Januárban az egyik utolsó klasszikus filmsztár távozott közülünk. Gina Lollobrigida az ötvenes-hatvanas években volt a csúcson, később nem is nagyon játszott, ám a hatása a filmvilágra és a közvéleményre jóval hosszabb ideig kitartott, nem függetlenül a magán- és közéleti furcsaságaitól sem. Az isteni Lollo valóban a világ egyik legszebb nője volt, de több is annál – igazi díva, amilyen ritkán születik.
Gina Lollobrigida 1927-ben született a Róma közelében fekvő Subiaco faluban, egy bútorkészítő gyermekeként. A három lánytestvér mellett felnőtt Gina énekórákat vett, modellkedett (pedig mindössze 158 centiméter magas volt), később pedig szépségversenyekre járt. 1947-ben harmadik helyezést ért el – érdekesség, hogy az őt megelőző Lucia Bosè és Gianna Maria Canale szintén sikeres színésznő lett. Pedig Lollobrigida nem is különösebben szeretett volna színészkedni – festészetet és szobrászatot tanult, mintegy véletlenül csöppent bele a filmezésbe. Ez pedig kétségtelenül a külsejének volt köszönhető: a tökéletes testalkatú, ragyogó szépségű fiatal nőre többnyire olyan szerepeket osztottak, ahol a testi adottságok domináltak, nem pedig a színészi tehetség.
Távoli, mégis közeli
Lollobrigida közege elsősorban Itália, de minimum Európa – s mint látni fogjuk, a híressé vált szerepei is néhány karaktertípusra korlátozódtak, noha a színésznő szívesen játszott volna mást is. Eleinte kortárs drámákban is játszott, sikeres is volt bennük, de a mára már elfeledett daraboknál (A vidéki lány / La provinciale, 1953; A római lány / La romana, 1954) ismertebbek a kalandfilmjei, vígjátékai. Tűzről pattant menyecskék, kikapós fiatalasszonyok, cigányok, barbárok, vagy éppen jómódú szeretők – a végletek között a legritkábban bukkannak fel az átlagemberek, családanyák, entellektüellek, a színésznő nagy bánatára. Nem tudhatjuk, Lollobrigida mi mindenre lett volna még képes, de a skatulyában is megtette, amit tudott. Csábított, bolondozott, énekelt, táncolt, vadult. Jellegzetes pajkos gesztusa (az ujjába harapás) pedig még néhány filmplakáton is visszaköszön.
Itthon a színésznő egyik legnépszerűbb filmje a Királylány a feleségem (Fanfan la tulipe, 1952) – a Tulipános Fanfan-történet klasszikus komédiázást várt el tőle. A mozgalmas kalandjelenetekben is bővelkedő film egyik humorforrása épp az ő szikrázó szépsége: a bolondos Fanfan (Gerard Philippe) hisz a cigánylánynak öltözött Adeline (Lollobrigida) jóslatának, ezért rendületlenül bízik benne, hogy a király leánya élete szerelme. Hogy választhatja bárki a távoli királylányt az energikus, ellenállhatatlan Lollobrigida helyett? Természetesen idővel Fanfan is észhez tér, és a szereplők fölött lebegő halálvárással szemben győz az életszeretet, a boldogság.
Lollobrigida munkássága egybeesik az olasz film csúcskorszakával (az olasz neorealizmus és a modernizmus kivirágzásával), ő azonban a szerzői vonulatban nem igazán vállalt szerepet. Állítólag az Édes életet véletlenül hagyta ki (a férje elkeverte a forgatókönyvet), de a korszak összes jellegzetes műfajában megfordult. Ez adja a különbséget és a hasonlóságot is az olasz film királynőjével, Sophia Lorennel, akivel minduntalan összehasonlították őt. A mesterségesen gerjesztett rivalizálásnak Lollobrigida szerint nem sok alapja volt, de azért előszeretettel tett pikírt megjegyzéseket a kolléganőjére. Bár tény, hogy mindketten gyakran alakítottak „tipikus” olasz fiatalasszonyokat, akik pergő nyelvvel veszekednek, a káosz pedig elhatalmasodik körülöttük, Loren hamar átkerült a „mamma”-szerepbe: a család középpontjában álló családanyáéba, míg Lollobrigida megmaradt ridegebb, de kortalanul vonzó szexszimbólumnak, aki negyven körül is kamaszlányokat meghazudtoló homokóra testalkattal és hibátlan arccal hódított. Kétségtelen az is, hogy Loren gazdagabb eszköztárú színésznő és drámaibb hősnő, ezért is adatott meg neki a hosszabb és változatosabb karrier – Lollobrigida már a hetvenes évek elején többé-kevésbé visszavonult. Ő egy korszak végének dívája, aki nem tudta vagy nem akarta átmenteni magát a radikálisan átalakuló film- és társadalmi életbe: a forrongó hatvanas évek elmentek mellette, ő pedig megmaradt az ötvenes évek klasszikus szépségének.
