A VideoPontes stúdió ötlete tíz évvel ezelőtt született, Marius Tabacu és Maksay Ágnes kezdeményezésére. Maksay Ágnessel beszélgettünk arról, ami a Soros Alapítvány által kiírt pályázat (1992) megnyerése után történt.
Milyen célból született a VideoPontes?
Maksay Ágnes: Szerettünk volna létrehozni egy olyan videodokumentációs stúdiót, amivel archiválni tudunk mindent, ami a második világháborút követően történt Romániában. Megszólaltatni az embereket, visszaemlékezni arra a korra, illetve minél hűebben rögzíteni azt, ami 1989 után itt történt: milyen volt az emberek hangulata, milyen képet alkottak a kisebbségiek s a többségiek egymásról. Ez volt az egyik vezérfonalunk a stúdió létrehozásakor, ezt jelzi a megnevezésünk is: VideoPontes (a latin pontes jelentése: híd). Úgy képzeltük, hogy ez a stúdió a hidat fogja építeni a kisebbség és a többség, a múlt és a jelen, esetleg a jövő között. Szándékunk az volt, hogy olyan dokumentumfilmeket és olyan videoadattárat hozzunk létre, amit majd tizenöt-húsz-huszonöt vagy száz év múlva is használni lehet, s valóban használnak is majd az emberek.
Melyek az első nyomai ennek a tevékenységnek?
Legelső filmünk, az Élő ítéletek már abban az évben el is készült, Xantus Gábor volt az operatőre. Ez egy 45 perces dokumentumfilm, amelyben arra kerestünk választ, hogy milyennek látják a románok a magyarokat, és milyennek a magyarok a románokat; rögtön a „forradalom” és a márciusi marosvásárhelyi események után, szóval amikor nagyon kiélezett volt a hangulat. Egy nagyon izgalmas dokumentumfilm kerekedett belőle, amit aztán a Magyar Televízió meg is vett – az ő megrendelésére készítettük – és filmfesztiválokon is bemutattuk.
Ez volt a kezdet. Rá egy évre következett második dokumentumfilmünk, a romániai földbirtokosság végnapjait bemutató Címerek golgotája, egy kétszer ötven perces dokumentumfilm. Ez is és az első filmünk is két nyelven készült, tehát a románok románul szólaltak meg, a magyarok magyarul, és mindig feliratoztuk, hogy románok-magyarok egyaránt érthessék, nézhessék. Ennek az operatőre már Kötő Zsolt volt, ő volt az első operatőr, aki a csapatunkhoz szegődött. Amikor megalapítottuk a stúdiót, Virgil Andrei Mîtă dolgozott velünk. Vele két filmecskét csináltunk, a kolozsvári Református Kollégium és a székelyudvarhelyi Katolikus (ma: Tamási Áron) Gimnázium történetéről, de sajnálatos módon stúdiónk megalapítása után másfél évvel Mîtă meghalt, ezután érkezett Kötő Zsolt. Utána került csapatunkba Ugron Gábor, aki egy rendkívül tehetséges fiatalember volt, rengeteg kisebb riportot, interjút és természetfilmet készítettünk vele, mert megszállotja volt a természetnek és a barlangászainak. A legnagyobb film, amit leforgatott, de már nem tudott bevágni, a Máramaros-körzet című dokumentumfilm, amely azt mutatja be, hogyan éltek és élnek egymás mellett vagy együtt a különböző nemzetiségek Máramarosszigeten és környékén. A film rendezője Marius Tabacu volt, és végül Kötő Zsolt vágta be, mert Ugron Gábor is távozott az élők sorából, egy barlangászbaleset miatt. Ugron után került a csapatba Erdős Zsigmond, aki már öt éve oszlopos tagnak számít. Az ő nevéhez kötődik a 2001-ben készített Nyolcvan facsavar, avagy a Kolozsvári Képzőművészeti Múzeum története. Amit még kiemelnék munkáinkból, az a Wass Albert-portréfilm, A látó ember. Halála előtt egy hónappal jártunk nála floridai otthonában, és az ő visszaemlékezései alapján készült ez a portréfilm. A Kalotaszeg Kalendárium 2000-ben készült, és Kalotaszeg hétköznapjait és ünnepeit mutatja be.
Jelenleg min dolgoznak?
Most készítünk egy Benkő Samu-portréfilmet és egy dokumentumműsort az idén kétszáz éves Teleki Tékáról; előkészületben van egy nagyszabású dokumentumfilm az aradi szabadságszobor történetéről, és még számtalan tervünk vár megvalósulásra.
A dokumentumfilmeken kívül mással is foglalkoznak?
