Van egy szakma, melynek a művelői közt a szakma sem oszt díjat Magyarországon, kárpótlásul azonban a színészek kegyeikbe fogadják őket, intim terüket és titkaikat osztják meg velük. Kicsit pszichológusok is. Egy tavaly véget ért forgatáson Lovasi András popidol főszereplő épp arról merengett, hogy életében egyszer járt fodrásznál, mert nem szereti, hogy állandóan dumálni kell közben, és még valaki buherálja is. Ezalatt Csabavölgyi Eta turkált a hajában, akit Lovasi mégis megszokott valahogy az egyhónapos együttlét során. Gothár-, Bacsó-, Fábry-filmek és számtalan külföldi produkció után Cseta még mindig aktív szakmabelinek számít.
Igaz, hogy a filmgyárban laktál kiskorodban?
Majdnem. Sok filmet készítettek az utcánkban, ami közös volt a filmgyáréval. Az udvarán, illetve a Róna utcában forgatták például az Egri Csillagok egy részét, így mondhatjuk, hogy ott nőttem fel. 1974-ben számomra nem volt kérdés, hogy ott kell dolgoznom. Persze akkor még szakmai előképzettség is kellett, így két évig kozmetikusnak tanultam, később pedig Illés Gyuri bácsi mellett emberséget. Azt sok éven át. Az első mozimban, a Fekete gyémántokban például Gyuri bácsi kijött velünk a kezdéskor csak azért, hogy a Tolnay Klárinak köszönjön, és jó kedvet csináljon a stábnak. De a többi öregtől is sokat lehetett tanulni. Gyakornokként vettem részt az Ötödik pecsétben, ahol Fábry Zoltán rendező például lefestette nekünk egy hatalmas papírra, hogy hogy nézzen ki az összevert Cserhalmi György teste és arca. Fantasztikus összmunka volt akkoriban, egyenrangú munkatársnak számítottunk.
Úgy tudom, fiatalok rövidfilmjeiben is szoktál segíteni, nem kérdezve rá a gázsira. Korral jár?
Ez habitusfüggő. Nagyon szeretek segíteni. Nem leszek ideges attól, hogy a gázsival mi van, jó érzés, hogy azért hívnak oda, mert segíteni tudsz. És ha segítesz a fiataloknak, jó esetben ők is elsajátítják ezt a hozzáállást.
Innen ered a gyógyászati segédeszközökkel való kapcsolatod is?
Tudod ’74-től ’92-ig végigjártam a ranglétrát, majd kollektíve ki lettünk rúgva. Két évig hitegették a több ezer embert, de lassan bezárt a gyár. Az utolsó összeröffenésen felállt Jancsó, és azt mondta, hogy ha szétmegy a filmgyár, itt tíz évig nem születnek filmek. És igaza lett, tíz évig vegetált a filmszakma, úgyhogy váltanom kellett. Egy kolleganőmmel parókákat kezdtünk gyártani, hisz értettünk hozzá, és keresztülvertem a minisztériumon, hogy TB-támogatással kaphasson az arra rászoruló beteg parókát. Ebből egy országos vállalkozás fejlődött ki, több mint negyven üzletbe szállítottunk.
Ez a terület illik a nyugodt természetedhez. Mondjuk a hisztis színészhad is jó edzőtábor lehet.
Azért azt tudni kell, hogy én a filmgyárban nagypofájú, szókimondó nő voltam, de tény, hogy az a tíz év, amit rákos betegek között töltöttem el, akik bejönnek kopaszon, és sikerélménnyel, parókával a fejükön mennek ki, sokat alakított rajtam. Te már az én nyugodt, empatikus természetemmel találkozol. Egyszer azért volt, hogy elszakadt a cérna, méghozzá az Evita című produkciónál, ahol 4000 statisztát kellett folyamatosan kisminkelni, és a második napon, miközben embertelen körülmények közt dolgoztunk, egy tapasztalatlan, fiatal asszisztens a sok közül úgy visszaparancsolt a WC-ajtóból a munkába hat óra folyamatos meló után, hogy ezen felháborodva először elkiabáltam magam, hogy ki vár sminkre, majd amikor senki nem jelentkezett, odamentem az angol főnöknőjéhez, és perfekt angolsággal elmondtam, hogy én most hazamegyek. Életemben először kijött belőlem a nagyképűség.
Az elmúlt években mégis visszacsöppentél az eredeti szakmádba.
