Már évek óta rendszeres látogatója vagyok az Edinburgh-i Nemzetközi Filmfesztiválnak, amely nem csak a gyönyörű helyszínével, de változatos programjával és barátságos hangulatával is évről évre elvarázsol, és ami nélkül már el sem tudnám képzelni az augusztust. 2001-ben a fesztivál addigi művészeti igazgatója, Lizzie Francke átadta a stafétabotot az ausztrál származású Shane Danielsennek, aki sok tekintetben hozott változást a fesztivál számára.
Változatos étrend
Bár az új igazgató a fesztivál addig tizennégy napos eseménysorozatát tizenegy naposra csökkentette, a változatos és merészen összeválogatott program kárpótol mindenkit az elvesztett napokért. Hirtelen felszaporodtak ugyanis a kis országokból érkező és kevésbé ismert alkotók filmjei, amelyek lehet, hogy a fesztiválon kívül soha nem kerülnek a nagyközönség elé, ráadásul szép számmal akadnak olyan „botrányszagú”, provokatív filmek a programban, amelyeket sok más fesztivál nem mer bevenni a válogatásba. Mindemellett az új művészeti igazgató rendkívül megközelíthető, bárkivel bármikor szívesen beszélget, és még az olyan, kis országokból jövő újságíróknak is szívesen ad interjút, mint jómagam. Tavaly a fesztivál Jancsó-retrospektívje kapcsán beszélgettem vele, idén pedig szívesen mesélt a program összeállításának örömeiről és gondjairól. Mindenek előtt azonban álljon itt egy részlet a fesztivál katalógusában megjelent előszavából, amely egyben az idei eseménysorozat manifesztója.
„Imádjuk a mozit, olyannyira, hogy mindent akarunk: a több millió dolláros kasszasikert és a kis stábbal készített francia filmet, a vontatott tajvani művészfilmet és a pengeéles tinikomédiát... Evil Dead és Notting Hill. Az étvágyunk kielégíthetetlen, és az ízlésünk széles skálán mozog; nem szűkülünk le egyfajta filmgyártási stílusra vagy egy országra. Demokratikusak vagyunk, mert annak kell lennünk: az igazság az, hogy a jó filmek sokféle formában léteznek, és sok helyről érkeznek – ezek némelyike eléggé meglepő. Ki tudná például elképzelni, hogy az El nem mondott botránnyal (Je-yong Lee: Scandal: Joseon namnyeo sangyeoljisa) Dél-Korea elkészítette a maga Veszedelmes viszonyok feldolgozását, amely sokkal bujább, érzékibb és lenyűgözőbb, mint a John Malkovich és Glenn Close klasszikus? Ki várna Iránból olyan fekete komédiát, mint a Keserű álom (Mohsen Amiryoussefi: Khab é Talkh)? Vagy lendületes ifjúsági mozit Kazahsztánból, mint a Kis emberek (Nariman Turebayev: Malen’kie Ljudi)? Ezek a filmek igenis léteznek, és megérdemlik, hogy megnézzék őket – nem kevésbé, mint angol vagy amerikai versenytársaik –, hogy közönségre találjanak, és hogy kincsként őrizzük őket. Ez az igazi célja ennek a fesztiválnak és az, hogy lehetőségeket kínáljon, hogy felnyissa a szemünket, szélesítse a látókörünket, és remélhetőleg fokozza az étvágyunkat, olyanynyira, hogy amikor a tizenegy napnak vége, megmaradjon a csillapíthatatlan sóvárgás.”
A meglepetések éve
Az idei programmal kapcsolatban mindenek előtt a meglepetést hangsúlyozta, idén ugyanis elmaradt a már megszokott szervezőtematika, amely köré a filmek csoportosultak, és a program leginkább a meglepetések és a változatosság jegyében állt össze. „2004 a meglepetések éve volt, mert a legkülönbözőbb, filmgyártásukról kevésbé ismert országokból érkeztek a legkülönfélébb és sokszor legmeglepőbb műfajú filmek, olyanok, amelyeket legmerészebb álmainkban sem vártunk volna. Itt tényleg minden megvan. Ez az eddigi legerősebb program, már ami az én működésem alatt összeállt. Az idei különösen jó év volt az ázsiai mozi számára, amely a programban szereplő filmek többségét adja, de a brit filmgyártásra sem lehet panasz, mert a mostani válogatás jól bizonyítja, hogy itt is készülnek változatos és értékes alkotások.” Ez utóbbi megjegyzés egyben válasz volt Quentin Tarantino Cannes-ban elhangzott megjegyzésére is, miszerint „minden igazán egészséges filmkultúra készít mindenféle filmet.” Talán ez a program bizonyítja, hogy a brit filmkultúra is egy ilyen egészséges filmkultúrának számít. (Egyébként ez a kijelentés olyannyira vitaindítónak bizonyult, hogy ez lett az egyik panelbeszélgetésnek a kiindulópontja, amelynek címe Mennyire egészséges a brit filmkultúra? volt, és a panel tagjai között szerepeltek producerek, produkciós cégek vezetői, kritikusok és filmforgalmazó cégek vezetői.) Talán az egyedüli, ami hiányzik az idei programból, az a multiplexek nagy költségvetésű hollywoodi sikerfilmjei. (Helyette volt viszont néhány minimális költségvetéssel készült amerikai független film.) „Ez [a program] a komoly mozi elkötelezettjeinek szól.”