Ennek ellenére a castingolók többször cserélgették kettejük között a szerepeket. A máig élvezhető vígjáték-tetralógia, a Kenyér, szerelem… harmadik részében már Loren alakította a főszerepet, mert kolléganője éppen egyetlen fiával volt várandós. Később a Lady L. című 1965-ös film is Lorenhez került, mert Lollobrigida visszautasította, az amerikai Falcon Crest című tévésorozatban viszont fordított helyzet alakult ki. A nyolcvanas években futó, borvidéki családi szappanopera Lollobrigida nagy visszatérése lett, Golden Globe-jelölést is kapott az ötepizódnyi szerepéért. Ő azonban végig inkább modell, szépségkirálynő, vagy ha úgy tetszik, jelenség maradt, akinek volt színészi tehetsége is, de ezt elsősorban a vígjátéki szituációkban tudta kamatoztatni. Ezeknek egyik csúcsa éppen a Kenyér, szerelem-sorozat.
A Kenyér, szerelem, fantázia (Pane, amore e fantasia, 1953) és a Kenyér, szerelem, féltékenység (Pane, amore e gelosia, 1954) a színészként is elbűvölő Vittorio De Sica csendőrtisztjének alakja köré épül, aki egy kisváros apró-cseprő (szerelmi) ügyeiben evickél. Lollobrigida karaktere a sokatmondó Vadmacska nevet viseli – az első film BAFTA-jelölést is hozott neki. A békebeli humorú, helyzet- és jellemkomikumra épülő olasz komédiák a kisvárosi karaktereken és az agglegény tiszten ironizálnak, a háború és földrengések sújtotta, Isten háta mögötti településbe pedig tökéletesen belesimul a vadóc, szegény lány karaktere. Lollobrigida a megszokottól eltérően nem erős sminkben, gondosan fodrászolt frizurával, kihívó jelmezekben játszik, hanem egyszerű ruhában, borzas copffal és mezítláb szaladgál, verekszik és dalol – ez a naturális, hamvas stílus pedig nemcsak a belülről fakadó szépségét, hanem a színészi tehetségét is kiemeli.
Veretesebb főszerepet jelentett az 1955-ös A világ legszebb asszonya (La donna più bella del mondo), amely a szokatlan cím ellenére a századfordulón élt Lina Cavalieri operaénekesnő életrajzi filmjét takarja. Ki más játszhatta volna a szerepet, mint Lollobrigida?! A valóban gyönyörű (énekesnőként viszont állítólag kevésbé kiemelkedő) művésznő élete ugyan erősen idealizálva és dramatizálva jelenik meg, vannak olyan pontok, ahol ez a film javára válik. A csúcspont – a színpadi orvgyilkosság rettenete mellett – a párbaj: Cavalieri egy rivális énekesnővel vív meg, míderben, fehérneműben. A parádésan vicces jelenet Lollobrigida esszenciáját jeleníti meg: ha nem is értesz hozzá, tégy úgy, mintha tudnád, a magabiztosságnak meglesz az eredménye. További különlegesség, hogy a szerepben a színésznő az énektudását is megcsillogtathatta: valóban ő énekel, ez alapján akár a színpadon is megállta volna a helyét, és ennél kevésbé gejl darabokban is kaphatott volna kiterjedtebb énekes szerepeket.
Az alkalmanként előtörő ének és tánc A párizsi Notre-Dame-ban (Notre Dame de Paris) kellő drámaisággal is párosult. Az 1956-os változatban bizonyára a Quasimodóként elmaszkírozott Anthony Quinn és a rémesen frusztrált Frollo (Alain Cuny) a legemlékezetesebb, de Lollobrigida felnő a partnereihez, és Esmeralda szerepében tragikus hősnővé emelkedik. A minden férfit megbabonázó cigánylány ismét egy vadóc, szabad, életszerető karakter, akinek tisztasága és odaadása teszi átélhetővé és drámaivá életét és halálát. Míg a Kenyér, szerelem…-ben egy szamár volt a társa, itt egy kecskét kap maga mellé, ami nemcsak boszorkányossá, hanem életközelivé is teszi a karaktereket – Lollobrigida díva, de annyira mégsem távoli.
