A film ünneplőruhája A film ünneplőruhája

A film ünneplőruhája

„Eleink kezdetben az eget vagy az erdőt fürkészték, egymást vagy a tüzet nézték… képek csak a vizekben voltak. Napjaink már a képek vadonában virradnak. [...] A képek szélei közé szoktatott szemmel látunk.” J. A. Tillmann

A 20. század, megannyi újdonsága mellett, megteremtette a fesztiválok hagyományát, mondhatnánk modern mitoló­gi­áját. A fesztivál ünnepet, ünnepélyes seregszemlét jelent. A kortárs értelemben vett rendezvénysorozat gyökerei visz­szanyúlnak az antikvitásba, amikor a városállamokban igen megszokott jelenség volt az istenek tiszteletére a hálaadás, a vigasság vagy a fennkölt alázat jegyében rendezett tö­me­ges események sokasága.

Miért olyan népszerűek a filmfesztiválok? Minden fesztivál a közösségi élmény szükségletéből fakad, a valahova tartozás bizonyosságát támasztja alá, ha az individuum felől közelítjük meg. Ha társadalmi jelenségként vizsgáljuk, akkor rádöbbenünk, hogy ugyanazt a célt szolgálja, mint egy vallásos szertartás vagy egy focimeccs: a pozitív önmeghatározás lehetőségét kínálja, és a tömegből való kiválás, a differenci­álódás legelérhetőbb útját jelenti. Bármit is választ az egyén, azzal pontosan körülhatárolja értékvilágát, emberi kap­csolatait, társadalmi státuszát.

A fesztiválok egyszerre hordozzák magukban a vulgaritást és a szakralitást, a profánt és a nagyszerűt. Térhódításuk a modern, vagy ha úgy tetszik, a posztmodern korban valósulhatott meg, hiszen egészen jól helyettesítik a kollektív cselekvést, és az elidegenedés orvosságának is tekinthetők. A fesztivál azonban abban különbözik az ünneptől, hogy mindenekfölött szórakozást, vakációt jelent, mintegy helyet­tesíteni hivatott a pihenőszabadságot, az üdülést. Maradjunk csak a filmfesztiválok szférájában, és figyeljük meg, hol rendezték az elsőket: többnyire tengerparton, üdülővárosokban, vonzó turistaközpontokban. A fesztiválok szórakoztatják a nézőt, legyen az a szakma legjelesebbike, vagy egy véletlenül odatévedt turista.

A film tagadhatatlanul a kultúripar része, mindig is az volt, és ha már iparról beszélünk, akkor előbukkannak a gazdasági megfontolások is. Ahogy a filmgyártásban is ritka kivétellel a jövedelmezőségi mutatók diktálják a járható utat, ugyan­úgy a fesztiválszervezésben is számos korlátot állítanak az anyagi lehetőségek és a profitorientált attitűd. A film árujellege vi­tathatatlan, jelenlétét a kereslet–kínálat bonyolult hatás–visz­szahatás rendszere határozza meg, mint ahogy a forgalomban, a filmpiacon kínált filmmennyiséget, valamint a filmminőséget is pontosan körvonalazza.

A kapitalista gazdaságban egy film intellektuális produkcióként a műalkotások minden rekvizitumával rendelkezik, de a létrehozásából és a fogyasztásából adódó különböző ipari és kereskedelmi műveletek következtében szükségképpen áru is.” Peter Bachlin, 1945

Bachlin a két világháború közötti időszakot vizsgálta, és a film piaci szerepét igen jelentős tényezőnek tartotta, ami egy megerősödött iparág, a filmipar kialakulásához vezetett.

A filmigény mindig a névtelen tömeg részéről érkezik, ehhez próbálnak a filmkészítők igazodni mindenféle manipulációs technika mellett. Innen pedig könnyen levezethető a film tömegcikk jellege. Mint minden tömegcikk, a film is ki van téve az univerzális szűrésnek és a globalizációnak, ez egy­részt azt jelenti, hogy ma már alig van olyan ember a Földön, aki ne látott volna filmet, másrészt maga után vonja a világfilm megjelenését. Itt a globalizáció pozitív árnyalatait sze­retném hangsúlyozni, hiszen például a némafilm egy­értel­műen nem kötődik helyhez, nyelvhez és kultúrához.

