem az én elkerülhetetlen kritikusi szubjektivitásom és a szelekcióhoz szükséges objektivitás között. Olyan filmeket kell egybeterelnem, amelyekért bármikor tűzbe tenném a kezem, ám egyszersmind alá kell bújnom a lehetséges nézőközönség bőrének, és olyan filmekkel kell őt meglepnem, amelyeket biztosan szeretni fog. Mondjuk azt, hogy én közvetítek a filmek és a közönség között, és a mi hallgatólagos paktumunk abban áll, hogy én nevelni próbálom őket azáltal, hogy az én szemszögemből értékes filmeket választok ki és a közönségnek szegezem őket, azzal a többé-kevésbé nyílt megjegyzéssel, hogy nagyon jó filmekről van szó, amelyeken érdemes elgondolkodni és igazi mozirajongóként közelíteni hozzájuk.
Másrészt persze tudatában vagyok annak, hogy a mozi és a film nem csak művészet, hanem szórakoztatás is. Erről nem szabad elfeledkeznünk, hisz nem válhat a TIFF egyfajta elit fesztivállá, ez áll a legtávolabb a szándékainktól. Mi egy közönségbarát fesztiválban gondolkodunk, azaz időről időre pontosan azt kínáljuk a nézőknek, amit biztosan kedvelnek, ám standardjaink itt is vannak. Mert hát látunk jó és rossz művészfilmet, de jó és rossz közönségfilmet is. Én mindenből az első kategóriát próbálom Kolozsvárra összeválogatni.
Egyensúlyozok tehát a különböző ízlések között, annál is inkább, mert Kolozsváron sem egy közönségcsoporttal kell számolnunk. Sokan azt kérdezik, mi a véleményem a kolozsvári közönségről? A kolozsvári közönség nem létezik, mint olyan, ám létezik sokféle, jól látható közönségcsoport. Ugyanabban az időpontban általában három különböző típusú filmet tűzünk műsorra, és mindegyik megleli a maga nézőit. Ha létezne homogén kolozsvári közönség, akkor az egyik vetítőterembe be sem lehetne férni… A szórakoztatáshoz szokott nézőnek igen bonyolultnak tűnhet egy dokumentumfilm vagy akár egy európai művészfilm, bár az idei fesztivál tapasztalatai azt mutatják, hogy a dokumentumfilmeknek nagy közönségsikerük volt. A nem túl megerőltető, szórakoztató filmeknek is megvannak a maguk rajongói, és én ezt teljesen helyénvalónak is találom, hisz jómagam is néhány bonyolult, nehezen befogadható film után szívesen nézek meg olyat is, amelyik enyhén kreatív módban pihenteti az agyat, és megengedi, hogy feldolgozd az előzőleg látottakat. Aztán persze ott az a közönségszegmens, amelyik a súlyos filmeket vadássza, szereti a kihívásokat, és azért jár moziba, hogy kísérletezzen. Mindig vetítünk olyan műveket is, amelyek csak az egzotikus furcsaságok kedvelőit vonzzák, akik örömmel látják, hogy olyan országokból is érkeznek izgalmas alkotások, amelyeknek nemhogy a filmiparáról, de a földrajzáról is igen keveset tudunk. Ezért aztán az én válogatási szempontjaim ugyanazok évről-évre: szem előtt tartom azt, hogy ennyiféle közönségcsoportnak kell néznivalót kínálnom, és eszerint döntök.
Magánszemélyként milyen filmtípusokat, rendezőket, filmeket kedvelsz?