Eleinte még megtaláltak a rendezők, de választani kellett, és ha ötször elmondtad, hogy nem vállalhatsz el egy filmet az üzlet miatt, többet már nem is hívtak. Kisfilmekre, reklámokra jártam csak el. Talán négy éve történt, hogy mégis elcsábítottak egy nemzetközi produkcióra, ami most ment a velencei fesztiválon, és utólag nagyon örülök, hogy beadtam a derekam, hisz két évi munkám van benne, és nagyon büszke vagyok a filmre.
Honnan kapsz visszajelzést?
A maszkpróbák és az előkészületek elteltével eljön a forgatás első napja, és te belököd a színészt a jelenetbe. Na, az a legjobb, ha nem veszik észre, hogy van sminkes. A végén megkérded, hogy rendben volt-e, és ha értetlenkedve néznek rád, akkor rendben volt. A legutóbbi sikerélményem egy reneszánsz korban játszódó francia filmben az volt, hogy napról napra 250 statisztát kellett három óra alatt kisminkelni, és a producertől komoly dicséreteket kaptam többek között azért, mert ugyan negyven sminkesre volt keret, én mondtam, hogy nekem elég lesz a fele, és megoldottuk, miközben milliókat spóroltak a több hónapos meló alatt. Ami némi szomorúságot okoz, hogy elszigetelt lett a filmezés. Nem érzem, hogy itt helyem van. Felnőtt egy új generáció, aki már nem is ismer. Ez persze az élet rendje, fiatal fiatallal dolgozik, de ezt nehéz elfogadni. Diplomamunkák esetében pedig soha nem hívnak többet, mert nem szeretnek arra emlékezni, hogy milyen hülyék vagy tapasztalatlanok voltak még a vizsgafilmjüknél.
Hol lehet ma ezt a mesterséget megtanulni?
Elmehetsz Drezdába, ott már negyven éve működik egy erre specializálódott főiskola, vagy kimész Londonba egy tanfolyamra, esetleg Amerikába. Persze egy hathetes tanfolyamon, ami 6000 fontba kerül, nem lehet annyit tanulni, mint anno a filmgyárban a két év alatt. Megtanultuk a szakma alapjait, a paróka- készítést is, és máig ezt kamatoztatom. Tudod, a gyakorlat hiánya lejön a vászonról. A dilettantizmust könnyen meglátni egy filmen. Sok fiatalnak nincs rutinja, de nem csak ő tehet róla. Ma már sokszor a lábát nem teheti be egy filmfőiskolás a nagyobb forgatásokra, a főiskola sem engedi valamiért, de a produkciók is ki szokták kötni, hogy még fotózni sem lehet. Régen, emlékszem, csapatostul vonultak ki egy-egy nagyobb forgatásra.
Mondod, hogy látod a rutintalanságot. Ezek szerint figyeled a piacot? Lehet tanulni más filmekből sminkügyben?
Semmi újat nem látok az én szakmámban. Nagyon sok nemzetközi moziban dolgoztam, norvégokkal, svédekkel, angolokkal, franciákkal, amerikaiakkal, és leginkább csak technikailag járnak elől. A hetvenes-nyolcvanas években is például tonnaszámra vitték el a szőröket, a filmes parókákat. Ma is egy 1000 dolláros paróka, ami ráadásul a színészek szerint is jobb – Jeremy Irons vagy Robert De Niro mindmáig Magyarországról viszi a parókákat –, kint a kétszeresükbe kerülnek. Persze tanulni minden filmből lehet valamit. Volt szerencsém nemrég egy fantasy filmhez, ahol olyan anyagokkal találkozhattam, amilyenekkel addig nem.
Karrierre gondoltál már? Persze csak viccelek, de hogyan képzeled az előtted álló időszakot?
Karrierileg érdekes adat, amit kevesen tudnak, hogy van egy Oscar-díjas mesterünk maszk kategóriában, a most hatvanvalahány éves Elek Zoltán. Ugyanott tanult, ahol én, csak ő disszidált. Olyan dolgokat csinált abban az időben, ami fantasztikus volt, a Maszk című filmben levetkőzik egy nő, de annyira, hogy a végén már csak csontváz marad belőle. Ezt Zoli bácsi megoldotta technikai effektek nélkül. Jómagam mostanában komolyan elgondolkoztam azon, hogy abbahagyom, az elszigeteltség, a kiüresedés miatt. Hiányzik a régi alkotó szellemi közeg. Eljárok az ismerősökkel kártyázgatni, rendszeresen úszom, és egyre több helyre hívnak tanítani. Ez különben fantasztikus felfedezés számomra, mármint, hogy milyen jó érzés, hogy annyi szempár figyel rád egyszerre, és ha jól felkészültél egy előadással, a végén kíváncsiak és kérdezgetnek. Ezt nagyon élvezem, talán ez fogja most már az időm nagyobb részét kitölteni.
