Most már pontosan tudjuk, hány anyajegy van Péter Hilda vállán.

Cristina – vagy inkább Krisztina? – (Péter Hilda) harminc körüli magyar színésznő Szebenben, szabadidejében táncot tanít vidéki gyerekeknek. Párja szintén színész, lánykájuk nagyocska már, életük kispolgári, és talán túlzottan is csendes. Tele van a hócipője kolléganői ripacskodásával, a minimális improvizációt is elfojtó rendezővel, és nem nagyon tud kibontakozni mellékszerepeiben. A nála legalább 10 évvel fiatalabb Rafael (Rafael Florea) szegény sorból származik, ütött-kopott vityillóban él öreg nagyapjával (Nicolae Motrogan). Autót mos, közben bokszolni tanul, míg visszautasíthatatlan ajánlatot nem kap: havi 350 eurós „fizetéssel” felveszik egy félprofi klubba, ahol annyi a dolga, hogy küzdjön, és szót fogadjon a tulajdonosnak. Bár mind a ketten „porondon” állnak, és útjaik gyakran keresztezik egymást – hogy hol és hogyan fognak összetalálkozni, netán egymásra találni? Nos, ez igen későre derül ki.

A fiatal román film üdvöskéjének, a resicabányai származású, a Columbiai Egyetemen végzett Florin Șerban filmrendezőnek a Boksz a harmadik egészestés munkája. A másodikkal, a Fütyülök az egészre (Eu când vreau să fluier, fluier) című börtöndrámával szerzett magának nemzetközi hírnevet: a Berlinalé Ezüst Medvéjével robbantott, a „román Oscar”-nak becézett Gopo-gálán sikerült tizenhárom jelölésből nyolcat díjra váltania (és még egy sereg nemzetközi filmversenyen kapott vetítették sikerrel). A Boksz is feltűnést keltett a nemzetközi porondon: Karlovy Varyban elnyerte a FIPRESCI díját, viszont nem várható akkora díjzápor körülötte, mint amekkora elődjére hullott.

Pedig a női főszerepet alakító Péter Hilda – hat évvel mozgóképes debütje, a Varga Katalin után – ismét bebizonyította, hogy nemcsak a kolozsvári vagy a szentgyörgyi színpadon, hanem a filmvásznon is kiválóan megállja a helyét. A kíváncsiság, az idegesség, az unalom, a felháborodás, az elfojtott érzelmek tarka árnyai ott bujkálnak az arcvonásai között, teljes testtartásában, minden lépésében és mozdulatában, miközben játéka mindvégig egyszerű, természetes és hiteles marad. Nem túl izgalmas hétköznapjai végén Cristina gyalog sétál haza, és bizony rengeteget kell gyalogolnia a film alatt – a kamera ilyenkor hátulról követi; Péter Hilda pedig képes úgy jelen lenni a vásznon, hogy a háta közepe is érdekes legyen, tizedszerre is. Akárcsak előző filmje főszereplőiben, Rafael Florea személyében Șerban ismét tehetséges kezdőt ismert fel: remekül hozza az együgyű, de igyekvő és titkon mélyen érzelmes fiú alakját. Nem az ő hibájuk, hanem a forgatókönyvé – s éppen az azt jegyző Florin Șerbané –, hogy mégis hiányzik a mindent működésbe lendítő és folyamatosan mozgásban tartó szikra a filmből. A két párhuzamos világ, az ugyanazt az utcát róvó nőé és fiúé nagyon vontatottan, nehézkesen talál egymásra, a film vége is valahogy váratlan marad, a szó legrosszabbik értelmében: túl felületes, nincs kellőképpen előkészítve.

Pedig a két életvonal találkozási pontjai a film legjobb jelenetei lennének. Szinte tapintható a két ismeretlen között izzó feszültség a buszjelenetben, de a kávéházi találkozás kényszercselekvés-szerű limonádékavargatásából is süt a helyzet kínossága és izgalma egyaránt. A gyaloglás sem lenne rossz ötlet, ha valamivel kevesebb lenne belőle: a háttér kopott vakolatú házai, a szűk, macskaköves utcák, a szépen világított esti sikátor, az egész környék önálló életre kelhetne, tanúja és segítője lehetne az össze nem illő páros történetének – csakhogy túl sok van belőle, ezért a szem megszokja, s a lélek megfeledkezik róla egy idő után. A helyszín egyébként egyértelműen a gyönyörű Szeben, még a helységnévtáblát is látjuk a maga – jelen helyzetben kissé vicces vagy félelmetes – megjegyzésével együtt: „Szeben, mártírváros”. Rettegve várjuk ugyanis, kiből lesz mártír: Cristinából vagy Rafaelből? (Szerencsére egyikükből sem – viszont akkor bennünk marad a kérdőjel a tábla jelentősége kapcsán.)

Karlovy Vary közönsége valószínűleg a film kétnyelvűségét sem vette észre, ha egyáltalán érzékelt valamit a benne megjelenő Erdély-sztereotípiából. Ebben a színházban a magyar színészek munkája és a román rendező saját anyanyelvén megszólaló instrukciói a lehető legtermészetesebben simulnak össze – ami egyébként nem idegen jelenség a mai erdélyi színházakban –, viszont valamiért mégis furcsa marad mindez a magyar közön(s)séget szinte már teljesen nélkülöző Szebenbe helyezve, bukaresti, de legalábbis olténiai román színészek társaságában. (Érdekes ínyecség ugyanakkor a filmben Cătălin Mitulescu kameója: a színidirektort a Trafic és a Hogyan éltem túl a világvégét / Cum mi-am petrecut sfârsitul lumii Arany Pálma díjas rendezője alakítja.)

A mellékszereplők tekintetében a boksz világa könnyedén „kiüti” a színpadét: Cristina családját és munkatársait hanyagul elnagyolták, Rafael nagypapájának viszont meg sem kell szólalnia, elég a ráncaira diszkréten eső fény ahhoz, hogy úgy érezzük, mindent tudunk hányatott sorsáról, de az edzőről és a rosszképű klubtulajdonosról is futkos a hideg a hátunkon, várjuk már, mikor következik a bokszfilmekből jól ismert, megbundázott meccs.

Az újhullámos divat szerint kézikamerázó operatőr, Marius Panduru szép munkát végzett, a helyszíni hangrögzítésért felelős csapat már kevésbé: Rafael vagy az edzője szavai sokszor érthetetlenek maradnak, de talán mindegy is, mert a nem túl sűrű párbeszédek egyik-másik sora amúgy is papírszagú. A film elmulasztja a társadalomkritika lehetőségeit is, épp ezért legvégül a romantikus filmdráma és a sportfilm könnyed és felületes, minimális humorú egyvelege marad. Hogy a nézők mégis szeretni fogják-e? Nos, ez hamarosan kiderül, ugyanis a hazai mozik október 30-ától fogják vetíteni.