Azon filmeket és szerzőket kedvelem, akik tovább viszik a filmművészetet, akik előre, és nem a múltba pillantanak. Persze, hellyel-közzel értelmét látom a műfaji pastiche-oknak, olyan filmeknek, amelyek tökéletesen lemásolják azt, amit eredetileg a negyvenes-ötvenes években készítettek, ám ezek inkább tökéletes stílusgyakorlatok, semmint újat hozó filmek. Ezért aztán inkább az olyan filmeket díjazom, amelyek valamiben újítanak, akár azáltal is, hogy erőszakot gyakorolnak a nézőn, nem feltétlenül az agresszív jeleneteik által, hanem mondjuk a formai megoldásaik vagy a dramaturgiájuk tekintetében. Sokkal kevésbé a „szeretem – nem szeretem” párban gondolkodom a filmeket illetően, mint inkább azt figyelem, közömbösen hagynak-e vagy megérintenek, és ha az utóbbi eset áll fenn, akkor a tökéletlenül elkészített filmet is kedvelni fogom. Hisz azáltal, hogy felvállalt bizonyos kockázatokat, és olyasmit közölt velem, amit még eddig soha senki, elismerésre késztet, és úgy gondolom, az ilyen rendezőnek még lehetősége van fejlődni, hisz az egyéni stílusa és rögeszméje már megvan.
Nagyon szeretem az ázsiai mozit, mintegy megelőzi az én kritériumaimat. Egy olyan földrajzi régióról van szó, amiről mi, európaiak nagyon keveset tudunk, ezzel is magyarázható az utóbbi néhány év ázsiaifilm-dömpingje. A TIFF idei kínálatában hongkongi, dél-koreai filmeket találunk. Ezek néha bizarroknak tűnnek, és gyakorta nem is tudjuk, hogyan reagáljunk rájuk, hisz egy specifikusan ázsiai hagyományvilágból és mitológiából érkeznek. Azt hiszem, a film és a mozi kínálja a legjobb lehetőséget arra, hogy egy ország jellemzőit megismerjük. Végső soron egy népszerű művészetről van szó, amely mindig izgalmasabbnak fog tűnni, mint egy történelemkönyv, és sokkal mélyebben fog Ázsiáról szólni, mint bármilyen egyetemi óra. Ugyanakkor persze kihívás is egy ilyen film, hisz néha azt sem tudod, most inkább sírni vagy nevetni kellene, annyira erősen játszik a film az érzelmeiddel, a felfogásoddal, és ezáltal megértésre késztet, nem is beszélve a tisztán filmművészeti eszközökről, amelyek az ázsiai filmekben valóban újítóak és provokatív jellegűek.
Gondoljunk Wong Kar Wai Chunking Expreszének ezelőtt hét évvel történt „robbanására” Cannes-ban, vagy az ugyanott idén kitüntetett dél-korai rendező, Park Chan-wook Oldboy című filmjére. Olyan filmek ezek, amelyeknek teljesen más a ritmusuk, mint amit a mi közönségünk megszokott, de amire előbb-utóbb rá lehet hangolódni. Így történt a japán horrorfilmekkel is, amelyek a jelen pillanatban egyrészt kereskedelmi gépezetként termelik a bevételt a box-office-oknál, másrészt viszont a művészfilm gyönyörű példái, amelyek az ismerttől teljesen eltérő vizuális és esztétikai érzékről tanúskodnak, amelyet a japán mitológia rögeszméivel feldúsítva kínálnak a nyugati közönségnek úgy, hogy egyszersmind átláthatóvá és koherenssé is teszik. Ezt a vonásukat lovagolja meg az a nagyszámú remake, amit jelenleg is készítenek Hollywoodban, ázsiai filmek alapján. A közönség pedig elkapta ezeknek a filmeknek az ízét, érti és értékeli őket, nem csoda hát, ha a forradalmi filmek kiaknázásáról híres Hollywood is fantáziát lát bennük.
Segít-e neked valaki a TIFF vetítési programjának az összeállításában? A te szavad a döntő végső soron?
