Zurbó Dorottya és rendezőtársa, Arun Bhattarai filmje a Sundance-en kezdte meg pályafutását, és az ötévente sorra kerülő boldogságfelmérést tematizálja. Amber, egy kérdezőbiztos útján keresztül ismerkedhetünk meg boldog – és egy idő után úgy tűnik, hogy inkább kifejezetten boldogtalan, ám méltóságteljes – bhutáni emberekkel.
A Bruttó Nemzeti Boldogság Index (GNH, azaz Gross National Happiness) legutóbbi kimutatása szerint a bhutániak 93,6%-a boldog. A GNH több, mint turistacsalogató szlogen: holisztikus vezetési elv, amit a király talált ki a polgárok boldogságára, egy olyan mérőszám, amely a GDP alternatívája lett, és amelyet az ENSZ is elfogadott (igaz, emellett több indikátort is használnak a boldogság mérésére világszerte). Az index egy komplex mérési rendszert, szociológiai kérdőívet is takar, négy óráig tart a kitöltése. Ezen kívül szakpolitikai relevanciája is van: az összboldogság érdekében hoznak meg bizonyos döntéseket. Valcsicsák Zoltán, a Magyar-Bhutáni Társaság elnöke szerint ez a világon egyedülálló, és a fenntartható fejlődés érdekében példaértékű gazdaságpolitikai fejlesztésnek számít. Magában a filmben erről viszonylag kevés szó esik, a kontextus megértéséhez viszont hozzásegít bennünket. Az aprócska, 700 000 lakosú Bhutánban, a himalájai buddhista királyságban azonban nincs szó arról, hogy már mindenki elérkezett volna a nirvánába.
Hegyen-völgyön járva egy ízléses, natgeós turistafilmet is kapunk A boldogság ügynökével: bárhol is készül egy frontális kompozíció valamelyik szereplővel, biztos, hogy egyszerűsége és színhasználata miatt az Accidentally Wes Anderson-oldal jut majd eszünkbe. Ám a legtöbben mélyszegénységben, vagy ahhoz közeli állapotban élnek. Számukra már az is idilli, ha autóval közlekedő klasszikus, nukleáris családot látnak együtt, mondja el egy 17 éves lány, akinek erőszakos apja elment ugyan a családból, de az anya idült alkoholista, fűtésük alig van. Az ő boldogságindexe értelemszerűen alacsony: 4-es a tízes skálán, mindössze napi három órát tud aludni, mert folyamatosan ő tesz a napi túlélésért. Mégis, a keleti mentalitás révén magát a környezeténél kisebb rangúnak látja: „Azon tűnődöm, hogy egy olyan bánatos lélek, mint én, miért is született egy ilyen boldog országba.” Ezen a ponton nyugati szemmel ez kifejezetten szívfacsaró pillanat – és nem ez az egyetlen. A poligámiában élő, maximális boldogságindexű családfő például egy elnyomó energiavámpírt sejttet, amikor arra utal, hogy kiszolgáltatott helyzetben lévő fiatal nőket „emelt fel” magához. A helyzet feszültségét viszont jól oldja a feleségek kibeszélő köre, ahol arról beszélnek, milyen jó, hogy tudják támogatni egymást.
A film visszatérő képi megoldása, hogy kartotékszerűen látunk néhány elemet a szereplők objektív (vagyoni helyzet) és szubjektív (szorongásszint, elégedettség) mátrixából, pontszámmal együtt, majd végül az ebből átlagolt boldogságindexet. A főszereplőét, Amber Kuran Gurungét értelemszerűen a film végén: ő arról álmodik, hogy a király megadja neki az állampolgárságot, amire nepáliként eddig (szó szerint egy életen keresztül) hiába várt. Ez és a kora (túl van a negyvenen) szerinte az akadály, hogy nem kívánatos férjjelölt a randipiacon. Őt és nepáli származású családját kiskorában fosztották meg az állampolgárságtól a 90-es években, azóta alkalmi munkákból él. Amber talán akkor a legboldogabb, ha táncos videót készíthet a hegytetőn, vagy amikor léggitározik egy jót az autóban a kedvenc etnopop-számára.
Dechen egy bárban dolgozik énekes-táncosként. A transzneműség mellett anyagi nehézségek is sújtják őket, édesanyja rákos, nem meglepő, hogy alacsony boldogságindexet láthatunk a kiírásban. Ők is vigaszra lelnek egymás társaságában, az egyik legmeghittebb családi kapcsolat az övék. Egy erősebb karmahittel rendelkező megözvegyült férfi elégedettsége viszont magas. Hisz benne például, hogy elhunyt felesége lelkét részben viszontlátja újszülött unokájában. A spiritualitás – túlvilági élet jóslása, az igazi megtalálása – lépten-nyomon megjelenik a szereplők mindennapjaiban.
„Az én falumban nincs tévé, nekem az a tévé, hogy a legelésző állataimat nézem” – mondja egy falusi fiatal férfi. Alapvetően az a kép áll össze, hogy a nyomor dacára tényleg vannak túlélőtartalékaik a bhutániaknak, van levegőjük ahhoz, hogy a Himalája-nagyságú nehézségeiket boldog Sziszifuszokként másszák meg újra és újra, még akkor is, ha ez a boldogság nem biztos, hogy nyugati mércével mérendő, sőt. Simán lehet, hogy nagyobb lesz a boldogságindexe valakinek egy kecskével, mint sok lóerővel – ezt a konklúziót persze borítékoltuk. A film a maga visszafogottságában inkább a szívósság polifóniáját alkotja meg: a zárlat maga is egy közös zsolozsma, ahol a boldogság kereséséről tett vallomások összehangolódnak.
Hogy szenvedés létezik, nem spórolható meg – a buddhizmus alapállítása. A film talán ezekben a sorsokban, karakterekben jobban megmerítkezhetett volna, hogy alaposabban belelássunk az életükbe. A szereplők hegyi zárkózottságát valószínűleg nehéz volt megnyitni, nézőként azonban jobban vágytunk volna rá, hogy megismerjük őket, akár a maguk léggitározó mindennapiságukban. Akkor is, ha Buddha szerint az a helyes, hogy a vágyainktól mielőbb megszabaduljunk.