Ez az a irány, ami tulajdonképpen a VideoPontes stúdió jövője, amitől reméljük, hogy meg fogunk maradni. De természetesen nem tudtuk – és nem is akartuk – kivonni magunkat a napi aktualitásokból, hiszen ebben élünk, és úgy érezzük, ha már megvan ez a felszerelés és lehetőség, akkor csinálnunk kell. Évek óta tudósítjuk a Dunát, az RTV magyar adását, és már vagy két éve a Magyar Televízióval is szorosabb kapcsolatban vagyunk. Híradókat, napi tudósításokat, kisriportokat készítünk, ezeket részben mi ajánljuk, és ők megrendelik, részben pedig műsorfüggően kérnek, rendelnek tőlünk. Tavaly az Illyés Alapítványnak volt egy nagy pályázati kiírása, akkor sikerült egy óriásit lépni előre. Most már egy háromkamerás stúdióval rendelkezünk, s ami a legfontosabb: optikai szálon keresztül összeköttetésben vagyunk a magyar közszolgálati televíziókkal, és a nap bármelyik pillanatában élőben be tudunk kapcsolódni a közszolgálati tévék műsoraiba, illetve a tudósításokat, a híradós anyagokat naprakészen, azonnal át tudjuk játszani. Havonta ötször-hatszor kapcsolódunk be élőben a műsoraikba. Amit még szeretnénk elérni, hogy önálló műsorokat kaphassunk a magyar közszogálati médiában, legalább havonta kétszer-háromszor, úgy, hogy az erdélyi nézők tudják: akkor minket nézhetnek, erdélyi témában, a mi szájunk íze szerint, nem „átfűszerezve” a budapesti meglátásnak megfelelően. Erre nagy esélyeink vannak, és reméljük, hogy ősszel, amikor változik a Duna Televízió struktúrája, már ennek a beindulásáról is beszámolhatunk.
Ha már szóba került az átfűszerezés: mennyire szólnak bele Magyarországról abba, amit a VideoPontesnél forgatnak?
A dokumentumfilmek meg az önálló műsorok pályázati alapon készülnek, az ember leírja, hogy mit szeretne, és ha a pályázaton nyertesnek kerül ki, és megkapja a támogatást, akkor utána a filmet el kell készítenie. A híradóba se nyúlnak bele, a kérdés csak az, hogy mit rendelnek meg. Már évek óta az történik, hogy inkább a negatív, a szenzációhajhász dolgokra harapnak rá, erről szeretnek hallani, mi pedig gyakran másról is szeretnénk tudósítani. Tehát nagyon gyakran olyan kérések vannak, hogy a cigányok helyzete Romániában, hogy a román koldusok megszállják egész Európát, szegénység, nyomor... Millió olyan dolog van, amit még el lehet és el szeretnénk mondani, és amiről többet szeretnénk beszélni. De nagy gondok nincsenek. Nagyon jó az együttműködés közöttünk, és ha valakinek, akkor a Duna Televíziónak és a Magyar Televíziónak a határon túli műsorai nagyon sokat tettek azért, hogy jelen legyünk a mindennapokban a médiában, és a magyar közvélemény is integráljon minket, és érezze, hogy egy nemzet vagyunk.
A napi munka mellett hogyan marad idő dokumentumfilmek készítésére?
Ezt nagyon nehéz egyeztetni, de muszáj maradnia. Jelenleg tizenegy ember jelenti a VideoPontes stúdiót. Négy szerkesztő, négy operatőr, egy hangmérnök, egy gazdasági vezető, de nagyobb dokumentumfilmeket csak Marius meg én szoktunk készíteni, pedig nagyon bíztatjuk a kollégákat is. De ők valóban abban a helyzetben vannak, hogy nem jut idejük rá. Még fiatalok, és a tudósítások, híradók nagyon lekötik őket, még nem mertek kilépni ebből, pedig nagyon remélem, hogy fognak ők is nagyobb műsorokat és dokumentumfilmeket készíteni.
Merre tovább?
Most, hogy kibővültünk, és kezdtük megismerni az új helyzetünket, ősszel eltökélt szándékunk fölvenni a kapcsolatot a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem újságírói szakának hallgatóival, és fölajánlani, hogy jöhetnek hozzánk szakmai gyakorlatra. Szívesen látjuk őket, nekünk is szükségünk van az utánpótlásra. Szeretnénk kialakítani egy kis műhelyt is, ahova magyarországi rendezőket, stúdióvezetőket hívhatnánk meg, hogy bemutassák filmjeiket, illetve a diákok saját filmjeinket is megnézhetnék, amelyeket meg is lehetne vitatni.
