Az Edinburgh-i Nemzetközi Filmfesztivál egyik legkedveltebb programja a Reel Life interjúsorozat. Híres színészek, rendezők, forgatókönyvírók, operatőrök, zeneszerzők, vágók mesélnek itt filmes pályafutásukról, így nem csoda hát, hogy a programok szinte mindig teltházat vonzanak. Számomra, mint régi bútordarabnak, a fesztiválon még soha nem okozott problémát bejutni ezekre az interjúkra, ahol a székemben hátradőlve élvezhettem, hogy valaki más kérdez helyettem, és én végre a közönség soraiból szívhatom magamba az információt.
Tavaly augusztusban viszont, amikor a Joss Whedon Reel Life interjúra kértem jegyet, már nem volt, és bizony elég sok követ meg kellett mozgatnom, mire végre egy befolyásosabb újságíró kollégám révén mégiscsak sikerült bejutnom. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ekkora érdeklődés övezi Whedon jövetelét, mert persze én is szerettem a Buffyt és az Angelt és elsőként szaladtam megnézni legújabb mozifilmjét, a Serenityt, amelynek a fesztiválon volt a világpremierje, de annak a kultusznak, amely a fent említett művek alkotóját övezi valahogy nem voltam tudatában. A rajongók most nyilván megköveznének, vagy éppen megvető pillantásokat vetnének rám ezért, de engem mindez elkerült, annak ellenére, hogy imádom az akciódús misztikus filmeket, főleg ha vámpírok és mindenféle természetfeletti lények vannak benne. Mikor odaértem a vetítőteremhez nem akartam hinni a szememnek! Mint, aki egy másik bolygóról csöppent ide, úgy csodálkoztam rá a rengeteg rajongóra, akik között volt, aki 210 fontot (!) fizetett egy egyébként 10 fontba kerülő jegyért, hogy Joss Whedont láthassa és halhassa. A kultusz, ami ezt a fiatal hollywoodi forgatókönyvírót és rendezőt övezi tehát elképesztő méreteket ölt.
Whedon televíziós forgatókönyvíróként kezdete a karrierjét, majd a Buffy, a vámpírok réme sikere után olyan forgatókönyvek ’doktoraként’ szerzett még nagyobb nevet magának, mint az X-Men, vagy a Toy Story, ez utóbbiért egyébként Oscar-díjra is jelölték. Hihetetlen népszerűségét azonban mégiscsak elsősorban Buffynak, a fiatal, vagány és szexis vámpírölőnek és társainak köszönheti. Az alábbi részlet az Edinburgh-i fesztiválon adott Reel Life interjúnak a szerkesztett változata. A színpadon a fesztivál művészeti igazgatója, Shane Danielsen kérdezett.
Mielőtt a Buffy sikerére térünk, beszéljünk először a korai bukásokról. Engem ugyanis meglep, hogy azokban az időkben, amikor még megrendelésre írt Hollywoodban, keringett egy olyan történet önről, hogy ön írta az első X-Men-történet forgatókönyvét.
Igen, írtam egy változatot.
És miután minden egyes dialógusrészletét megváltoztatták, a stúdió meghívta, hogy olvassa át?
Igen. Ez azután történet, hogy a Buffyn dolgoztam, és a televízió révén ismertté vált a nevem, így azt gondoltam, hogy „nos, most majd figyelni fognak rám”, mert most már van állásom, egy igazi állásom. Ők [a stúdió] valójában mindent kigórtak a szövegből, és ezt nem közölték velem, persze ez nem is az ő dolguk. Amikor meghívtak, hogy olvassam át és turbózzam kicsit fel az olvasottakat, azt gondoltam miért is ne. Azt mondták, hogy küldenek nekem egy forgatókönyvet, mire én „de hisz én írtam egyet”. De ők ragaszkodtak hozzá, hogy küldjenek egy példányt, és amikor kézhez kaptam, úgy megdöbbentem, hogy odafordultam Chandlerhez [Whedon producere] és azt mondtam: „Óh, Istenem. Te jó Isten”, és így tovább körülbelül 20 percig. Az igazság az, hogy gorombán reagáltam a dologra, és ez jó leckének bizonyult. Mellesleg az internet hatalmáról is sokat tanultam ennek a kis incidensnek a kapcsán. Átjöttem ide, Angliába és majdnem olyan fáradt voltam, mint most.
