Az Undine egy valószerűtlen találkozás és tragikus szerelem története a valóság és a fantázia határán, a cselekmény előrehaladtával egyre inkább az utóbbi felé elmozdulva. Erőteljes, víz uralta tematikája miatt könnyű A víz érintésére asszociálni róla, de annál azért sokkal jobb.
Undine történészként dolgozik a berlini helytörténeti múzeumban, és épp egy szokványos, rideg szakítás áldozatául esik, amikor egy véletlen folytán megismerkedik Christoph-fal, az egyszeri ipari búvárral, és első látásra szerelem szövődik kettejük között, amely azonban kezdettől fogva halálra ítéltetett. A film különc főszereplőit nehezen magyarázható belső motivációk hajtják, az események pedig leginkább akkor nyernek értelmet, ha picit utánaolvasunk a film alapjául szolgáló történetnek. Az Undine ugyanis egy 19. századi – mind a korstílus, mind a szerelmi tematika értelmében vett – romantikus mű modern adaptációja, amelyet eredetileg a német Friedrich de la Motte Fouqué vetett papírra, 1811-ben.
A film szűk mozgásterében visszatérő helyszínek, motívumok rendezik szimmetrikus keretbe az eseményeket. Az időkezelés sajátos belső tempót követ: hol szinte unalmas lassúsággal, hol váratlan ugrások mentén halad a történet, csak helyenként segít tájékozódni egy-egy közbeékelt időmegjelölő felirat. A két igen különböző hátterű főszereplő – ki-ki a maga foglalkozásából és személyiségéből – adódó időtlenséggel éli mindennapjait a múlt és a jelen, a felszíni és a vízi világ kettősségében. A karakterek egyszerre merevek és illékonyak, a víz alatti képsorok meditatív szépsége és a hétköznapi, városi élet profán, időnként nevetséges jelenetei mégis intim közelségbe hozzák őket.
Feltűnő a különféle hanghatások, zörejek gazdagsága a filmben. Szinte a teljes játékidő alatt lágy, klasszikus zongorazene szól, ami – akárcsak a jelenetek kontinuitása – időnként erőszakos hirtelenséggel szakad meg, miközben hasonlóan állandó jelleggel, nemegyszer kimondottan hangos, kellemetlen zajok kísérik végig a filmet, a víz és a szereplők (mindenekelőtt a lélegzet) suttogó hangjaival elegyítve.
A filmet 2020 februárjában mutatták be a Berlini Filmfesztiválon, ahonnan a női főszereplő, Paula Beer el is hozta a legjobb színésznőnek járó Ezüst Medve díjat (alakításáért továbbá Európai Filmdíjat is nyert), rendezőjét, Christian Petzoldot pedig a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége elismerésével tüntették ki, valamint Arany Medvére is jelölték. (A rendező korábban Transit című filmjében is együtt dolgozott Beerrel, valamint Undine-beli párjával, Franz Rogowskival is.)
Hogy a díjak méltán illetik-e meg a filmet, azt mindenki ítélje meg maga, aki azonban szeretné tágítani a horizontját a német ajkú filmek irányába is, annak mindenképpen érdemes adni egy esélyt az Undine-nek. Ha bajos is volna időtálló remekműnek titulálni, sajátos hangulata, szenvtelensége miatt mindenesetre sokáig megmaradhat az ember lelkében.