Korszakok határán
Lollobrigida életének egyik nagy legendája, hogy 1950-ben a filmcézár Howard Huges leigazolta őt Amerikába. A producer érdeklődése természetesen nem csak szakmai volt: állítólag rajongott érte, házassági ajánlatokkal bombázta, sőt, a forgatási helyszínekre is követte. Ám a színésznő elégedetlen volt a szerződéssel, ezért nem tartotta be azt – nem is indult be a hollywoodi karrierje. A jogi kalamajka eredményeképpen Lollobrigida Amerikában nem forgathatott, sőt, az Európában készülő amerikai filmekben sem szerepelhetett volna, de ilyen messzire azért nem ért el Hughes keze.
Az első (Európában forgatott) amerikai film, amellyel betört a tengerentúli köztudatba, John Huston másodvonalbeli darabja, az Afrika kincse című film volt 1953-ben (Beat the Devil; Ördögi kör néven is ismert). Huston az Afrika királynője és A Sierre Madre kincse stílusában forgatott fanyar humorú kaland-vígjátékot olyan sztárokkal, mint Humphrey Bogart és Jennifer Jones, ám Lollobrigida – legalábbis mai szemmel nézve – nem tudott kiteljesedni mellettük. Bogart nem is szerette őt, frizsidernek gúnyolta, s valóban nem sok kémia van közte és a férfiszereplők között (ellentétben Bogart és Jones vibráló párosával). Igaz, Lollobrigida itt nem is főszerepet játszott, de általánosságban elmondható, hogy az olasz és európai filmjeiben hitelesebb alakítást nyújtott, mint az amerikaiakban.
Ha Lollobrigida nem is kapott átütő amerikai szerepeket, a kor legtöbb férfisztárjával összeeresztették, gyakran könnyűvérű nőcskék szerepében. Köztük volt Frank Sinatra és Steve McQueen (Sose kevesebbet / Elsöprő túlerő / Never So Few, 1959), Sean Connery (Gyilkosság a hajón / Woman of Straw, 1964) vagy Rock Hudson (Mr. Szeptember / Come September, 1961 és Idegen hálótársak / Strange Bedfellows, 1965). Ez történt a nagyszerű brit rendező, Carol Reed cirkuszdrámájában, a Trapézban is (Trapeze), ahol 1956-ban (egy évvel a jóval fajsúlyosabb és ismertebb A siker édes illata / Sweet Smell of Success előtt) a Burt Lancaster-Tony Curtis párossal játszott. A szerelmi háromszög történet ugyan idővel ledobja a nézőt a túl sok kavarás következtében, de Lollobrigida a megszokottnál negatívabb szerepében remek csábító, aki újra és újra éket ver a két férfi kapcsolatába. Egy idő után már követhetetlen, ki mikor mond igazat és mikor színlel, de ez nem von le a film látványosságából: a Trapéz három tökéletes test (össz)játéka. Valószínűleg remek montázst lehetne összevágni a Lollobrigida testét elragadtatva pásztázó férfitekintetekből a pályája egészéből válogatva, de ezek közül is kiemelkedne az artisták vágyakozása a hírnévért bármire képes akrobata után.
A hollywoodi próbálkozások sorát bővíti a kor jellegzetes műfajában készült Salamon és Sába királynője (Solomon and Sheba). Az 1959-es bibliai eposz, akárcsak a többi hasonló kardozós-szandálos, túldimenzionált produkció már a régi világ végét jelzi, és valóban nehéz kapcsolódni a merev jellemekhez, pátoszos stílushoz, átérezhetetlen konfliktusokhoz. King Vidor filmjének minősége ráadásul megsínylette, hogy forgatás közben elveszítette a főszereplőjét: Tyrone Power szívrohamban elhunyt, így a parókás Yul Brynner ugrott be a helyére. A tragikus esemény Lollobrigidát is megviselte, aki ezúttal nem cigánylányt, de hasonlóan barbár, gyönyörű és csábító asszonyt játszik, aki aztán a nemes Salamon hatására megtér. A filmből mégsem ez, hanem Sába királynőjének rituális tánca emlékezetes: az orgiába hajló táncjelenetben arany melltartóban téríti le a helyes útról bölcs Salamont – bár Brynner és Lollobrigida között nem izzik fel a levegő, a korszakban merésznek számító jelenet mégis hatásos.