Itt azt kell mondania, hogy Skócia.
…nos, amikor átjöttem ide, erre a jelentéktelen kis félszigetre, ami Skócia lábainál hever… Nem is igazán emlékszem a nevére. Valaki megkérdezte: „van itt valami ebben, a rajongói oldal” és azt akarta tudni, hogy mi a véleményem róla. Nem nagyon érdekelt. Dühös voltam és nagyon fáradt. De ez a kis rajongói oldal ott volt azon, amit ti srácok úgy hívtok, internet és a fejesek a Foxnál hamarabb látták, mint ahogy én hazaértem. Dühösek voltak és jogosan. Jó lecke volt.
És mi a helyzet a Buffy moziváltozatával? Az sem volt kirobbanó siker a kezdetek kezdetén.
Számomra a filmezés olyan, mintha a seregben lennék. Valaki irányít, és te teljesíted a parancsait. Amikor a Buffy filmváltozatát forgattuk, nyilvánvaló, hogy én más változatot szerettem volna készíteni, mint az az ember – Fran –, aki a filmet készítette. Ő nemcsak finanszírozta és elindította az egészet, de ő volt a rendező is. Nem számított, hogy mennyire nem értettem egyet azzal, amilyen irányba terelte a dolgokat, befogtam a számat, mert ez az ő filmje volt. Amikor a tévéshow-n kezdetem dolgozni, én is ezt vártam azoktól az emberektől, akik az irányításom alatt dolgoztak. És ez a mai napig így van. Nyilván dolgoztam olyan emberekkel is, akik kritizáltak – el is várom egyébként, hogy megkérdőjelezzék a döntéseimet, de amikor parancsot adok… akkor azt várom, hogy teljesítsék azt. Ez olyan, hogy annak az elképzelését kell szolgálnod, aki az egész dolgot csinálja, és tudod, itt is úgy van, mint a seregben. A végén itt is kicsinálnak. Sokan vannak, akik nem megfelelő helyen vannak, vagy nem a megfelelő babérokra törnek, és olyan sokan nem jók abban, amit csinálnak. De hinned kell a parancsláncban, és én tisztelem is azt. A már említett incidens az X-Men körül volt, amikor nem respektáltam ezt a hierarchiát. És tulajdonképpen kevésbé bánt, amit a Fox tett, sokkal jobban zavar, amit én tettem. Mert nekik végül is ott volt egy film, amit meg kellett csinálniuk, megvettek engem és én írtam, amennyit írtam, mert a darab megszállottja voltam. Több tiszteletet kellett volna mutatnom. És el kell fogadnom, hogy engem egyébként is mindig ugyanabból az okból hívnak. Azt akarják, hogy turbózzam fel a harmadik felvonást és vegyem olcsóbbra az egészet. Izgalmasabb legyen és olcsóbb. Az én reakcióm pedig mindig ugyanaz. „Igen, de az a probléma a harmadik felvonással, hogy már az első kettő se jó.” Ez történt a Waterworlddel is.
Dolgozott a Waterworldön is?
Ó, igen.
Sokan szívesen hallanák ennek a történetét…
Pont akkor hívtak, amikor már magának a forgatásnak kellett volna kezdődnie, és semmit nem voltak hajlandóak úgy csinálni, ahogy megírtam, így hát eljöttem. Hét hét után kiszálltam. Hét hét Hawaii, ami pedig igazán jól hangzik, de ha jobban megnézi a bőrömet… Ráadásul még úszni sem tudok. Szóval utáltam. És tudtam, hogy semmit nem tudok ott elérni. Semmit nem voltak hajlandóak megváltoztatni az írásaim alapján, kivéve a befejezést. Nagyon kiábrándító dolog „script doktor”-nak lenni. Persze tud nagyon jövedelmező és jó móka is lenni. Olyan, mint egész nap cukorkát enni. Izgalmas ott lenni és egész nap a sztárokkal lógni a lakókocsijukban, akik meghallgatnak…
Vagy legalábbis úgy tesznek, mintha odafigyelnének…
Mindenesetre felveszik a figyelmesen hallgató arcukat.
Én is éppen ezt teszem most.
Igazából elég ritka, amikor tényleg odafigyelnek rád. Mindenesetre imádtam a Waterworldöt.
Igazán?
Imádom a Waterworld alapötletét.
Mind imádjuk a Waterworld alapötletét, mint ahogy mindannyiunknak tetszett a kommunizmus alapötlete is. Az is óriási ötlet volt.