Azt gondolom, hogy egy embernek kell ezért felelősnek lennie. Sok a tanácsadóm Romániában is és külföldön is, akik mindig ajánlanak filmeket, és kijelölik az utamat egy-egy nagy fesztiválprogram alkalmával. De a döntés teljességgel az enyém. Ez persze kockázatos, de szükséges, mert bármilyen fesztiválnak csak attól válhat egységessé a programja, hogy egyetlen ember áll mögötte. Ha ketten végzik ezt a munkát, vélemény- és ízléskülönbségek lépnek fel, és ha a kompromisszumos megoldásokat keresik, akkor könnyen olyan programra futhatnak ki, amelyikkel egyikük sem ért egyet, hisz az tartalmazza a másik egyéni választásait is. Ezen túlmenően, ha egy adott filmnek nincs sikere, könnyebb kijelenteni: ez nem is az én választásom volt, a másik a felelős érte. Az én esetemben én felvállalom mind a sikeres, mind a kevésbé eltalált döntéseimet is a fesztivál programját illetően. Így ha a közönségnek nem tetszett egy film, énnekem megvannak mellette az érveim, és akár vitába is szállhatok, hisz minden fesztiválfilmet láttam előzőleg, és okkal választottam ki. Jelzem, hogy nincs nehéz dolgom, hisz mihelyt valaki nagyjából tisztában van azzal, hogy mi történik a világ filmgyártásaiban, csupán reprezentatív mintákat választ, hogy a helyi közönség is megismerhesse ezeket. A versenyszekcióba érkező filmek esete kissé macerásabb, hisz érkezik ugyan 150 film évente, de ezek jórészének nincs mit keresnie semmilyen fesztivál versenyprogramjában.
Mennyire nehéz a filmforgalmazókkal kiegyezni, hogy bemutathasd a kiválasztott filmeket a fesztiválon?
Itt két akadályról is beszélhetünk. Egyrészt mi a romániai forgalmazókkal dolgozunk, másrészt külföldi forgalmazókkal és ügynökökkel. A romániai forgalmazók akkor jönnek be a képbe, amikor már el van döntve, hogy adott filmet ők fognak Romániában forgalmazni: ez esetben ők döntenek arról, hogy bemutatják-e premier előtti TIFF-vetítésen a filmjüket vagy sem. Legtöbb esetben a bemutatás mellett döntenek, hisz megértik, hogy fontos a filmnek egy rangos fesztiválkörnyezetben való levetítése, ami nem árthat a későbbi bevételeknek, hanem megnöveli az ismertségét, méghozzá bizonyos értelemben ingyen. Persze vannak ellenkező példák is, amikor a forgalmazó részletekben fizeti ki a filmet, és semmiképpen nem megoldható, hogy a film kópiája már a TIFF idején Romániában legyen. Ebben a helyzetben voltunk az idén a Monster / A rém című filmmel. A romániai forgalmazó, a New Films nem tudta biztosra ígérni, hogy megérkezik a film, ezért aztán nem írtuk be a programba, de szerencsére megérkezett, így meglepetés-filmként le tudtuk vetíteni. A nemzetközi forgalmazókkal még nehezebb a helyzet, ez egy aknásított terület, mert nem juthatsz el a filmek forgalmazási kópiáihoz, csupán a fesztiválkópiák állnak rendelkezésre. Ebből pedig átlagban három-négy van. Mivel nem a TIFF az egyetlen május végi nemzetközi fesztivál a világon, némely esetben a tulajdonosok könnyen úgy dönthetnek, hogy egy másik fesztiválra küldik ki a kópiáikat. Itt persze pénzről beszélgetünk, vetítési díjakról, amelyekért alkudozhatunk, vagy épp kifizethetjük, mert nagyon le szeretnénk vetíteni az adott filmet. Sajnos, meg kell küzdenünk továbbra is azzal az előítélettel, hogy Románia a harmadik világhoz tartozik, és olyan, hogy filmipar, nem létezik nálunk.
Mit kívánsz a TIFF-nek?
Mindenekelőtt azt, hogy – Magyarországhoz, Csehországhoz, Lengyelországhoz hasonlóan – Kolozsváron is alakuljon ki a filmrajongók elkötelezett közönsége, aki a fesztivál ideje alatt a fesztiválnak él. Azt is kívánom, hogy mindenki meglelje az ízlésének megfelelő filmet, emellett pedig elkapja őt a fesztivál hangulata, amikor is ismerkedni lehet, hisz ez nem egy VIP-ek felvonulására kitalált seregszemle. Utolsó sorban pedig azt kívánom, hogy valahányszor a közönség olyan filmet lát, ami ellenérzést vált ki belőle, ne feltétlenül a program összeállítóját okolja, hanem vizsgálja meg a saját ízlésrendszerét, és béküljön ki vele.
