„Eleink kezdetben az eget vagy az erdőt fürkészték, egymást vagy a tüzet nézték… képek csak a vizekben voltak. Napjaink már a képek vadonában virradnak. [...] A képek szélei közé szoktatott szemmel látunk.” J. A. Tillmann

A 20. század, megannyi újdonsága mellett, megteremtette a fesztiválok hagyományát, mondhatnánk modern mitoló­gi­áját. A fesztivál ünnepet, ünnepélyes seregszemlét jelent. A kortárs értelemben vett rendezvénysorozat gyökerei visz­szanyúlnak az antikvitásba, amikor a városállamokban igen megszokott jelenség volt az istenek tiszteletére a hálaadás, a vigasság vagy a fennkölt alázat jegyében rendezett tö­me­ges események sokasága.

Miért olyan népszerűek a filmfesztiválok? Minden fesztivál a közösségi élmény szükségletéből fakad, a valahova tartozás bizonyosságát támasztja alá, ha az individuum felől közelítjük meg. Ha társadalmi jelenségként vizsgáljuk, akkor rádöbbenünk, hogy ugyanazt a célt szolgálja, mint egy vallásos szertartás vagy egy focimeccs: a pozitív önmeghatározás lehetőségét kínálja, és a tömegből való kiválás, a differenci­álódás legelérhetőbb útját jelenti. Bármit is választ az egyén, azzal pontosan körülhatárolja értékvilágát, emberi kap­csolatait, társadalmi státuszát.

A fesztiválok egyszerre hordozzák magukban a vulgaritást és a szakralitást, a profánt és a nagyszerűt. Térhódításuk a modern, vagy ha úgy tetszik, a posztmodern korban valósulhatott meg, hiszen egészen jól helyettesítik a kollektív cselekvést, és az elidegenedés orvosságának is tekinthetők. A fesztivál azonban abban különbözik az ünneptől, hogy mindenekfölött szórakozást, vakációt jelent, mintegy helyet­tesíteni hivatott a pihenőszabadságot, az üdülést. Maradjunk csak a filmfesztiválok szférájában, és figyeljük meg, hol rendezték az elsőket: többnyire tengerparton, üdülővárosokban, vonzó turistaközpontokban. A fesztiválok szórakoztatják a nézőt, legyen az a szakma legjelesebbike, vagy egy véletlenül odatévedt turista.

A film tagadhatatlanul a kultúripar része, mindig is az volt, és ha már iparról beszélünk, akkor előbukkannak a gazdasági megfontolások is. Ahogy a filmgyártásban is ritka kivétellel a jövedelmezőségi mutatók diktálják a járható utat, ugyan­úgy a fesztiválszervezésben is számos korlátot állítanak az anyagi lehetőségek és a profitorientált attitűd. A film árujellege vi­tathatatlan, jelenlétét a kereslet–kínálat bonyolult hatás–visz­szahatás rendszere határozza meg, mint ahogy a forgalomban, a filmpiacon kínált filmmennyiséget, valamint a filmminőséget is pontosan körvonalazza.

„A kapitalista gazdaságban egy film intellektuális produkcióként a műalkotások minden rekvizitumával rendelkezik, de a létrehozásából és a fogyasztásából adódó különböző ipari és kereskedelmi műveletek következtében szükségképpen áru is.” Peter Bachlin, 1945

Bachlin a két világháború közötti időszakot vizsgálta, és a film piaci szerepét igen jelentős tényezőnek tartotta, ami egy megerősödött iparág, a filmipar kialakulásához vezetett.

A filmigény mindig a névtelen tömeg részéről érkezik, ehhez próbálnak a filmkészítők igazodni mindenféle manipulációs technika mellett. Innen pedig könnyen levezethető a film tömegcikk jellege. Mint minden tömegcikk, a film is ki van téve az univerzális szűrésnek és a globalizációnak, ez egy­részt azt jelenti, hogy ma már alig van olyan ember a Földön, aki ne látott volna filmet, másrészt maga után vonja a világfilm megjelenését. Itt a globalizáció pozitív árnyalatait sze­retném hangsúlyozni, hiszen például a némafilm egy­értel­műen nem kötődik helyhez, nyelvhez és kultúrához.