Az idei fesztiválon egyébként 280 esemény zajlott, több mint 80 film került vetítésre, amelyek 27 országból érkeztek, és hatnak közülük itt volt a világpremierje. „Én magam 20 országban jártam az elmúlt évben, és 11 fesztiválon vettem részt. Természetesen vannak, akik segítenek a program összeállításában, hiszen nem lehetek ott mindenütt. Van, aki a zenei videókra, a rövidfilmekre vagy éppen a dokumentumfilmekre stb. specializálódott.” Arra a kérdésre, hogy mely fesztiválokra jár, elmondta, hogy szereti a nagy fesztiválokat, mint Velence, Torontó, Cannes, de szívesen megy Berlinbe, Rotterdamba és Cottbus-be is. Mindemellett fontosnak tartja a kisebb volumenű nemzeti filmheteket, mint például a Magyar Filmszemlét, ahol egy ország éves filmtermése vonul fel. Igazi gyöngyszemekre lehet itt lelni, olyanokra, amelyek másképp szinte biztosan nem jutnának el az edinburgh-i közönséghez.
Ha nemcsak öncélú polgárpukkasztás
Elődjével ellentétben Danielsen szívesen válogat olyan alkotók filmjeiből, akiknek a neve talán nem cseng ismerősen a nagyközönség számára. Bár három év nem sok idő, neki mégis sikerült bizonyítania (amit az idei, minden eddigi rekordot megdöntő nézőszám is alátámaszt), hogy megéri kockáztatni. „Bár az új tehetségek bemutatására a Rosebud szekció specializálódott, mégis azt szeretném, hogy a fesztivál többi szekciójában is olyan alkotások szerepeljenek, amelyek segítségével a közönség (újra)felfedezhet magának egy-egy alkotót vagy színészt. A fesztiválra járó közönség szerintem sokkal nyitottabb az átlagos moziba járó közönségnél, főként, aki Edinburgh-ba jön, hiszen az tudja jól, hogy ez nem a nagy sztárok, a csillogás és a biztos befutónak számító, nagy filmek fesztiválja. Edinburgh mindig is a felfedezések fesztiválja volt. Ezért merek olyan filmeket válogatni a programba, amelyek különböző okokból kifolyólag talán soha nem kerülnek forgalmazásra.”
Mint minden évben, így az idén is volt néhány meglehetősen provokatív alkotás a programban, gondoljunk csak Catherine Breillat új filmjére, A pokol anatómiájára (Anatomie de l’enfer), C. S. Leigh Folyamatára (Process), vagy a leginkább politikai szempontból vitatható Antonia Bird-filmre, a Hamburgi cellára (Hamburg Cell), vagy Jehane Noujaim dokumentumfilmjére, a Kontroll szobára (Control Room). „Sokszor szándékosan választok olyan filmeket a programba, amelyek vagy tartalmuknál, vagy ábrázolásmódjuknál fogva provokatívak. Szeretem azokat a filmeket, amelyek alkotói megpróbálják a konvenciók határait egyre kijjebb tolni, és amelyek kihívást jelentenek a nézők számára, de csak akkor, ha mindez intellektuális tartalommal, igazi mondanivalóval is párosul. Ebben az esetben szívesen tűzök műsorra felkavaró vagy botrányos alkotásokat, még akkor is, ha tudom, hogy ez megosztja a közönséget, mert hiszek abban, hogy küzdenünk kell a bemerevedett társadalmi konvenciók és a nyárspolgári magatartás ellen. Ráadásul egy fesztivál szerintem kiváló alkalom a közönség formálására. Aki fesztiválra megy, el is várja, hogy olyan filmeket lásson, amelyek kihívást jelentenek, amelyeket nehezebb megfejteni, vagy amelyek sokkolhatnak. Igen, valóban vannak olyan filmek, amelyek megkérdőjelezhetik, mi is a mozi, miről is kell szólnia és azt, hogy meddig is lehet elmenni, például az erőszak, a nyers brutalitás ábrázolásában, de ha mindehhez tartalom is párosul, és nem csak öncélú polgárpukkasztásról van szó, akkor szívesen mutatom be őket.”