Tudom, elméletben fantasztikus volt.
Térjünk vissza a Buffyra, az első inkarnációjára. Gondolom azt hihette, hogy ez volt az első és utolsó dobása vele.
Nos, tulajdonképpen már a premieren azt mondta nekem a feleségem, hogy „talán négy év múlva megengedik neked, hogy megcsináld újra, úgy ahogy te szeretnéd”. „Te kis bolond. Olyan naiv vagy. Semmit sem tudsz Hollywoodról” – mondtam. Ő pedig azt mondta, hogy eljön majd az az idő is, amikor kis szemeteskocsik kis karokkal jönnek összeszedni a szemetet. Én azon is csak nevettem, de neki abban is igaza lett. Itt az ideje, hogy komolyan vegyem, hiszen ő tényleg fölöttem áll.
Honnan jött a dolog?
A show?
Igen. És mennyire volt meglepett? Tudom, hogy ez nem új dolog a közönségnek, de eléggé különösek voltak a körülmények.
Különös körülmények ott vannak, ahol én az ágyamat megvetem. Gail Berman annál a cégnél dolgozott, amelyiknél a jogok voltak, és azt mondta, hogy ebből remek tévé-show lenne. Nekik kellett hozzám jönniük, hogy igent mondhassak. Így működnek a jogi kötelezettségek. A mozifilmek és a tévé-show-k olyan nagyon különbözőek, és egy lány, aki vámpírokkal küzd az egy jó mozifilm, ez egy külön premissza, de a tévé-show-hoz valami más kellett, így elkezdtem gondolkodni: egy középiskola, a pokolban. Egy tévéshow-nak kell valami, ami viszi magával, egy metafora, és rájöttem, volt valami, ami elképesztően kedves volt a számomra. Nagyon is igaznak és kivitelezhetőnek tűnt és ekkor jött el a pillanat, hogy felhívtam az ügynökömet. Az is érdekes, hogy éppen a Roseanne-show-n dolgoztam, amikor elkezdtem a Buffy forgatókönyvét írni, és az ügynököm egyre csak kérlelt, hogy ne hagyjam ott a tévét ezért a Buffy dologért, aztán meg azt mondta, hogy ne hagyjam ott a mozit ezért a Buffy sorozatért.
Eredetileg is filmmel szeretett volna foglalkozni?
Igen. Filmes képzésben részesültem, de írni sose tanultam. Sose tanultunk írni, csak filmekről tanultunk. Persze a kettő rendkívül közel áll egymáshoz, de magát a forgatókönyvírást vagy kreatív írást sosem tanultam.
Készített tehát korábban is filmeket, úgy értem a tanulmányai során? Egyáltalán, kezdjük onnan, hogy milyen filmeket szeretett volna csinálni?
Igen. Készítettem egy nagyon ambíciózus és hatásvadász vámpírfilmet vizsgafilmnek, de még a negatívot is elégettem. Ja, és volt egy másik is, egy poszt-apokaliptikus western. Engem mindig is a vámpírok, zombik érdekeltek. Én egy igazi ’sci-fi kurva’ vagyok, valahányszor egy űrhajó bajban van, én ott vagyok, hogy megmentsem. És persze mindig is igazi nagyköltségvetésű hollywoodi kasszasikereket szerettem volna készíteni.
Hogy jött mégis először a televízió?
Abban az időben az apámmal éltem, aki elképesztően jó fej ember. Zseniális humorérzéke van. Az egyik tévétársaságnál dolgozott, az ő javaslatára kezdtem el a tévének írni, mivel fogalmam sem volt, hogy hogyan lehetne belőlem filmes. Ekkor jöttem rá, hogy én tulajdonképpen inkább író vagyok. Aztán bekerültem a Roseanne-showba. Majd pedig lett egy jó ügynököm, ami a mi szakmánkban szintén sokat számít. De mindennek az elindítója az apám volt, aki mindig mögöttem állt valahányszor segítségre volt szükségem. Ha ő nem lett volna, még ma is egy videókölcsönzőben dolgoznék.
Hogyan jött a döntés, hogy rendezni is szeretne?
A döntés elég hamar megszületett, nem azzal volt a gond. Sokkal inkább a megvalósítással. Hollywoodban ugyanis mindenkinek megvan a maga leosztott szerepe, és ha egy író azt mondja, hogy rendezni szeretne, az úgy hangzik, mintha azt mondaná, hogy gyerekeket akar molesztálni. Nekem is jó pár évembe telt, mire sikerült megvalósítani.