Szintén Ó-Hollywood koporsószögének számítottak a hatvanas évek szexkomédiái, amelyek kellően prűdek voltak ahhoz, hogy ne akadjanak fenn a továbbra is életben lévő Hays-kódexen, de a maguk öreges és nehézkes módján megpróbáltak reagálni a változó kor változó erkölcseire. Gina Lollobrigida egyebek mellett az 1961-es Mr. Szeptemberben játszott, amely – az alműfajban nem egyedülálló módon – mintha önreflexív is lenne a saját helyzetével kapcsolatban. Két generáció, a bohém fiatalok (Bobby Darin, Sandra Dee és barátaik), illetve a megfontoltabb „öregek” (Rock Hudson, Gina Lollobrigida) feszülnek egymásnak: vajon melyikük életmódja és uralma érvényesülhet az olasz villában? Az először együtt játszó Hudson és Lollobrigida jó páros – ebben az évben mindketten Henrietta-díjat kaptak, ami ekkoriban egyfajta Golden Globe-közönségdíj volt. Lollo ismét saját közegében, az olasz nyárban játszhat egy szokás szerint öntudatos, lázongó asszonyt, aki megunja, hogy ki van szolgáltatva évenként egyszer felbukkanó szeretője kénye-kedvének, ezért megleckézteti őt.
Az évtized másik kiemelkedő, Olaszországban játszódó amerikai vígjátéka a Jó estét, Mrs. Campbell (Buona Sera, Mrs. Campbell): az 1968-as film mintha a Mamma Mia! eredetije lenne, hiszen kísértetiesen hasonló alaphelyzettel dolgozik. Az olasz fiatalasszonynak fogalma sincs, három egykori szeretője – a második világháborúban ott állomásozó amerikai katonák – közül ki a lánya apja, a veteránok azonban egyszer csak visszatérnek a kisvárosba nosztalgiázni. A helyzetkomikumra épülő könnyed darabban Telly Savalas, Phil Silvers és Peter Lawford partnereként Lollobrigida ismét bizonyíthatja, hogy nemcsak gyönyörű, hanem nagyon vicces is – az eredmény Golden Globe-jelölést ért.
Továbblépés
A hetvenes évek elején Lollobrigida hátrébb lépett a filmezéstől, helyette fotóriporteri karriert épített – a döntést egyebek mellett az 1971-es Rossz emberek folyója (El hombre de Río Malo) című film magyarázhatja. A kaotikus spagettiwestern hiába vonultatja fel Lee Van Cleefet és James Masont, az eredmény szinte nézhetetlen. Az átalakuló filméletben nem igazán akadt szerep Lollobrigidának; itt egy ragadozó, könnyed cselszövő szélhámosnőt alakít, egy vadnyugati dívát, aki persze csak a mexikói határvidéken számít annak. A vadóc leánykák szerepéből kiöregedett, a díváknak leáldozott.
Bár véglegesen csak 1997-ben vonult vissza a filmezéstől, élete második felében Lollobrigida csak a legritkábban alkotott emlékezeteset színésznőként. Sosem álltak tőle távol a meghökkentő döntések és szokások, például szívesen beszélt magáról egyes szám harmadik személyben, arról pedig évtizedeken át suttogtak, hogy a darázsderekát a bordái eltávolításának köszönhette. De milyen is legyen valaki, akiről a jellegzetes hajviselete nyomán elneveztek egy fodros salátát?
Fotósként interjúzott Fidel Castróval, hollywoodi sztárokról vagy éppen Olaszországról készített fényképeket (Az én Itáliám című album magyar kiadásban is megjelent 1973-ban). Visszatért a szobrászathoz, hozzáment az évtizedekkel fiatalabb vőlegényéhez, aztán közölte, hogy az nem is ő volt. Politikai kísérleteket tett, Antal Imrével és Vitray Tamással táncolt a Magyar Televízió szilveszteri műsorában 1972-ben, évtizedekkel később, 2005-ben pedig a budapesti Operabál vendége volt. Lollobrigida egy kicsit mindig álomvilágban élt és alkotott, azonban képes volt elhitetni a környezetével, hogy ez a valóság. És ez a karizma az, ami mára egyre ritkább kincs a filmvilágban.
.jpg)