Arra, hogy neki személy szerint melyik a kedvenc része a programban, elmondta, hogy leginkább a retrospektív vetítések összeállítását szereti. „Amikor 2000-ben a fesztiválhoz kerültem, ez volt az első ténykedésem, akkor a Max Ophüls retrospektívet állítottam össze, majd a következő évben a japán Ichikawa Jun filmjei következtek, és tavaly Jancsó Miklós.” Akkor egyébként éppen azzal kapcsolatban kérdeztem, hogy miért pont Jancsóra esett a választása, mire Danielsen elmondta, hogy „olyan rendezőket szeretnék itt reflektorfénybe hozni, akik valamilyen szempontból háttérbe szorultak, feledésbe merültek, vagy talán nem kapnak akkora elismerést és megbecsülést, amekkorát megérdemelnének.
Szándékosan keresek olyan alkotókat, akik – szerintem méltatlanul – háttérbe szorultak, vagy hazájukon kívül kevésbé ismertek. Éppen ezért gyakran járok kisebb filmes rendezvényekre, filmnapokra szerte a világban, ahol igazi gyöngyszemeket fedezhetek fel. Az elmúlt körülbelül hét évben rendszeres látogatója voltam a Magyar Filmszemlének is, ahol módomban állt megismerni az ország filmtermését. Jancsót igazi rendezőóriásnak tartom, aki sajnos hazáján kívül kevésbé ismert, főleg a fiatalabb közönség számára. Ezen szerettem volna változtatni azzal, hogy a szerintem legkiemelkedőbb hat filmjét műsorra tűztem.” Idén az olasz Valerio Zurlinin volt a sor, akit még a mozirajongók sem nagyon ismernek. Zurlini Antonioni és Pasolini kortársa volt. „Bár nem hagyott ránk sok filmet, azok megérdemlik, hogy a közönség megismerje őket. Hibátlanul megszerkesztett filmekről van szó, amelyekben olyan sztárok szerepelnek, mint Claudia Cardinale, Alain Delon, Marcello Mastroianni, Philippe Noiret, Max von Sydow, vagy Jean-Louis Trintignant.”
Kevesebb csillogás, több élmény
Szintén az ő művészeti igazgatósága alatt, pontosabban tavaly indult a Black Box szekció, amely kifejezetten a kísérleti filmek bemutatására irányul. Szerinte ugyanis komoly probléma, hogy „manapság a nézők nagyon ellustultak, túlságosan hozzászoktak a hollywoodi történetek gördülékenységéhez, könnyen értelmezhető és könnyen emészthető jellegéhez, és többnyire elutasítóan viselkednek azokkal a filmekkel szemben, amelyek próbára teszik a jól megszokott, passzív nézői magatartást.” Ezért is örül, hogy 2003-ban bemutathatta a Cremaster Cycle-t, amelynek az egyes részei a 20-as évek experimentalista törekvéseit idézik, és amihez hasonlót nem mindennap látni a mozikban. Az idén pedig olyan alkotások szerepeltek itt, mint például a New York-i underground filmes, Jem Cohen Chain című filmje, amelyet több, mint hat éven át forgatott.
A nagyközönség és általában a felületes szemlélők is a sztárok jelenléte alapján rangsorolják a fesztiválokat, ebből a szempontból sajnos Edinburgh meglehetősen hátul kullog. Elkerülhetetlen tehát a kérdés, amit a sajtó oly sokszor nekiszegez, hogy miért is nincs több sztár Edinburgh-ban. „A sztárok engem teljesen hidegen hagynak, sőt, leginkább szükségtelen rossznak tartom őket. Bár a sajtó és a nagyközönség is rendszeresen felrója nekem, hogy miért nem jön több sztár Edinburgh-ba, ez engem nem nagyon érdekel. Számomra az a fontos, hogy a fesztivál a kreatív emberek szalonja legyen, olyan hely, ahol megismerkedhetnek, ötleteket cserélhetnek, vitatkozhatnak. Ahol össze lehet hozni a színészeket, rendezőket, producereket, és sosem lehet tudni, egy-egy ilyen találkozás mit hozhat a jövőben. Az edinburgh-i fesztivál már lassacskán hatvan éves múltra tekint vissza, és elég sok rangos támogatónk van, mégis vannak nálunk jóval módosabb fesztiválok, nagyobb költségvetéssel, több csillogással. Nem mindig engedhetjük meg magunknak, hogy annyi filmest, producert és színészt lássunk vendégül, amenynyit szeretnénk, de azért legnagyobb örömünkre általában mindig van valaki a stábból, aki beszéljen a filmről, és válaszoljon a nézők kérdéseire.”