Mikor jött az áttörés? Úgy értem, mikor már hagyták végre azt csinálni, amit akart?
Nyolc évvel a Buffy után. Egyébként a Buffy írásával nagyon megszenvedtem. A szerkezete egyáltalán nem jött olyan könnyen, pedig a szerkezet az Isten. Ez a lelke mindennek. Egyszerűen nem tudtam, merre menjek. Vázlatok, táblázatok, külön ábrák az egyes részekről, különböző színekkel. Mindent ábrákba foglalok, ami az eszembe jut. Már gondolatban vonalakat húzok. A feleségem építész. Mindketten építészeti területeket teremtünk. Egy teret, amit mások belaknak. A feleségemet nagyon érdeklik a keretek, és a fejében nagyon jól strukturált minden. Ez engem is inspirál. Elképesztő, hogy mennyire hasonlít ez a filmezéshez vagy az íráshoz. Persze az átírás, az teljesen más. Más művébe beleírni egy egészen másfajta élményt nyújt. Ugyanúgy, ahogy akciójelenetek írása is teljesen más.
És mi a helyzet a dialógusokkal? Az ön műveivel kapcsolatban általában a legtöbb szakmai elismerést a dialógusok kapják.
Mindent, amit leírok el is mondok. Muszáj éreznem, hogy hogy hangzik kimondva. Amikor azt írom, hogy Buffy sír, akkor én is sírok. Szabályosan belezokogok a számítógépbe. Máskor pedig dobbanásokat és püffenéseket lehet hallani és akkor már a feleségem rögtön tudja, hogy akciójelenetet írok. Amikor írok, akkor teljesen ott vagyok. Amikor filmezek, akkor nem vagyok ott 100%-osan.
Tényleg milyen érzés rendezni?
Csodálatos. Bár ez sem kezdődött könnyen. Az első dolog, amit rendeztem a Buffy egy prezentációja volt. Ez volt életem legkatasztrofálisabb élménye. Borzalmas volt a stáb, elzárkózó és elutasító, rémes volt velük dolgozni. Ráadásul, amikor valamit leforgat az ember még nem tudhatja, hogy milyen lesz. Az írásnál rögtön ott van a végeredmény, de ha felveszel egy jelenetet, az csak jóval később fog kiderülni, hogy működik-e. Leforgatod, de az ízét csak később érzed. Később persze ezt az első rossz benyomást eltörölte, hogy kiváló színészekkel dolgozhattam. Ha jók a színészeid, akkor semmi mást nem kell tenned, mint elmagyarázni, hogy mit szeretnél, és ők megoldják a helyzeteket.
Hogy áll a színészekkel?
Nos, ők is csak emberek, csak sokkal, de sokkal csinosabbak. Persze óriási különbség van a különböző színészek közt. A tévészínészek a legrosszabbak. Ott találkozhat az ember a legszörnyűbb viselkedési formákkal. De amikor igazi színészekkel találkozom, az a legjobb dolog a világon. Amikor a Serenity castingját csináltam nem volt kérdés, hogy kikkel akarok dolgozni. A tévésorozat színészeit akartam, mert szerintem ők remekül el lettek találva és hihetetlenül jó csapatot alkottunk így együtt. Öröm volt velük a munka. A Buffynál a szerepformálás ugyanolyan fontos volt, mert lényeges volt, hogy elmélyült legyen a karakter, mint ahogy a vizuális és az akcióelemek is kellettek, mert csak ezek összessége adta az igazi eredményt.
Vannak olyan dolgok, amelyek inkább a más médium jellemzői és ön tudatosan használja őket?
Nos, amikor a Fireflyon dolgoztam már tudtam, hogy tovább akarom vinni és tudatosan építettem bele olyan elemeket, amelyek már a moziváltozatot készítették elő. Úgy akartam csinálni, mint David Lynch, aki egy olyan sorozatot alkotott, amely igazán magával ragad. Majd egy mozifilmben elkészítette az egésznek egyfajta lezárását, összefoglalását és egyben sok mindenre magyarázatot adó előzményét. Ő igazi zseni és óriási inspiráció számomra. A sorozata meglepett és teljesen a hatása alá kerített. Kár, hogy a valóság-shownak köszönhetően egyre ritkább az ilyen sorozat.