A FiloTheos egyházi alapítású stúdió, a kolozsvári Szent Mihály plébánia tulajdonában van. Az alapítás gondolata Czirják Árpád kanonok nevéhez fűződik, aki Xantus Gábor operatőr-rendező segítségét kérte a terv megvalósításához. A stúdió, amely gyártó is és utómunka-stúdió is, 1997-re vált működőképessé. Abban az időben nagyon korszerűnek számító Beta vonalon lehetett itt dolgozni, ilyen technika akkoriban csak a televízióban létezett. Schneider Tibor 2000 óta dolgozik a FiloTheosnál, operatőrként és vágóként. Vele beszélgettünk a stúdió múltjáról és jelenéről.
Milyen filmek készülnek a FiloTheosnál?
Schneider Tibor: Mivel ez egyházi alapítású stúdió, elsődleges feladatunk a fontos egyházi események rögzítése, és emellett olyan dokumentumfilmek készítése, amelyek az erdélyi magyar kulturális életből inspirálódnak. Az intézménynek három szakasza volt, ezt mindig a stúdióvezető személye határozta meg. 1997-től 2000-ig Xantus Gábor vezette, és két munkatársa volt, Szakács István, aki azóta ismert videoanimációs szakember lett, és Radnay István, aki egy nagyon jó számítógépes szakember. Két jelentős munka készült Xantus Gábor rendezésében, egyik a csíksomlyói kegytemplomról, másik a gyulafehérvári székesegyházról. Ezeket kiadták műsoros kazettán is, és terjesztették egyházi berkekben, könyvesboltokban, tehát a stúdió igyekezett nem csak a televízióban megjelenni, önálló marketingtevékenységet is folytatott. Persze emellett több televíziós munka, rövid riport is készült. A stúdiót 2000-ben átvette Sas Péter magyarországi egyház- és művelődéstörténész. Az ő ideje alatt kerültünk ide Tarkanyi Jánossal. Ekkoriban az egyházi események rögzítése mellett tíznél több hét-nyolc perces dokumentumfilmet készítettünk egyházi és más jellegű műtárgyakról. A sorozat címe Erdély kincsei volt. A harmadik, jelenlegi szakaszban Józsa T. István esztéta a stúdióigazgató, a műszaki személyzet pedig változatlan. Ő úgy képzeli el az egyházi dokumentációval párhuzamosan a stúdió profilját, hogy művészportrékkal foglalkozzunk, el is készült egy félórás Kusztos Endre-portréfilm. Tervbe van véve egy-egy portré Jakobovits Miklósról, Sipos Lászlóról és Orth Istvánról.
Hogyan tartja fenn magát a stúdió?
Hogy a stúdió önellátó legyen, utómunkát biztosítunk a Román Televízió magyar szerkesztőségének, ami azt jelenti, hogy a stúdió hetente egyszer a szerkesztőség rendelkezésére áll, a személyzetével együtt. Több televíziós műsor is készül itt, például az Ébresztő ifjúsági adás néhány kiadása teljes egészében, ami bizonyítja, hogy a stúdió képes önálló televíziós műsorokat gyártani. Rendszeresen készítünk kisebb riportfilmeket és dokumentumfilmeket, emellett az itt dolgozók önálló filmeket is készítenek, erre is megvan a lehetőség. Megemlíteném Tárkányi János Sárvulkánok című természetrajzi dokumentumfilmjét, és a DunaTáj Alapítvánnyal közösen készített filmemet, a Hazakeresőket, amelynek az utómunkálatai itt készültek. Többször dolgoztunk már a Duna Televízióval, a Magyar Televízióval, vagy úgy, hogy technikát biztosítottunk nekik, amikor idejöttek, vagy úgy, hogy nekik dolgoztunk.
Mennyire eladhatóak az itt készült alkotások?
Ez relatív. Ami itt készül, arra műszakilag semmi kifogást nem lehet emelni, broadcasting színvonalon dolgozunk. Mi nem álltunk rá a rendszeres tudósítói munkára. Kolozsváron már nagyon telített a piac, és mi nem is ezt a profilt választottuk, inkább felajánljuk a saját munkáinkat, ha megveszik, jó, ha nem, akkor rosszabb. De nem szeretjük azt a játékot játszani, hogy megrendelésekre dolgozzunk, kiszolgálva a megrendelő ízlését.
Mi történik az egyházi dokumentációkkal?
Ha van hírértékük, akkor készül belőlük egy rövidhír, amit általában elfogad a magyar média. Archívumba is kerülhetnek, nekünk is van archívumunk, és Gyulafehérvárra is küldünk belőle. A katolikus egyház felismerte annak fontosságát, hogy az egyházi élet képi dokumentációban is megmaradjon, és mi igyekszünk a munkánkkal ehhez hozzájárulni.