Azért a BAFTA és a Reel Life interjúk minden évben meglepik néhány illusztris vendéggel a közönséget. „Igen, ezek a bejátszással tarkított interjúk mindig is nagy népszerűségnek örvendtek, azonban itt sem sztárok szerepelnek, hanem elsősorban rendezők, továbbá forgatókönyvírók, operatőrök, zeneszerzők és színészek, de volt már itt híres vágó is, mint Ann Coates. Kreatív emberek, akik szívesen beszélnek alkotásaikról és az alkotófolyamatokról, a közönség pedig érdeklődéssel hallgatja, mi is zajlik egy-egy mű születésének hátterében. Sok megható és önfeledt pillanatot köszönhet ezeknek a beszélgetéseknek a fesztivál.”
Arra a kérdésre, hogy milyen nehézségek adódhatnak, Danielsen elmondta, hogy „szinte minden előfordulhat, hiszen ahol emberek dolgoznak, ott mindig becsúszhat valami, a technikáról nem is beszélve, amely sokszor megtréfált bennünket. A magam részéről én mindig arra bíztatom a kollégáimat, hogy ha valami elromlik, próbálják meg mielőbb helyrehozni, de ne görcsöljenek rajta. Mindenki követ el hibákat, tehát az a legjobb, ha humorral kezeljük az ilyen helyzeteket.” Az idén például az okozott gondot, hogy alig pár nappal a fesztivál megkezdése előtt kiderült, hogy a zárófilmnek szánt 2046 című Wong Kar-wai alkotás jelenleg nem létezik vetíthető változatban. Rendezője ugyanis annyira nem volt megelégedve vele, hogy nekilátott újravágni az egészet. „Persze veszteség számunkra, de szerencsére van olyan film a tarsolyunkban (az El nem mondott botrány), amely méltó beugró a 2046 helyére.”
Elkerülhetetlen a kérdés, hogy milyen az edinburgh-i fesztivál viszonya a többi fesztivállal. „Vannak olyanok, amelyekkel kiváló és van, amelyekkel kevésbé jó. Természetesen mindig van versengés a fesztiválok között bizonyos filmekért, még akkor is, ha Edinburgh egy kicsit kilóg a nagy fesztiválok sorából abból a szempontból, hogy a mi programunkat nem a díjakért való versengés határozza meg. Mindinkább azon igyekszünk, hogy az adott év filmtermésének a legjavát hozzuk el a közönségnek.”
Végezetül pedig, mivel jól ismeri a magyar filmtermést (és a magyar irodalmat is, hiszen sokat olvasott Esterházytól és Máraitól), kíváncsi voltam, melyek a számára legkedvesebb alkotások, mire habozás nélkül Gaál István Magasiskola című filmjét nevezte meg. De elmondta, hogy nagyon tetszenek neki Tarr Béla (különösképpen a Sátántangó) vagy a fiatalok közül Mundruczó Kornél filmjei is, ez utóbbit generációja legtehetségesebb alkotójának tartja, és nagy öröm volt számára az edinburgh-i közönség elé vinni tavaly a Szép napok című filmjét. Szintén nagy öröm volt számára az idén bemutatni Antal Nimród Kontrollját, amelynek talán végképp sikerül bizonyítania, hogy nem csak a lassan mozgó, borús művészfilm az, ami felirattal érkezik, és Janisch Attila Másnap című filmjét, amiért eléggé meg kellett dolgoznia. „Még februárban láttam Magyarországon a Kontrollal együtt, és rögtön tudtam, hogy ez az a két film, ami kell nekem. A Kontrollal nem is volt gond, de Attila filmjéért London is versenyzett, így nem kis erőfeszítésembe került, hogy rábeszéljem, hogy nekünk adja a filmet. Mikor meghallottam a döntését, szabályos ujjongásba törtem ki az irodában. Ráadásul az egész megkoronázásaképpen megkaptam Tarr Béla egyik rövidfilmjét is, amely a kísérleti filmek szekciójában került műsorra. Ennél többet, azt hiszem, nem is kívánhattam.”