Gondolta, hogy ekkora siker lesz a Buffy? Hogy a tömegkultúra ilyen meghatározó jelenségévé válik?
Igen, egy igazi tömegkultúrális hőst akartam. Egy csinos, fiatal hőst, illetve hősnőt, aki felnőtté válás rendkívül fontos folyamatán megy keresztül. Egy felnőtté váló nő pszichéjébe akartam belelátni. 10-11 évesen a gyerekek rendkívül fogékonyak, aztán úgy tizenöt évesen a hormonok mindent jól összekuszálnak, és főleg a nők nagyon elbizonytalanodnak magukban.
És miért a Buffy, a vámpírok réme lett a címe? Azt kell mondjam, hogy engem, de szerintem még sokakat, inkább távol tartott a sorozattól a címe. Meg kell valljam, az első évadot nem is néztem.
Ha nincs cím, nincs show. Hollywoodban ez a szabály. Arrogánsnak kell lenned és makacsul kell ragaszkodnod a dolgokhoz, ha itt boldogulni akarsz. Szóval én úgy döntöttem, hogy ezt a címet akarom és ez is lett a címe.
Milyen volt a viszonya a tömegkultúrához? Mennyire befolyásolta a világnézetét?
Meglehetősen kívül estem a hollywoodi tömegkultúrák paradigmáin. Nem nagyon hallgattam popzenét. Tizenhárom éves koromban egyedül ültem otthon és rajzolgattam. Amikor pedig a többiek tévésorozatokról meg filmekről beszéltek én csak hallgattam, és egy szót se értettem belőle, vagy abból, hogy hogyan is működik ez a világ. Engem egyedül a zombi filmek érdekeltek. George E. Romero nagy hatással volt rám. Később imádtam a Terminátort és a műfaji filmeket. Ha mainstreamről van szó akkor ma már teljesen képben vagyok. Mára a tömegkultúra az első otthonom. Shakespeare, Dickens mind nagyok voltak a saját idejükben és sokan szerették őket. Én a festészetben és az irodalomban is az olyan műveket szeretem, amelyek könnyen hozzáférhetőek mindenki számára, mégis hordoznak igazi értékeket. Itt van például Geroge Lucas, aki az év politikai szempontból legjelentősebb filmjét készítette. Ő igazi hős számomra
Hogyan végzi a castingot?
Ez a legutálatosabb része a dolognak. Az egész napos meghallgatások iszonyúan kimerítők. Ez külön szakma vagy inkább külön művészet. Nekem is játszanom kell, ráadásul azt kell sugallnom, hogy minden porcikámmal a meghallgatáson résztvevő színészekre koncentrálok.
A legtöbb hőse fiatal és erős nő. Honnan meríti hozzájuk az inspirációt?
A feleségemből, anyámból, volt tanáraimból. A feminizmus gondolata még csak eszembe se jut, mert az én világomban már eleve a nők uralkodtak mindig is. És azt hiszem én vagyok Hillary Clinton legnagyobb rajongója, igazán nagy hatással van rám.
Nem furcsa egy kicsit, hogy a tévé-show, a Firefly, amit a Fox csatorna beszüntetett, most két órás változatban filmre került?
Nos, amint azt a korábbi karrierem is mutatja, nálam egyik bukás sem végleges. A Fireflynak elég bonyolult története van, és nagyon sok rejlik a részletekben, ami a show két órás tesztváltozatában a helyére is kerül szépen, de erre már nem volt lehetőségem, hogy megmutassam. Ami engem is meglepett, az az, hogy viszonylag könnyen ment a moziváltozat megvalósítása. Nem volt nagy a költségvetés, és a színészek is adva voltak egytől-egyig. A stúdió pedig szeretettel kezelte az egészet és arra biztattak, hogy én is bízzam a filmben.
Mi volt az inspiráció a filmhez?
Sokat olvastam az amerikai polgárháborúról, és ez a Serenity kiindulópontja is. Bár az űrben játszódik és a hősök űrhajókkal száguldoznak egyik bolygóról a másikra, azért az értékek, a szabadság, a függetlenség utáni vágy ugyanaz. Ráadásul az űr a jövő embere számára az új határvonal, amelyet át kell lépni, fel kell fedezni és be kell lakni, mint annak idején az Amerikába érkező telepeseknek.
