A televíziók műsorából nálunk is jól ismert filmsorozat, a Lars von Trier által rendezett The Kingdom egyik főszereplőjével, a német származású Udo Kierrel a kolozsvári Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál egyik szünetében beszélgettünk. A színész elmesélte, hogy inkább zsűritagként jár fesztiválokra, nemrég például Koppenhágában és Locarnóban zsűrizett, idén Kolozsváron viszont saját kedvtelésből nézett filmeket. Most azonban a két The Kingdom-sorozat maratoni vetítésének visszhangját is fesztiválhangulatba oltva érzékelhette.
A legnagyobb rendezőkkel dolgozott együtt – köztük Fassbinderrel, Andy Warhollal, Wim Wendersszel, Lars von Trierrel –, a közönség mégis elsősorban horrorfilmek hőseként tartja számon. Hogyan lehetséges ez?
Úgy gondolom, ezekre a filmekre emlékeznek a leginkább. Egy Wenders-filmben rendezőt, egy Herzog-filmben Berlin 1936-os rendőrfőnökét játszottam, Gus van Sant filmjében átlagos német autókereskedőt alakítottam, Fassbinder filmjeiben fodrász, máskor meg csak terrorista voltam… Az emberek viszont főleg a horrorra emlékeznek, talán a Frankenstein-szerep miatt, ami tulajdonképpen az első ilyen filmem volt, és ez nagyon érdekes. Sokaknak tetszett a The Kingdom, és mindannyian az ördögről beszéltek. Odajönnek hozzám, és azt mondják: láttuk a filmed, és olyan gonosz vagy benne! Tényleg én játszottam az ördögöt és az ördög gyermekét a filmben, de nem mondhatom, hogy gonosz voltam. Ha a magánéletemben választanom kellene, hogy egy ördöggel vagy egy angyallal éljem le az életemet, akkor mindenképpen az ördögöt választanám. Ha egy angyallal kártyáznál például, akkor az sosem csalna, sosem lehetne vele vitatkozni – de ha egy ördöggel játszanék…!
Színészként számomra nagyon érdekes, hogy ennyi különféle szerepet megeleveníthetek. Az internet többet tud rólam, mint én saját magamról, azt állítja, hogy 170 filmben játszottam – hát én nem számolom őket, természetesen… Nyilvánvaló, hogy ezek közül a horrorfilmekre emlékeznek a legélénkebben az emberek, ami jó. Játszottam az ördögöt, Drakulát, Frankensteint, Hasfelmetsző Jacket – még csak farkasembert nem játszottam, ez még hátravan. A következő szerepemben vámpír leszek Izlandon, egy olyan városban, ahol sosincs nappali világosság. Így vámpírként nem kell az éjfélre várnom, már korán reggel vagy reggeli után is megtámadhatom az embereket – és ez nagyszerű. [Nevet.] Reggeli után még éhes vagy, és megtámadod az embereket – ha épp egy szűzlány vérét kívánod meg, csak kilépsz a házból és támadsz…!
Amikor egy szerepre készül, hogyan közelíti meg a karaktert?
Hogyha Nietzschét, Freudot vagy Einsteint játszanám, akkor készülnöm kellene, de egy vámpírfilmhez vagy egy ördögszerepre nem szükséges. Van egy forgatókönyv, én csak beleélem magam a történetbe, átadom magam a szerepnek. Talán hozzáadok néhány saját ötletet, de alapvetően a rendező és a forgatókönyvíró mondja meg, hogy mit kell tennem.
Igényelnek-e másfajta megközelítést a hollywoodi filmek, mint az európaiak?
Ez nagyon egyszerű, Hollywoodban filmipar van (Európában nem igazán beszélhetünk iparról), én viszont gyári munkás vagyok. Ha én nem működöm rendesen, akkor valaki mást vesznek fel helyettem. A filmkészítés fény és árnyék. Hollywoodban, és általában az amerikai filmben az árnyékok hosszabbak. Én mindkettőt szeretem csinálni. Szeretek kommerszfilmben játszani, mert az ilyen filmek bejárják a világot, és ezáltal olyan hírnévre teszek szert, hogy a nevem fiatal független filmesek munkáihoz is adhatom, ha tetszik az ötletük – mert ők így könnyebben kapnak pénzt a filmtervük megvalósításához. Mindkettőt szeretem. Nem tudnék mindig ostoba kommerszfilmeket csinálni, de csak művészfilmeket sem.
Közeli barátság fűzte Fassbinderhez. Ez megkönnyítette, vagy megnehezítette az együttműködést, a közös munkát?
A barátságunk akkor kezdődött, amikor ő tizenöt és fél éves volt, én meg tizenhat, és amikor egyikünknek sem járt a fejében, hogy filmet csináljon, amikor csak élveztük, hogy élünk és tanulgattunk a környezetünkről. Sokkal később kezdtünk együtt dolgozni. Én Angliába mentem iskolába, ő Münchenbe. Belevágott a filmkészítésbe. Egyszer olvastam róla egy kétoldalas újságcikket a Stern magazinban, a fényképe felett A zseni és az alkoholista címmel, s eszembe jutott, hogy régóta ismerem. Aztán találkoztunk, és el is kezdtünk együtt dolgozni; az első film a Bolwieser volt (angol címe a The Stationmaster’s Wife). Több filmet készítettünk együtt, aztán a Lola után elegem lett, és többet nem akartam vele dolgozni. Nem vagyok az a fajta ember, aki leragad egy rendezőnél. Például nem akarok kizárólag ezentúl csak Lars von Trierrel filmet csinálni, más, fiatal rendezőkkel is szeretnék dolgozni, és nyilvánvalóan nem mehetek vissza. Sosem voltam része egy ún. családnak, mint amilyenről Andy Warhol beszél a The Factoryben.
Játszott Bódy Gábor filmjeiben is…
Igen, két tévéfilmet készítettünk, a Katonákat és Brecht Krétakörét. Aztán egy kísérleti filmet, és végül a Nárcisz és Psychét, ami nagyszerű tapasztalat volt, mert egy évig forgattuk, és ez izgalmasan hosszú idő volt mentálisan és fizikailag is ugyanazzal a témával foglalkozni. Más filmről szó sem lehetett közben, mert a Psyché annyira mélyreható, és Gábor számára is nagyon fontos mű volt. Én nagyon szerettem játszani benne, és jól éreztem magam közben… Nagyszerű film volt… néha-néha fesztiválokon viszontlátom, és még mindig jó filmnek tartom!
Ennyi filmmel a háta mögött vannak-e még szerepálmai, vagy inkább úgy érzi, mindent eljátszott már, amit igazán akart?
Természetesen vannak szerepálmaim, különben többé nem dolgoznék! Persze, hogy remélem, hogy David Lynch felhív holnap, és azt mondja, hogy gyere, csináljunk egy filmet, vagy Cronenberg, vagy… Sosem tudhatod. Épp most fejeztünk be egy remake-et Fritz Lang M-jéről Bulgáriában, és én játszottam Peter Lorre szerepét, aki az egyik kedvenc régi színészem, és nem tudom, hogy a film elég jó lett-e – sosem lehet előre tudni. Szóval van egy csomó álmom... kertészt játszani, vagy gyilkost, vagy valakit, aki fákat gyilkol – nem is tudom. Szerintem ha egy színész megszűnik álmodni, akkor megszűnik létezni is.
(Fordította Buzogány Klára)