A világfilm továbbra is célként áll a filmalkotók előtt, olyan eszközök használatára sarkallja a rendezőket, amelyeknek a segítségével a filmüzenet bármely kultúra, nyelvi közeg szá­mára befogadhatóvá válhat. Ez a tendencia egyfajta képi esz­perantó kialakuláshoz is elvezethet, amiben nagy szerepe van a közönség tömeges jelenlétének is a fesztiválokon.

Maradjunk a film árutermészeténél. Nem kell erős érvekkel alátámasztani azt a tényt, hogy az áru nem érzi jól magát egyedül, elszigetelve, mindig társakat keres magának. A film­fesztivál a fogyasztói társadalom sok más igényét is kielé­gíti, a cigarettától a szuveníreken át a performanszig. Egyre gyak­rabban vehetünk részt összművészeti fesztiválokon is. A filmfesztiválok ki nem mondott jelszavai tehát: fogyasztás, kényelem, újdonság, sokk.

És mi van a szakmával? A szakma is egy kicsit a közönségért van. Megkérdőjelezhetetlen, hogy a filmfesztiválokon igen erős a versenyszellem, és kíméletlen a szelekció, az itt meg­határozott értékek pedig nemcsak a filmesek számára jelentenek mintát, hanem a közönség ízlését is meghatározzák. A film így teljesíti ki intézményjellegét: új viselkedésformákat honosít meg, új attitűdöket alakít ki, a divat nyilatkozik meg általa, és továbbgyűrűzik a mindennapok öltözködésében, a zenei trendekben, a szleng kialakulásában. Mindeközben ma­ga a közönség diktálja a trendet!

...a filmgyártás teljes galaxisa a marketing, a bemutatás és a közönségben való visszatükröződés felé irányul, s bizonyos mértékig azokat az esztétikai és társadalmi tényezőket veszi figyelembe, amelyek alapján egy filmet jónak vagy rossznak tartunk.” Ian Jarvie, 1970

Filmfesztiválokban nincs hiány, a számok majdnem a végtelenbe futnak – állíthatnám, de nem tehetem, mert folyamatos körforgást figyelhetünk meg, ahogy évről évre ugyanazokon a helyszíneken kezdődik el egy-egy filmes gála, versenyfutás.

Ha valakinek kedve van egy izgalmas, egyéves Föld körüli utazáshoz, akkor csak el kell indulnia a filmfesztiválok nyom­vonalán, és a kontinenseken végighaladva Velencétől Toron­tóig, Szibériától Cannes-ig és Koppenhágától Montrealig, nem valószínű, hogy akár egy napja is maradna a pihenésre. Amiből sok van, az unalmas lehet. Ez ellen kivétel nélkül tesz­nek a fesztiválrendezők, szűkítik a kört: lépten-nyomon talál­kozhatunk szakosodott filmfesztiválokkal, és a temati­kus se­regszemle középpontjába kerülhet a kísérleti film, az antro­pológia, az erotika, a természet, a deviancia; ha tovább sorolnám, minden bizonnyal unalmas lenne, a többit úgyis tudjuk.

A fogyasztóvá merevedő nézők egyik-másik fesztiváltól so­kat remélnek, de elvárásaik ritkán teljesednek be. Az emberi természetből fakadóan a fesztiválok sem lehetnek tökéletesek, így hát elmennek a következőkre is hasonló vagy még kifinomultabb igényekkel, de lehet csak unalomból, ma­gányűzésből, a fontoskodó részvétel zubbonyát magukra ölt­ve. És jó, hogy elmennek.

Az a haszon, amelyet az emberek [...] a műalkotásoktól remélnek, messzemenően éppen a haszontalanság létezése.” Max Horckheimer – Theodor W. Adorno, 1990

A fesztiválok fölöslegessége is éppen ebben a haszontalanságban oldódik fel, hiszen ha létezik film, akkor léteznie kell a fesz­tiválnak is. Így adódik alkalom arra, hogy a filmek kö­zül né­hány ünneplőbe öltözhessen, azaz kopottabb legyen a ruhács­kája: ünnepeltnek lenni filmes berkekben nem más, mint folytonosan megmutatva, bemutatva, „meghurcolva” lenni. A filmek azonban kivétel nélkül mind meztelenek, a fesztiválok szemfényvesztése mellé képzeljük oda az elegáns vagy otromba jelmezeket.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Friss film és sorozat

Szavazó

Melyik zenész életéből néznél biopicet?

Szavazó

Melyik zenész életéből néznél biopicet?

Friss film és sorozat