A pokol felé vezető út jóindulattal van kikövezve. Nincs is erre a szólásra jobb példa, mint Adrian Sitaru új filmje, a Legjobb szándék, ami bebizonyítja, hogy nem csak rossz szándékkal, hanem jó akarattal is épp eleget lehet ártani embertársainknak.
Alex (Bogdan Dumitrache) a fővárosban éli nyugodt hétköznapjait, amelyeket a barátnőjével folytatott kisebb-nagyobb viták tarkítják. Egy nap felhívja az apja (Marian Râlea), hogy sürgősen hazahívja, mert édesanyja (Natașa Raab) agyvérzéssel kórházba került. A fiatal férfi sietve hazautazik vidékre és mindent megtenne, hogy segítsen és a legjobb ellátást biztosítsa az anyjának. Segítene, ha tudná, hogyan. Mások segítségére szorul és mivel az utastársai (és a szülők barátai és a kórházbeli betegek és a szülők barátai) mind különböző jobbnál jobb tanácsokkal látják el, Alex idegesen kapkod a kórház és a segítőkészség útvesztőjében és néhány nap alatt végleg elveszti az önbizalmát.
Adrian Sitaru az egyetlen rendező, aki a realista-naturalista „új román filmes” irányvonal mellett szabad folyást engedett a thrilleres elemeknek első nagyjátékfilmjében, a Sporthorgászatban. Nem fegyveres jelenetek alkalmazásával keltette ezt az érzetet, hanem a filmben játszó szerelmespárt elbizonytalanító, zsaroló, bizalmukat megmérgező női szereplő és az olykor imbolygó, kézből filmezett, szubjektív szemszögeket felvevő kamera segítségével. Onnantól kezdve, hogy a bizonytalanság és nyugtalanság beköltözött a nézőbe, már „csak” fent kell tartani az érzetet. Legalábbis ez volt az említett „no budget”-kategóriás filmnek a legerősebb eszköze.
Hogy ez mennyire működik az új filmben? Marad a rövid időtartamú, majdnem valós idejű cselekmény – a Sporthorgászatban néhány óra, ez esetben néhány nap. Marad az alaposan előkészített színészi játék. Marad a kézikamera és az operatőr (Adrian Silișteanu). Marad a nyugtalanság, szorongás és olykor a dühös tehetetlenség érzete. Fontosnak tartom, hogy mindkettőt megemlítsem, mivel nem csak Bogdan Dumitrache színészi játéka fejezi ki ezeket az érzéseket, hanem fontos szerepet játszik a szubjektív kamera és az, ahogyan a mellékszereplők, az anya látogatói és a jószándékú idegenek ellepik a teret és olykor kórusban tanácskoznak, sajnálkoznak és véleményeznek. Nem is könnyű megszokni az állandóan másik szereplőt magára vállaló nézőpontot. Szinte a film teljes időszaka alatt „szemben ül” a néző a főszereplővel. Sitaru olyan filmes helyzetet teremt, ahol Alex agresszív tanulmányozásnak van kitéve és minden bizonnyal úgy is érzi magát a szereplő, mintha Isten (vagy a Sors, vagy akár egy filmrendező) játszana vele.
Az anyuka baráti körében majd' mindenki egy „mellékhatások nélküli” rózsaszín bogyót szed rendszerességgel, azzal a meggyőződéssel, hogy ez a tabletta megold minden gondot. Annak ellenére, hogy Alex egyszer sem kezeli az idegességét és érzékenységét ilyen gyógyszerrel, apránként kialakul egy olyan helyzet, amelyben úgy tűnik, hogy ő egyedül „nem normális” és az egyetlen szereplő, akivel még természetes hangnemben tud beszélni egy nyúlmaszkos nő (Török-Illyés Orsolya), aki az édesanyjával egy kórteremben fekszik. Ez a nő az egyetlen szereplő Alexen kívül, aki nem tompítja az érzékeit nyugtatóval, mert allergiás mindennemű fájdalomcsillapításra, talán ezért tudják egymást jobban megérteni. Szürrealista szimbólumként kicsit gyenge, realistának meg nem nevezhető, valahol a határvonalon egyensúlyoz – egyenlőre sikeresen, hiszen a Locarnói filmfesztivál szakmai zsűrije két díjjal is jutalmazta a filmet: a legjobb rendező és a legjobb férfi főszereplő díjával. A moziba járó nézők pedig eldönthetik maguknak, mennyire díjazzák a határozatlan határátlépéseket.
