Perlaki Tamás a Premier extrái között található elemzésének egy pontján Ingmar Bergman Persona című filmjére utal: túl a tematikus közösségen – mindkét filmben egy súlyos lelki krízisen áteső színésznő áll a középpontban – John Cassavetes (1929–1989) hasonló módon kopírozza össze az asszony arcát fiatalkori (?), démonikus (?) énjével, mint ahogy a svéd rendező montírozza egymás mellé Elisabet és Alma nővér portréját.
Ugyanaz az ötlet, a kivitelezés azonban merőben eltérő, amelyben jól szemléltethető nemcsak a két rendező közötti stiláris különbség – erre egyébként már Bikácsy Gergely is felhívta a figyelmet egy korai tanulmányában (Filmkultúra, 1978/6.) –, hanem Cassavetes módszerének sajátossága is, nevezetesen az improvizációnak ható, cinéma direct-jellegű, ugyanakkor rendkívül alaposan felépített és pontosan kivitelezett színészi, operatőri és rendezői munka. Ami Cassavetes-nél „láthatatlan”, az Bergmannál nagyon is látható. A Persona esetében, amikor a két fél profil varratmentesen egymáshoz illeszkedik, nyilvánvalóan trükkről van szó, míg a Premierben vágás nélkül, „dokumentarista” módon kerül a kézikamera látóterébe a színésznő tükörképe helyén a kísértő fiatal lány arca. S ha ehhez hozzátesszük, hogy Cassavetes jószerével sohasem merészkedik a képzelet „más világába”, ezzel szemben az emberi kapcsolatokat – Ardai Zoltánnak a rendezőről szóló írása találó címével szólva – „a földi űrben” vizsgálja, akkor még szembetűnőbb a lelki történéseket azonos intenzitással és mélységben feltáró két művész eltérő módszertana.
Cassavetes-t, persze, nem Bergmanhoz vagy az európai modernizmushoz érdemes hasonlítgatni, s még csak nem is a New York-i függetlenekhez, hanem önmagához. S ebből a szempontból éppen a Premier a lelki szenvedést kissé szenvelgő módon bemutató, némileg túlbonyolított darab. A történet színházi közegben játszódik; a bemutatás előtt álló előadás a színésznő saját élethelyzetét is példázza; gyakran nem tudjuk, a filmet vagy a próbát látjuk-e. Tudatfilm, önreflexió – ezek a valóban modern eszközök inkább elvesznek a rendező művészetéből, semmint hozzátennének valamit. Az ő eredetisége a nyelvileg jóval kevésbé tolakodó, ám roppant tudatos formában rejlik. A cinéma direct mellett a neorealizmust szokták még vele kapcsolatosan emlegetni, amely meglehetősen furcsán hangozhat, hiszen történelmi–szociológiai aspektusa kevésbé van filmjeinek – a New York árnyai elsősorban nem a színes bőrűek társadalmi kitaszítottságáról, az Egy hatás alatt álló nő pedig nem a munkásosztály hétköznapjairól szól –, a „láthatatlan eszközök”, a „rendezés eltüntetése” szempontjából viszont joggal merülhet fel a neorealizmus poétikája. Mindezek a hatások tehát ott kavarognak az életműben, a végeredmény azonban mindezektől független teljesítmény. A függetlenség Cassavetes pályájának kulcsfogalma: független volt még a New York-i avantgárdtól is, akik annak rendje és módja szerint kitagadták, amikor a programfilmnek kikiáltott New York árnyaihoz hozzáforgatott még néhány jelenetet, s ezzel fölerősítette a történetmondást, valamint a stílus rovására nagyobb teret engedett a színészi játéknak.
Engedmény a függetlenek, avantgárd rögtönzés Hollywood szemében – Cassavetes magát hívatásos színésznek és amatőr filmesnek nevezte. Azon kevesek közé tartozott, akik ebben a skizofrén helyzetben teljesnek mondható, szuverén életművet tudtak létrehozni, szemben mondjuk Erich von Stroheimmel vagy Orson Welles-szel. Legkiválóbb munkáit a stúdiórendszeren kívül forgatta, hosszú éveken át, mostoha körülmények között, s a forgalmazási nehézségeket leküzdendő gyakran több változatban állította össze őket.
A Cinetel ötlemezes kiadása ezt a súlyos és független életművet reprezentálja, azaz nem tartalmazza sem a korai, sikertelen stúdiófilmeket (Késői blues, 1961; Egy gyermek vár, 1962), sem a kései, immár mind művészi, mind kereskedelmi szempontból sikeresebb darabokat (Glória, 1980; Szeretetáradat, 1983; Nagy baj, 1985). Szerepel viszont a válogatásban a forradalmian új elsőfilm, a New York árnyai (1959), a hosszú kihagyás után készült op. 2, az eredetileg 220 perces, majd bő kétórásra vágott Arcok (a lemezen természetesen az utóbbi verzió látható). Az Arcokkal induló nagy sorozatból a Férjek (1969) meg a Minnie és Moskowitz (1971) ugyan hiányzik, az Egy hatás alatt álló nő (1972) viszont jól reprezentálja e filmek legfontosabb motívumait és – Gena Rolands és Peter Falk személyében – a színészi alakítások nagyszerűségét. A válogatás utolsó két lemeze már az újabb stilizációs lehetőségeket kereső rendező törekvéseit mutatja be: az Egy kínai bukméker meggyilkolása (1976) a film noir, illetve a maffiafilm műfaji elemeit zilálja szét, míg a Premier a film a filmben (pontosabban színdarab a filmben) dramatikus játékterét használja fel. A kiadvány a filmelemzések mellett a szokásos extrákat tartalmazza (előzetesek, filmográfiák, fotógaléria); külön említést az Arcokhoz csatolt operatőri kommentár érdemel. (Cinetel Kft., 2005)