A világfilm továbbra is célként áll a filmalkotók előtt, olyan eszközök használatára sarkallja a rendezőket, amelyeknek a segítségével a filmüzenet bármely kultúra, nyelvi közeg szá­mára befogadhatóvá válhat. Ez a tendencia egyfajta képi esz­perantó kialakuláshoz is elvezethet, amiben nagy szerepe van a közönség tömeges jelenlétének is a fesztiválokon.

Maradjunk a film árutermészeténél. Nem kell erős érvekkel alátámasztani azt a tényt, hogy az áru nem érzi jól magát egyedül, elszigetelve, mindig társakat keres magának. A film­fesztivál a fogyasztói társadalom sok más igényét is kielé­gíti, a cigarettától a szuveníreken át a performanszig. Egyre gyak­rabban vehetünk részt összművészeti fesztiválokon is. A filmfesztiválok ki nem mondott jelszavai tehát: fogyasztás, kényelem, újdonság, sokk.

És mi van a szakmával? A szakma is egy kicsit a közönségért van. Megkérdőjelezhetetlen, hogy a filmfesztiválokon igen erős a versenyszellem, és kíméletlen a szelekció, az itt meg­határozott értékek pedig nemcsak a filmesek számára jelentenek mintát, hanem a közönség ízlését is meghatározzák. A film így teljesíti ki intézményjellegét: új viselkedésformákat honosít meg, új attitűdöket alakít ki, a divat nyilatkozik meg általa, és továbbgyűrűzik a mindennapok öltözködésében, a zenei trendekben, a szleng kialakulásában. Mindeközben ma­ga a közönség diktálja a trendet!

„...a filmgyártás teljes galaxisa a marketing, a bemutatás és a közönségben való visszatükröződés felé irányul, s bizonyos mértékig azokat az esztétikai és társadalmi tényezőket veszi figyelembe, amelyek alapján egy filmet jónak vagy rossznak tartunk.” Ian Jarvie, 1970

Filmfesztiválokban nincs hiány, a számok majdnem a végtelenbe futnak – állíthatnám, de nem tehetem, mert folyamatos körforgást figyelhetünk meg, ahogy évről évre ugyanazokon a helyszíneken kezdődik el egy-egy filmes gála, versenyfutás.

Ha valakinek kedve van egy izgalmas, egyéves Föld körüli utazáshoz, akkor csak el kell indulnia a filmfesztiválok nyom­vonalán, és a kontinenseken végighaladva Velencétől Toron­tóig, Szibériától Cannes-ig és Koppenhágától Montrealig, nem valószínű, hogy akár egy napja is maradna a pihenésre. Amiből sok van, az unalmas lehet. Ez ellen kivétel nélkül tesz­nek a fesztiválrendezők, szűkítik a kört: lépten-nyomon talál­kozhatunk szakosodott filmfesztiválokkal, és a temati­kus se­regszemle középpontjába kerülhet a kísérleti film, az antro­pológia, az erotika, a természet, a deviancia; ha tovább sorolnám, minden bizonnyal unalmas lenne, a többit úgyis tudjuk.

A fogyasztóvá merevedő nézők egyik-másik fesztiváltól so­kat remélnek, de elvárásaik ritkán teljesednek be. Az emberi természetből fakadóan a fesztiválok sem lehetnek tökéletesek, így hát elmennek a következőkre is hasonló vagy még kifinomultabb igényekkel, de lehet csak unalomból, ma­gányűzésből, a fontoskodó részvétel zubbonyát magukra ölt­ve. És jó, hogy elmennek.

„Az a haszon, amelyet az emberek [...] a műalkotásoktól remélnek, messzemenően éppen a haszontalanság létezése.” Max Horckheimer – Theodor W. Adorno, 1990

A fesztiválok fölöslegessége is éppen ebben a haszontalanságban oldódik fel, hiszen ha létezik film, akkor léteznie kell a fesz­tiválnak is. Így adódik alkalom arra, hogy a filmek kö­zül né­hány ünneplőbe öltözhessen, azaz kopottabb legyen a ruhács­kája: ünnepeltnek lenni filmes berkekben nem más, mint folytonosan megmutatva, bemutatva, „meghurcolva” lenni. A filmek azonban kivétel nélkül mind meztelenek, a fesztiválok szemfényvesztése mellé képzeljük oda az elegáns vagy otromba jelmezeket.